Már nincs érkezése a szavaknak,
egy metafora a szennyes kosárban mosásra vár,
gardróbomban
gyűrt emlékeim élükre hajtva
egymáson pihennek,
az udvaron, talán még
egy-egy rím két csipesz közt kifeszül,
de, mint napsütésben olvadó sajtszeletek
folynak el lassan,
miközben megihlet a látvány, mint Dalit.
A felhők fodrait fürkészem,
oly súlytalan lebegnek,
gondtalan fehérség
árnyékot vet fejem felett,
és öblítő illatú reményem
a szél hordja szerte-szét...