A magányos halál balladája
Reggel, mikor ébred, kopott bútorok közt,
mindig azt reméli, vége lesz talán.
Szoba hámló arcán kevesebb a festék:
végigömlik bánata a helységek falán.
Tükre oly kegyetlen, bár foltokban vakul,
megmutatja mégis az idő nyomát.
Mi rég csak pihe volt, mára majdnem bajusz
"Ki látott még ilyen bénát, ostobát?! "
- szidja magát fennen. Senki más nem hallja,
ó, hiszen a balga rég egyedül él.
Sorba előveszi minden féltett kincsét:
repedezett sárgult fotók, s néhány gyűrt levél...
Ebben a lakásban rég nem hangzott kacaj,
miről a fényképek színpompája szól.
Ha kérdezik miért, csak legyint rá hamar,
némán odébb vánszorog, és nem válaszol.
Köszvény verte testét alig bírja - fájás
kínozza, és szeme sem világít úgy,
olyan nagyon kéken - mint azon a képen,
mely ráncos kezében gombóccá szorul.
Lassan leereszti... szemét kidülleszti,
majd lassan lecsukja a kegyes halál.
Erre várt oly régen. Könny szárad a képen.
Csak pusztulást talál aki erre jár...
***
Tavaszi miniatűr
Kopott díszletekből kipattan az élet,
friss reményre ébred, zizzen a világ.
Színpompás réteken játszadoznak fények,
szinte már világít ezernyi virág.
Köszvényes derekát próbálja nyújtani
a száz éves hársfa, nap felé tekint,
Lassan ő is érzi: pusztulás a sorsa
mégis újra igazgatja zöld leveleit.
Futó zápor nyomán lassanként felszárad
fák alatti ösvény, szélén bóbiták,
pihéik - csöpp ernyők - libbennek a szélben.
Sorfaluk közt újul-frissül minden porcikánk.
Megjegyzés: Ezek a megadott szavak inspirálták mindkettőt: pusztul, ébred, kopott, színpompa, szárad, pihe, sor, világít, fal, köszvény.