Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Nekropolisz Lantja 1. fejezet

, 112 olvasás, SusanWinter , 2 hozzászólás

Halál

1. fejezet

Vannak előzmények, és vannak következmények. Ilyen előzmény az, hogy élünk, következésképpen tehát meg kell halnunk.
Leginkább ez járt a nekromanta fejében, ahogy fáklyája világánál lassan sírról sírra haladt. A magas, ösztövér férfi nem igazán foglalkozott már azzal, hogy hány beszélő csontvázat, vagy, hogy hány szellemet látott életében. Túl sokat vagy túl keveset. Nem mérte számokkal. Nem az a fajta lélek volt, aki ilyesmin gondolkodni akart volna. Jelenleg egyedül az a gondolat járt a fejében, hogy megtalálja a társát, aki jó eséllyel elkallódott valahol a sírok között és nélküle nem biztos, hogy kitalál valaha innen. Közben pedig elméje egyre erősebben győzködte: ha letért az ösvényről, amin haladtak úgy kell neki, az az ő baja. Legfeljebb eggyel több csontváz fog tanyázni ebben a temetőben.
Még is várakozva pillantott a fáklya fénykörén túlra. Éles és kifejezetten a túlvilágra hangolt érzékei segítségével kitapintotta az összes itt maradt lelket a közvetlen közelében. Közel húszan lehettek, legalább is ebben a részében a temetőnek. Vegyesen voltak, volt közöttük, akit még csecsemőként ragadott el a halál anyjával együtt, aztán volt ott egy kis gyerek is, meg egy idősebb fiatal férfi, aki igen csak dühösnek tűnt lelkének megmaradt rezgései alapján.
– Vadárny! – az ismerős hangra azonnal megfordult a tengelye körül. A fáklya tüze vidáman fellobbant a hirtelen mozdulatra, és látni engedte egy a halottkeltőnél sokkal erősebb testalkatú férfi körvonalait. Az ösztövér férfi nagy levegőt vett majd hangosan kifújta.
–Úgy emlékszem, kifejezetten megmondtam neked, hogy ne kallódj el mellőlem! –csattant Vadárny ingerült hangja. A másik, egyértelműen páncélos, fegyveres férfi, rosszallóan megrázta a fejét.
–Találtam valamit…
–Igen tudod ez egy olyan hely, ahol mindig csak találni lehet valamit. –közben a pillantása az ő felerősített érzékelésének hála a szellemekre siklott, amik egy csoportban ácsorogtak nem messze tőlük. –Vagy valakiket. De itt mindenképpen találsz valamiket. Aztán eldöntheted, hogy kedvedre való e a dolog, vagy inkább megakarsz tőle szabadulni az első fekete piacon. –vigyorodott el nyersen Vadárny. – Vagy eldöntheted, hogy a felcser kanapéján végzed e.
–Kíváncsi vagy arra, hogy mit találtam, vagy csak megint a tudásodat fitogtatod? –érkezett kicsit hűvösebb hangszínen a felelet. Vadárny ajkai gúnyos grimaszra biggyedtek a csuklya takarásában. Kénytelen volt elismerni, hogy az imént az ő figyelmét teljesen lekötötték az innen még el nem költözött lelkek. De nem az ő dolga velük foglalkozni. Hiszen nem szeretet szolgálatból van itt. Az egy másik csapat csuhás dolga. Ő inkább rabigába hajtaná ezeket a lelkeket, vagy kiszívná minden csepp megmaradt erejüket, és hátra hagyná őket ebben a temetőben, hogy tovább sorvassza őket az idő egészen addig, míg meg nem változik maga az egész kontinens. És ugyebár hol lesz ő már akkor? Talán hasonlóképp egy marék hamu lesz egy büdös, levegőtlen kriptában. Jobb esetben. Rosszabb esetben az erdők vadjai vagy más lények lakomáznak a húsából. Vagy épp olyan szellem lesz, mint ezek itt. A gondolatra is kirázta a hideg, hogy ilyen gyámolatlanul képes legyen sodródni a semmiben.
–Tehát mit találtál? –lépett közelebb a harcoshoz. A másik férfi fáklyájával egy, a többihez hasonlóan koromfeketén magasodó kriptabolt felé bökött.
–Van ezen valami hasonló véset, mint amit keresel. –Vadárny morogva az adott irányba indult. Közben a szellemek rideg pillantását is érezte a tarkóján. Ha magukról nem is tudtak, őt azért érzékelték. Kegyetlen egy sors lehet, a rögödhöz kötve, figyelni, ahogy lassan teljesen lerohad a csontodról a húsod, és ahogy férgek lakomáznak a zsigereiden. Nos, egyik sem egy kellemes látvány.
Ahogy a nekromanta közelebb hajolt a kőhöz a harcos mellett, egy pillanatra meglepettségtől kerekedett nagyra sötét szeme. A sziklába vésve finoman ívelt betűk sorakoztak. Melyek utóbb egyetlen formának adták át a helyüket. Vadárny lassan hátrált egy lépést, és pár pillanatra becsukta a szemét. Igyekezett minél inkább kizárni a holtak jeges jelenlétét. Amikor pedig újra kinyitotta a szemét, a szavakból egy kép bontakozott ki. A furán tört sorközök egy ezüsttel szegett kontúrú lótusz formáját vették fel. Elégedetten elmosolyodott.
–Milyen meggondolatlanság. Egy nagy becsű mágikus könyvet ilyen helyen elrejteni, és ilyen égbe kiáltóan jellemzően utalni rá. –ahogy lassan közelebb lépett ujjai finoman simítottak végig a kopott szürke kövön. –Vajon hol tudlak kinyitni? –töprengett hangosan. Ám ahogy lassan közelebb lépett volna, a harcos megállította a mozdulatban.
–Valami mozog a hátunk mögött. –morogta halkan.
–Tudod a dolgod, ha valami meg akarna lepni minket, akkor, akadályozd meg. –morogta viszont a halottkeltő és visszafordult az ajtó felé. Egyre csak azokat a pontokat kereste a kövek illesztéseiben, amik esetleg kinyitják számukra a kripta ajtaját.
Mindeközben a halott keltő háta mögötti harcos, Égpenge, kivonta a kardját, és a fáklyáik lángján túl elterülő szokatlan sötétséget pásztázta pillantásával. Folyamatosan csak az a kerge halott imádó járt a fejében, aki jelenleg a háta mögött állt. Szinte nagyobb adag mérget mert volna rá venni, hogy az a semmire kellő zsiráf nyikhaj direkt választott olyan éjszakát, amin még a holdak se világítják meg az útjukat. És valóban az égen csak a csillagok hunyorogtak gonoszul a temetőben ragadt két kalandorra. A halkan csattogó neszek pedig lassan betöltötték körülöttük a levegőt. Idegesítő hang volt. Olyan, amikor valaki türelmetlenül dobol körmeivel az asztalon, csak azért, hogy teljesen az őrületbe kergesse vele az asztaltársait vagy a közvetlen környezetét.
Égpenge érezte, hogy egyre idegesebb lesz. A szíve lassan ráállt a csosszanó porcok, és csontok halk recsegő kopogására. Bár nem látta még a két lábra állt holtakat, de érezte a szagukat. A több száz és száz éve zárt kripták szaga, több száz és száz éve elrohadt inak bukéja olyan valóságos volt, mintha ezek a valaha élő valamik még mindig rohadnának. Lassan elkezdte a száján keresztül venni a levegőt, hogy lehetőleg ne érezze ezt a bűzt. A recsegve csoszogó hangok egyre inkább kezdtek felgyorsulni. Izgatottan recsegtek ropogtak körülöttük. A harcos néha már megpillantotta a fáklyájuk fénykörébe húzódó, idő tépte rongyokat lebbeni. Majd a hozzájuk tartozó csupasz csont végtagokat, amik fakó szürkén bukkantak elő a sötétségből. Látta, ahogy a fekete szemgödrök rájuk pillantanak, melyek mélyéről semmit sem tudott kiolvasni. Vigyoruk immár örök időkre az arcukra fagyott. Kezeikben hol rozsdás kést, vagy egyszerű fahasábot tartottak. Egy berepedt fejű koponya rongyos fekete foszlányokba tekerve elsőként lépett be a fáklyájuk fényébe. A harcos mérgesen felüvöltött, a pengéje megvillant, majd egy jól irányzott csapással átlósan keresztbe vágta a koponyát, vele együtt a nyakcsigolyák egy részét. A csontváz ugyan megtorpant, de nem állt meg. Lábai tovább vitték, a kard pengéje pedig újra lesújtott. Ezúttal a derekát szelte ketté. Ennek már elégnek kellett volna lennie. De nem így történt. Hiszen egy csontkupacot, aminek már nincs semmilyen sebezhető pontja még is mi állíthatna meg? Égpenge ekkor a fáklyáik végén égő tűzre pillantott, és rádöbbent, hogy az ő egyszerű kardjával ezek a kallódó halottak nem állíthatók meg. Mindenesetre azért mégiscsak támadásra készen tartotta a kardját, hiszen botor dolog lett volna eltennie azt. Helyette a másik kezébe fogta a fáklyát és a következő csontvázra támadt vele. Ami egész ügyesen kitért az ütése elől. Persze ekkora támadható felülettel mindez nem csoda. Helyette tovább vagdalkozott, és szép lassan egyre távolabb került a halottkeltőtől. Utóbbi még mindig teljes elánnal, az ajtóval foglalkozott. Nem foglalkozva az igencsak nagy bajba került társával. Utóbbi pedig hirtelen a csontvázak között találta magát. A porszürke tömeg szabályosan körülvette, az az apró kis láng, amit magánál tartott, nem volt elég arra, hogy minddel megverekedjen. Körülállták és mind rávigyorogtak, üres szemgödrük rámeredt. Újra meg akarta suhintani a fáklyáját ám az egyik csontos kéz ügyesen elkapta a végét, és amikor abba az irányba fordult, egyetlen mozdulattal eloltotta.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 24
Regisztrált: 1
Kereső robot: 61
Összes: 86
Jelenlévők:
 · efmint


Page generated in 0.0483 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz