Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az aszteroida

, 61 olvasás, Potrero , 2 hozzászólás

Remény

Hétköznapi reggel volt a domboldalban megépült intézet lakói számára: hatkor ébresztették őket és rögvest az ebédlő felé vették az irányt. Komor helyiségbe jutottak, ahol a kevés fényben az ételek annyira hasonlítottak egymásra, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Mindannyian csendben ettek, ebben az otthonban nem volt helye a nem megfelelő viselkedésnek. A gyerekektől azt várták el, hogy apró felnőttek módjára cselekedjenek, így hát mindenfajta tiltakozás nélkül nagykorúként tették a dolgukat.
Kint ragyogóan sütött a Nap, a természet minden erejével hívogatott a kora nyári időszak örömeinek kihasználására, a langyos levegő megtelt a virágzó növények illatával. A délelőtti tanórák azonban senkit sem hagytak megszökni kötelessége elől. Az ablakok mögül sóvárgó tekintetek kémlelték az aranyló tájat, miközben az oktatók haszontalanul igyekeztek átadni az előírt penzumot. Délben valami szokatlan történt: a kórosan sovány tanítónő kijelentette, hogy délután nem lesznek órák és a tanulók úgy tölthetik idejüket, ahogy kedvük tartja. Ketten közülük lopva egymásra néztek észrevétlen mosollyal a szájuk szegletében, amely a következő pillanatban már el is tűnt onnan, mert ennyi is elég volt, hogy megértsék egymást.
Az ebéd lassan telt és amint véget ért, a gyerekek kiözönlöttek az öreg épületből. A lány és a fiú kivált a tömegből és a dombhát felé tartott. Ez magasabban volt az intézetnél, ritkán mehettek oda. Különösen a hely nyújtotta kilátás miatt választották ezt a fákkal ritkán benőtt, cserjés magaslatot, és most, hogy lehetőség nyílt rá, kihasználták az alkalmat a meglátogatására. Eleinte még lassan haladtak, de amint kellő távolságba értek, meggyorsították lépteiket, hogy aztán futva érjenek céljukhoz. Különös látvány fogadta őket. Repülőgépek tucatjai húztak csíkokat az indigókék égboltra, mintha döntő légi ütközetre készülnének odafent. De nem volt háború. Két nappal azelőtt néhány tudós felfedezett egy aszteroidát, amely éppen a Föld felé tartott halálos sebességgel. Az űr végtelen sötétjéből érkezve sokáig sikerrel leplezte magát. A szakértők az ismert világ végére figyelmeztették a vezetőket, figyelembe véve az égitest méretét és megfékezése lehetetlenségét. Nem volt vesztegetni való idő, a vezetők és a legtehetősebbek megtervezték a túlélést. Titokban (el kell kerülni a pánikot, mormolták magukban és egymás között) repülőgépekre szálltak, a szerencsésebbek a legmagasabb tisztségeket betöltőkkel együtt az űrállomásokat vették célba óriási élelmiszerkészletet felhalmozva, mások azt tervezték, hogy a levegőben maradnak, amíg csak lehetséges és csak akkor térnek vissza, ha a becsapódás ereje már lecsillapodott. A beavatottak némelyike földalatti kazamatákban keresett menedéket. Mindazonáltal az emberek többsége még csak tudatában sem volt végzetének, amivel szembe kellett néznie.
Néhány pillanatig elámulva nézték az ismeretlen látványt, a napfényben csillogó repülőgépekkel teli ragyogó égboltot. Egyszerre egy még fényesebb pont tűnt fel, amely egyre vakítóbbá, testesebbé vált minden eltelt perccel. A lány virágokat kezdett szedni, a másik továbbra is érdeklődve figyelte a kibontakozó apokalipszist. Csak a lusta tücskök ciripelése hallatszott és a két árva belefeledkezett gyermeki létébe, ahol nem létezik sem idő, sem öntudat, melynek sosem alvó szörnyetege felfalja a könnyű gondolatokat, hátrahagyván csupán azokat, melyek megmérgezik a lelket. Így játszottak ők, elfedve az agonizáló világ szemei elől. Hirtelen a fiú felkiáltott: - Nézd! , ujjával az elviselhetetlenül tündöklő fénygömb felé mutatott. – Egy új Nap! És az új Nap félelmet és bámulatot keltve fényesebben ragyogott, mint a régi. A rovarok elhallgattak, földöntúli hangok vették át a szót. Mikor az ütközés már elkerülhetetlennek tűnt, a jelenség mintha hirtelen észbe kapott volna, hogy éppen valami illetlent készül tenni – pokoli dübörgéssel süvített át a troposzférán szinte súrolva a Földet. Sebes útján számos acélmadárral találkozott, könyörtelenül letörölve őket az égről mielőtt folytatta volna útját a semmibe. A Föld neheztelve felmordult, majd összerezzent mielőtt fokról-fokra megnyugodott volna. Forró szél csapta meg arcukat és ez volt az a pillanat, amikor a fiú ráeszmélt, hogy kézenfogva állnak a lánnyal, megbabonázva a zuhanó roncsok tucatjainak fenséges látványától, miközben tisztán érezte a lány szívének lüktetését összefonódott tenyerükön át.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Remény
· Kategória: Novella
· Írta: Potrero
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 24
Regisztrált: 0
Kereső robot: 73
Összes: 97

Page generated in 0.0441 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz