Mikor éhes voltam,
nem adtál ennem.
Mikor szomjas voltam,
nem adtál innom.
Nem voltál éber,
bár tudtad a napot,
tudtad az órát,
tudtad a percet!
Útszélen hagytál,
mint alig használt
mennyaszonyok
ruháit; összeverve,
folyadéktól telt tüdővel.
Füsttel árnyalt árnyékodon
nem fogott sötétség.
Emlékszem kegyetlen
mozgásod dinamikájára;
félig voltam csak
halott, mikor mégis
eljöttél értem.
Tovább betegítettél,
börtönödbe raktál,
de nem kerestél fel.
Többet nem.
Emlékezetből rajzoltam
a falra vázlatod, már
idegenem vagy.
Bizony mondom Neked,
nem ismerlek!
Nem ismerlek fel:
csontokból kirakott
sziluetted
magányos házam.
A halálra jöttelek
elkészíteni,
nem az életre!
Olyan messzi
távolságba
sorolunk be,
ahonnan
vissza már
nincsen,
csak előre!
El kell végezni
a munkát,
Krisztust játszani
csíkos köntösben!
Nincs több illúzió,
csak véres könnyekből
az áldozat!
Megjegyzés: Krisztus után 2017. 06. 13