Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Életek - A fogorvos és egyéb mesterségek 5.

, 106 olvasás, Aevie , 4 hozzászólás

Ezek vagyunk

Amikor felnéztem, a napot láttam. Nem… Ez egy lencse, felettem egy elektronmikroszkóp. Körbenéztem, óriás kromoszómák haladtak felém féloldalazva. Lélelgzetelállítóak voltak! Óriás termetük légiesen mozgott, ahogy lendült tova ugyanazon karjuk, lábuk. Még közelebb szerettem volna jutni hozzájuk, de annyian voltak, és annyira ámulatba ejtettek, hogy a lábam lecövekelt.
Formációt kezdtek váltani, és én nem hittem a szememnek: párba álltak, mint szerelmesek, és tudtam, hogy a mitózis eszméletlenül magával ragadó táncába kezdenek.
Ámuldozásom közepette darabjaimra estem: vázrendszerre és szervekre. Aztán tovább, csontokra, izmokra, ízületekre, külön erek, idegek halmaivá váltam. És még tovább… Sejtek, mag és plazma, majd a magvacska közepén én voltam minden nukleinsav, bázishármas, és maga a gyönyörűséges DNS.

- Ez az! Ez kell nekem! - ültem fel az ágyban. - Egy végtelen körforgás! Körtánc a végtelenbe, hibák nélkül, öregedési láncok nélkül, ugyanúgy ismétlődve, kizárva az idő vasfogát. Kihúzva a gépezetből az időt, mint fogat, és csak ennyi! Csak meg kell találnom a megfelelő fogót.
Még sötét volt, amikor rám törtek az ötletek, épp két és fél órával azután, hogy elaludtam a papírjaimon. Villanyt kapcsoltam, és mielőtt írogatni kezdtem volna, eszembe jutottak a szomszédaim.
Felkeltem, kutyakaját vettem elő és kitárva a teraszajtót, hívni kezdtem az ebeket.
- Álmos, Előd, Ond, Kond… Ja, nem… - ráztam meg a fejem. - Inci, Finci, Kisegér… Ja, nem… - Ezek meg a kísérleti egerentyűim voltak. De nem kellett tovább ordibálnom, a kutyák megérkeztek. Jó kutya minden névre hallgat. És nem hittem a szememnek, hogy mind a tíz megvan!

Amikor megközelítettem a kapumat, földbegyökerezett a lábam. Valaki megcsinálta a kerítésem… Nem! Valaki leszerelte azt a szétesett szart, és újat rakott a helyére. De hát mikor? Két és fél óránál nem voltam többet kiütve! Kilépve azon már könnyek szöktek a szemembe. Apró sziklakert lila virágai pompásodtak az új kerítés előtt.
Mikor felnéztem, a mentőautót pillantottam meg; tüntetőleg teljesen ráállt a kissé megnyomódott kocsimra. Újra a szokásos hajnal – sóhajtottam, aztán becammogtam az ügyeletre.

Tomi szokásához híven a váróterem padlóján nyomkodott valakit a szokásos barátságtalan tömeggel körbevéve. Én szokásomhoz híven a kávéautomatához lépdeltem. Tomi felhördült, ahogy átléptem a haldokló muksó fejét.
- Mindjárt odébb állok, ne kezdj hisztizni! - dünnyögte, miközben bepittyent az életjel.
- Hm – morrantam a működésképtelen automatára, aztán jó nagyot csaptam rá, hátha neki is csak ennyi kell, hogy újrainduljon a szíve. De neki több kellett volna: állami pénz. Aztán tétován megfordultam, és segítettem Tominak becipelni a még eszméletlen embert a terembe. - Ez neked valami perverziód, hogy a padlón dolgozol? - vetettem oda neki.
- Bekötöd az infúziót? - kérdezte, míg az ipse mellkasára tette az EKG elektródákat.
- Nem látsz? Már bent van! – nyögtem, aztán felugrottam az íróasztalra.
- Jó – nézett végig még egyszer a férfin, majd oda jött hozzám. - Hadd nézzem a homlokodat! - mormogta teljes közönnyel.
- Ne nyúlj hozzá! - billentettem hátrébb a fejemet. - Ha leszeded a ragtapaszt, megint hálósipkát kapok, és úgy nem mehetek dolgozni, meg sebesen sem. Ha beleszáll a pestis, nekem végem.
- Ha kihúzzák a fogadat, nem száll beléd?
- Nekem adod az időpontod? - csillant fel a szemem.
- Beléd száll? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Majd a számra is teszek ragtapaszt.
- Szerintem ez volt az utolsó tapaszod, ezért nem engeded, hogy leszedjem…
- Akkor bekötöm hálóval! Ígérem, jó leszek!
Tomi egy pillanatra elmosolyogta magát, aztán mellém támaszkodott az asztalra.
- Kivehetnél egy nap szabit. Ápolnálak… - dünnyögte a padlónak.
- Aha… Befognál életet menteni… - morogtam, mire tekintetét újra rám szegezte.
- Miért, a munkahelyeden mit teszel? Hogy áll a kutatás?
- Minden betegséget legyőztünk!
- Szerinted itt mit csinálunk? - kötözködött; megvontam a vállam.
- Én végleges gyógymódot tudok minden betegségre. Többé nem kellene a padlón dolgoznod! - vigyorogtam rá.
- De hát akkor mihez kezdenék? - kérdezte, majd a hátam mögé nyúlt, és a kezembe nyomott egy doboz tablettát. - Peti küldi.
- Tavaly ezzel a hatóanyaggal nyirbáltam a sejteket – fintorogtam forgatva a dobozt.
- Jól van, tudóskám! Kinyírja a bacikat a fogadban.
- Szóval mennyit kérsz az időpontért?
- Mi?
- Peti azt mondta, kvázi időpont-árus vagy.
- Egyszer fogadtam el pénzt, mert az az ürge tartozott nekem. Kinyírom a Petit, hogy próbál előtted besározni!
- De hát akkor… Akkor miért kérsz folyton időpontot?
- Mennem kéne nekem is – sóhajtott fel. - Csak… Tudod, én férfi vagyok, bírom a fájdalmat, más meg nem annyira.
- Én keményebb vagyok nálad, pici puhány Tomim! - vágtam vállon, amibe kis híján beletörött a kezem. - Ma te mész fogorvoshoz, én meg beszedem az egérmérget – közöltem, aztán leugrottam az asztalról.
- Évi, nem, nem! - lépett utánam. - Te fontos vagy! A legfontosabb a világon! - Ledöbbent ábrázattal fordultam vissza. - Mármint tudod, a halhatatlanságon dolgozol…
- Te jobban kellesz. Itt. Aztán nekem bátran viselkedj! - gúnyolódtam vele, mire térden dobott a mentő slusszkulcsával. - Júj, és köszi, hogy tegnap bezártad a kutyáimat! Meg gondolom a kerítésemet is te csináltad meg! És virágok…? - vigyorogtam rá, mire értetlenül bámult.
- Hm. Semmi ilyesmit nem csináltam, kellett volna?!
- De hát akkor ki?!
- Jaj, Évike, vigyázz légyszi az ügyeletes sorozatgyilkos betöréses rabló erőszaktevővel! A kék kocsiban csövezik!
- Tudom…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 364
Regisztrált: 1
Kereső robot: 38
Összes: 403
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2386 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz