Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A tizenkét hónap 7.

, 120 olvasás, Aevie , 12 hozzászólás

Fantasy

Nyárhó

Még Június és Augusztus sem tudta a pontos okot, amiért Július évről évre egyre vigasztalhatatlanabb. Június rendszerint már puha álomra mosolyogta magát, a félálom andalító meséjébe lépve, amikor meghallotta húga felzokogó ébredését. Egy hónappal később Augusztus, nővére halk sírására ébredt, és első feladatát atyja mindig úgy határozta, hogy nyugtassa a lányt az álmok mezejére.
Az okot egyikük sem tudta.

Egy ideig még bőszen vitatkoztak a testvérek azon, hogy Március mennyi ideje van már tőlük távol. Január „egy ezredév”-et tippelt, míg Augusztus szerint: „ebben a szent pillanatban tűnt el”; a többi testvér e két intervallum közt tette le a voksát – a fiatalabbak rövidebb időnek érezték. Ám a sötétség eljövetelét mindannyian ugyanúgy érzékelték. Az idő múlásával aztán elcsendesedtek, csupán Július szipogott sírdogálva.

- Miért sírsz…? - szólalt meg Február egy óriási sóhajt követve, aztán ajkához emelte a vodkás üveget lassan kortyolgatva a tartalmát.
Mindannyi szem az apró szőkeség arcára szegeződött. Körben ültek. Február felhúzott térdekkel hátát a falnak támasztva, vállát Január elnehezült arca nyomta - ölében szemlélve a mozdulatlan hó tarkította világtükröt. Április nyugtalanul forgolódott Májushoz dőlve, aki olykor-olykor simítva vette kezébe nővére elvonási tünetes – remegő kezeit. Június, Július és Augusztus egymástól távolabb ültek, s Júliustól most még jobban elhúzódott a kettő, hogy szemtől szembe lássák a választ a soha fel nem tett kérdésre.

- Mert mindig csak ez van!
Július kétségbeesett arccal nézett körbe testvérein. Könnye friss harmatként ragyogott arcocskáján az alkony barnuló fényében.
- Mármint mi? - kérdezett vissza Május.
- Ja – vakkantotta Április –, ez még sosem volt. Még sosem ültünk itt együtt – fintorgott húgára, aztán fejét öccse ölébe ejtette. Május felnyögve gurult odébb, karjait érzékeny pontja előtt keresztezve.
- Minden évben eltűnik egy lány. Most Eszti – válaszolta Július. - És senki nem tehet ellene! Senki! - sikította, majd arcát apró kezeibe ejtve egész testében zokogott.
A testvérek döbbenten meredtek rá, majd egymásra. Mozgolódva közelebb kúsztak a lányhoz, és tekintetük további magyarázatot követelt.
- Azt hiszitek, ki tudjuk szabadítani? - emelte fel maszatos arcát. - Hát nem! Hát sosem! Meghalnak a lányok! Meghalnak!
Január a szívéhez kapott, és ő is rázendített. Június együttérezve jajgatott, Május megrettenve nyeldesett, Április ajkába harapva bólogatott – mintha egész végig tudta volna, hogy ez történik –, Augusztus magához ölelte Júliust, miközben próbálta csitítani zaklatottságát.
Ám Február felállt. Egy pillanatra azonban megbillent az egyensúlya, és nyelve is megbicsaklott az alkoholbefolyásoltságtól. A többiek reménnyel telten néztek fel az ezüst inges fiúra, amikor az aprót köhintve pódium közepére képzelte magát, belekezdve az évezred monológjába… Ám semmi épkézláb ötlet nem jutott eszébe, úgyhogy inkább visszaült, és kortyolt.
- Milyen lányok? Miről beszélsz? - nyögte Május, miután sikerült túllendülnie az ágyékába hasító feszítő fájdalmon.
- Milyen lányok? - kérdezett vissza Július.
- Mi? - állt fel újra Február. - Az előbb azt mondtad, hogy minden évben eltűnik egy lány! - vonta kérdőre húgát.
Július tanácstalanul nézett végig értetlenül bámuló testvérein.
- Ezt mondtam volna? Nem emlékszem ilyesmire – suttogta.
- Akkor miért bőgsz? - pattant fel Április megropogtatva ujjait, mintha ökölharcra készülődne.
- Május és Június túlságosan szentimentális. Forró, száraz derűt hoznak a Földre, de elfelejtik, hogy az igazi boldogság nem a mosoly tükre; a könnyes szemé az.
- Szóval azért sírsz, mert boldog vagy? - állt fel Május is, mire aztán mindannyian feltápászkodtak.
- Nem is tudom – sírta el magát Július újra.
- Óh, te jó ég! - mormolta Február. - Ha Március nem jelenik meg egy percen belül, utána megyek!

~ * ~

Nem tudta, hol van, és hogy került ide, de élvezte a sétát; még úgy is, hogy ritmusosan rezzentek olykor a falméretű folyosóablakok. Kipillantva azokon nem látott mást, mint bájos bárányfelhőket. Nem bírta megállni, hogy egy-egy érdekesebb felhőalakzatot meg ne csodáljon; olyankor egész közel lépett az ablakhoz, orrát az üvegre nyomva bámészkodott. Ha valami rémisztő jutott eszébe a habokról: kés, megkötözött lények, jajveszékelő arc – ilyesmiket látott bele –, akkor szaporán tovaugrált.
A folyosó másik falán a testvéreiről és róla készült festmények függtek, azokat is merőben érdekesnek találta. Nem tetszettek neki rendkívül, de nem volt annyira félelmetes, mint egy gyilkosságot végignézni felhő alakokból.
Mindegyik festmény fekete-fehér volt. Falméretű rácsok választották el a két színt. A testvérei a fehérben voltak. Megtorpant. A mellette lévő képen önmagát látta; összerezzent: emlékezett erre. Ott volt, bezárva a rácsos szobába, és képtelen volt fényt lehelni a vakító mesterséges fénybe.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Próza
· Írta: Aevie
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 213
Regisztrált: 3
Kereső robot: 26
Összes: 242
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1465 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz