Megrázta magát. Hosszú aranyfürtjeiről lepergett a hó, ő pedig kiegyenesedvén, hatalmas tehertől szabadultan, nyújtózott egyet kéjesen. Kecses volt és szép. Hosszú haja a földig lógott, bele az olvadó hó sarába, de nem bánta. Élet-élet, sóhajtotta. Élet-élet, ismételgette. Szél simogatta meg, új illatot hozóan. Megérintette a március lehelete és felragyogott az első tavaszi nap, amit követett az önnön arcát mindig fogyasztó-dagasztó Hold is. Madarak szálltak rá és méhek lábai csiklandozták meg, megújhodást hozóan. Törzsén hangyák rajzottak, nagy néha kutya, macska, s csak a jó ég tudja milyen állat tisztelte meg. Erős volt. Erős lábon állott a földben, gyökere szerteszét ágazott a föld gyomrában, ő maga pedig megrendíthetetlenül uralkodott. Hosszú, lekonyuló ágaival ölelgette a szelet, s integetett olykor a vándormadaraknak, kik távoli útjukról tértek meg hangos trécseléssel. Tavasz. Újjáéledés. És könnyed kis viszketés. Milyen ismerős is ez. Óh. Igen. Rügyek patakja futotta be teljes valóját, új leveleknek adva életet és új faágakkal gyarapította gubancos kinézetét.
Szépítkezett a nap fényében. Hiú volt, ó igen, a végtelenségig. És türelmes is. Tudta. Nem. Akarta, hogy olyan legyen, mint még a világ nem látott senki és semmi, hogy kápráztasson, hogy adhasson. A fűz megrázta magát és reá borult a tavasz minden szeretete.
Olykor nagyon vágyott öntöző esőre, de nem volt telhetetlen. Tudta, hogy ilyenkor igazán nem lehet türelmetlen. A forróság szükségszerű, és már sok éven keresztül volt ideje megszokni, megszeretni. Hiába a tó párásan hűs lehelete, hiába a szél, mégiscsak ő az, aki árnyékával megóvta mindazt, ami hozzá menekült. Felágaskodott és széttárta erős karjait, haját pedig rájuk csavarva fogadta a vendégeket, a természet gyermekeit. Most érezte, hogy mennyire szeretik, hogyan bújnak hozzá, hogyan hálálkodnak, amit ő sohasem várt el. Tette a dolgát. Élt. Óvott. Időnként rátört, hogy miért is ilyen, hogy került oda, de mindig elhessegette a kósza gondolatokat, mint ahogyan a szél hajtotta el olykor ágai közül a korai ködöt. Az oly soká vágyott esőt sem szerette most, hisz hűsségével inkább csak borzongató volt, mint megnyugtató. Bőre megrepedezett kicsit, de így volt jó és természetes. Az ősz átfestette leveleit, de nem bánta. Így volt szép. A legszebb. Nem volt azonban olyan, kinek megmutathatta volna. Madarai elköltöztek, az állatok sem látogatták már. Egyedül áll a tóparton, meg-megfürödve a víztükörről visszaverődő fénysugarak özönében. Önmagában gyönyörködött, nem ok nélkül. Ez a szépség már csak az övé. Egyedül csak az övé. De ugyanakkor szomorú volt a fűz, mert ezt már senki sem láthatta… Senki.
Megrázta az ágait a szél, és a fa elhullatta a leveleit. Ami egykor oly csodálatos volt rajta, az most ott keveredett alant a tavalyi avar sáros masszájával, de tudta, hogy mindezt nem kell oly soká szemlélnie. Lassan újra befedte a hó, elborítva hosszú haját, meghajlítva karcsú törzsét… Várta az újjászületést. Évről évre.
Megrázta magát. Hosszú aranyfürtjeiről lepergett a hó, ő pedig kiegyenesedvén, hatalmas tehertől szabadultan, nyújtózott egyet kéjesen. Kecses volt és szép. Megváltozott a világ, idegen dolgok vették körül, a téli álom elmúlt, de a valóság belé mart. Tavának partját kőgallér csúfította el, valami szürke csík pedig őfelé haladt. Nem tudta mi az, de barátságosan nézte és megrázta aranykoronáját. Várta a méheit, a madarait, de helyette csak idegenek jöttek. Meggyilkolt társai teteméből faragott rudakat dugdostak a föld fekete ölébe, kiabáltak, ami igen fura volt annyi évi csend után. Kicsit nyugtalan volt, hisz a madárcsicsergés zenéjénél nagyobb hang sohasem zavarta, kivéve, ha vihar támadott kedvenc tava felett. Olykor a természet dühöngött, de ő átvészelve mindent, megrendíthetetlenül állott ott.
A szürke csík őfelé mozgott és igencsak közeli volt, mindazonáltal az újdonság magával ragadta. Nem tudta mi az, de meg akart ismerkedni vele. Kíváncsian nézegette, nem vett tudomást azokról, akik rá mutogattak, integettek. Aztán zaj támadt, borzasztóan élesen, recsegőn. Felkiáltott, felsikított, ahogyan a láncfűrész a fogait mohón a karcsú törzsbe vágva, falni kezdte. Fehér fűrészpor-vére keveredett az undorító gépolajjal, és ő kétségbeesetten kapaszkodott az élete egyre vékonyodó fonalába, míg egyszer csak megadva magát, hangos sóhajjal zuhant el.
A gyökeret kifordították.
A gödröt feltöltötték.
Pompás kerékpárút kanyargott végig a vízparton.
Az ember csodásat alkotott. Ismét.
Senki sem kereste már. Csak néha a madarai, hangyái, méhei. És a tó. A tó, mely minden évben elhozta neki a tavasz leheletét, a nyár hevét, az ősz ködeit és a tél havát.
Megjegyzés: A Vihar c. novella \"folytatása\"
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17 
Összes: 78
Jelenlévők:
