Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat… Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére hallgatna?...
Hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész! Még tél volt… Reggel szokása szerint szaladt, hogy el ne szalassza a buszt, nehogy egy percet is késsen a munkából – az nem fért volna bele a mindig kiszámított életritmusába… Hirtelen eszébe villant: hátha Gábor néz utána az ablakból – s mint már évek óta mindig, hátrafordult, de nem látott senkit az ablakban… mint már évek óta… De azért a régi szokását nem hagyta el… talán nosztalgiából. Kapcsolatuk elején ez úgy zajlott: ő visszanézett – föl az első emeleti nagy ablakra – ekkor meglibbent a kék tüllfüggöny: feltűnt férje sziluettje, ahogy mosolyogva búcsút intett… mintha örökre váltak volna el… Az évek elkoptatták a kis játékot – Gábor már nem is vett részt benne - ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe se jutott integetni neki… De ő azért mindig újra és újra visszanézett… reménykedve… hátha... De ma reggel sem… hiába is leste – így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé sikló fehér Ford nyíló ajtaját – és sikeresen neki is ütközött az épp kiszálló férfinak… Pillantásuk összeakadt – hirtelen bennakadt az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete egyszerűen nem engedte kibukni a szavakat melyek nyelve hegyét csiklandozták… Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe – a levegő szinte sistergett köztük… Ilyet még soha nem tapasztalt – megérintette az idegenből áradó elementáris kisugárzás! Alig tudott felocsúdni - zavartan elnézést kért… a férfi szintén mosolyogva szabadkozott… Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval igyekezett a sarkon túl lévő buszmegálló felé… még épp odaért, felugrott majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó buszból: hátha még meglátja alkalmi „ismerősét”… de az már eltűnt valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott…
Egész nap nem tudott szabadulni a mélytüzű szempár emlékétől… utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes férfias arcszeszt használ… azt is egész nap érezte! Nem is tudott rendesen koncentrálni a munkájára – és ez megrémítette – ő, a mindig felkészült munkaerő, időnként azon kapta magát, hogy csak bámul a levegőbe: meg se hallja, ha szólnak hozzá… Hazafelé menet a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt – de most üres volt az a hely. Mire is számított?...
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi teendőket… persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta elmesélni a napja eseményeit… máskor legalább kísérletet szokott tenni rá… Mondjuk ezen nem lepődött meg… már régóta nem egymással, csak egymás mellett éltek. Az éjszakája elég nyugtalanul telt: lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék tekintetével.
Másnap reggel meglepődve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott parkol ahol tegnap látta… közelebb érve azt is észlelte, hogy a gazdája benne ül – most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott rá… Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt – talán a szeméből olvasott ki valamit, de ettől hirtelen olyan jókedve kerekedett, hogy miután ő is visszamosolygott, tovább haladva dudorászni kezdett egy kis dalocskát… nem is tudta, mikor fordult elő ilyen utoljára… A munkanapján szinte csak „átlebegett”… Otthon ismét a szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul,. szinte észre sem vette… A gondolatai máshol jártak… Az éjszakáját megint zaklatott álomképek zavarták meg… Munkába indulva már nem is csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll ahol az elmúlt napokban minden reggel. Már ő is messziről kedvesen mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelműen őt figyelte… Így múltak a napok, majd a hetek – minden reggel ott állt a kocsi… a bűvölő szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ő is az idegent figyelve…) majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz…
Aztán egy napon miután végzett a munkával, és sietősre fogva lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a túloldalon a jól ismert kocsit – benne a kedves idegennel… Az, mikor megpillantotta őt, kiszállt és mosolyogva elé lépett: - Ne haragudjon, de ha már ilyen „régen” ismerjük egymást, elvihetem? – tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton – végül is ez nem jelent semmit: hazaviszik… ezzel még nem követ el semmi „bűnt” Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki „hazatalált”, mintha világéletében emellett a férfi mellett lett volna a helye… összemosolyogtak, de nem szóltak semmit – szavak nélkül is érezték, ennek így kell lennie… Innentől kezdve naponta megvárta a munkahelyénél… Másnap össze is tegeződtek… - Lovas Viktor vagyok – mondta a férfi – Én pedig Endrődi Csilla, szia – és puszit váltottak…
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a bőrében – már műszak vége előtt egy órával teljes eksztázisban volt… pedig a letegeződéskori puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük – mégis úgy érezte, ezt az embert rendelte neki a sors – vele le tudná békében élni az életét… Gábor egy hatalmas tévedés volt…
Február vége felé (épp a születésnapja közeledett – 29-e, ez az ő formája, szökőnap) beültek egy kávéházba. Viktor már napok óta célozgatott rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a lakását rá bízta… akár fel is ugorhatnának – ha ő is úgy akarná… Ő nem tudta igazán mit is akar! Mondta, majd átgondolja… ez súlyos döntés lenne a részéről, hisz nem csalta meg soha a férjét… A vonzódása a férfihoz mondjuk afelé hajtotta, hogy igent mondjon… Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára tévedt… meglepődött, eddig nem is figyelte… Most nevetve mondta „lovagjának”: - Látod a sors is hozzád „rendelt” engem… Hisz a rendszámod is engem idéz… ECS 229 – a monogramom és a születési dátumom – ezen jót nevettek – de aztán elkomolyodva elhallgattak… Tényleg, ez nem lehet véletlen – hisz mindketten hittek benne, semmi nem történik véletlenül… Aznap nagyon elmélázva ülték végig a hazáig vezető utat…
Csilla ettől kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán… Hisz Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem kötötte…
Aztán egy március végi napon megérlelődött az elhatározás benne! Végre eldöntötte: ma megteszi – elmegy vele… Ennyi neki is jár! A munka végeztével kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a megszokott helyen az üres parkolóhelyet – Viktor még nincs itt… Tétován elindult az utca eleje felé – idegesen nézegetett jobbra-balra, nem figyeli-e valaki: miért is nem indul már haza… hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta – ő csak beugrott, és indultak is… Eltelt negyed óra, majd még egy fél – nem volt mozgás az utcán – csak ő sétált fel-alá egyre idegesebben nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel nélkül előbb volt ott a férfi, mint ahogy ő végzett… Ha pedig valami közbejött volna, biztos megcsörgeti – nem hagyná nyugtalankodni – ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem tudott tovább várni… ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg, haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor idő előtt gyanakodni kezdjen… A mára előkészített alibit – hogy összefutott gyermekkori barátnőjével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki presszóba, s a nagy beszélgetésben elszaladt az idő – nem akarta most elsütni… kell az még jobb napokra!
Hazaérve Gábort persze a tévé előtt találta. Épp valami hírműsor ment, ki tudja melyik csatornán… Férjének jó szokása volt, hogy folyton váltogatta… Ahogy a képernyőre pillantott egy közúti baleset képeit mutatták éppen… a szpíker éppen azt taglalta, hogy szinte elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése – a személyautó sofőrje azonnal meghalt…
Ő csak nézte nézte a képet. A kamera épp az összeroncsolódott fehér kocsit mutatta – a képmezőbe lassan beúszott a rendszám… Nem tudta levenni a szemét róla – az oly jól ismert betű-szám kombinációról!
Gábor szólt is valamit hozzá, de ő csak meredten nézett – majd lassan elkezdett csorogni szeméből a könny…
Megjegyzés: Életem első novellája. 2009-ben keletkezett.
|
Online látogatók:
Látogató: 105
Regisztrált: 0
Kereső robot: 22 
Összes: 127
