Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Kétszínű

, 282 olvasás, Pacsirta , 6 hozzászólás

Ezerszín

Amikor kilépek a kapun, azonnal megcsapja orromat az illat, és én mindenről megfeledkezve máris irányt változtatok, és megyek az orrom után. Itt van a közelben egy jelentéktelen kis utcácska, amit ilyenkor nyárelőn minden évben meglátogatok, amióta itt lakunk, immár 25 éve. Pedig még a nevét sem tudom megjegyezni, nekem egyszerűen csak Hársfa utca.
Az utca egyik fele szinte sivár. Négyemeletes panelházak sorakoznak, még járda sincs azon az oldalon. Ellenben itt, a másik oldalon, igaz, keskeny a járda, de végig hatalmas hársfák szegélyezik, amik szinte roskadoznak a töménytelen virág alatt. Mélyen teleszívom a tüdőm ezzel a tüneményes illattal, de nem érem be vele, még hosszan sétálgatok, hogy a lelkem megteljen, beleivódjon ez a páratlan hársvirág illat, itt a fák alatt, ahol olyannyira töményen jelen van e pillanatban.

Aztán egy csupa-zöld kis térbe torkollik az utca, s fáradtan rogyok le a hatalmas koronájú, öreg hársfa alatti padra. Fejem felett susognak a lombok, az illat körülölel és egyszerre olyan ismerős lesz minden. Régi emlékek törnek fel bennem, a szél a hangokat is előhozza, s már hallani vélem az édes hangocskát:
– Csak még egy kört, mami!
Elmosolyodom. Itt tanult a kisebbik biciklizni, amikor apa leszerelte róla a pótkerekeket. Bosszankodott is rendesen, mert mindig fel akart borulni az idétlen kerékpár, hagynia kellett volna apának azokat a kerekeket, úgy sokkal jobb volt... nem tartott ám sokáig a duzzogás, mérgelődés, mert hamar belejött, s csak rótta, rótta a köröket, sosem volt elég, mindig kellett legalább még egy kör...
Igen, akkor is itt ültem a hársfa alatt, fél szemem mindig a kicsin volt, a másik meg kutatott a távolban, mert az idősebb már a haverokkal ment biciklitúrára, hol a Mecsekbe, hol a Malomvölgyi-tóhoz, s tele voltam aggodalommal, mert, ha sokan vannak, elvonják egymás figyelmét, és elég a másodperc tört része... de nyugtatgattam magam, rendben lesz, minden rendben lesz.

Susognak, susognak a lombok a fejem felett. Feltekintek a fára, a levelek igencsak fürge táncot járnak. Megelevenedett a szél és forgatja, pörgeti a leveleket, megtáncoltatja alaposan, ki nem hagy egyet sem közülük.
Nézem a levelek táncát, gyönyörködök a forgásukban, s akkor tűnik fel, hogy ez a fa kétszínű.
A levelek fonákja ugyanis fakó zöld, és ha felnéz rá az ember ezt látja, de most ahogy forognak, látom ám, hogy a színük haragoszöld és fényes. Ez a két szín váltogatja egymást, ahogy a szél táncoltatja a leveleket. Lehet ilyen éles határvonal levelek színe és fonákja között? Tűnődöm. Azután az jut eszembe, ha emberre mondjuk azt, hogy kétszínű, annak inkább negatív értéke van, de a levelekkel kapcsolatosan ez határozottan pozitívan hat.
Miközben gyönyörködöm bennük, igencsak elcsodálkozom, hogy erre eddig még soha nem figyeltem fel. Hmm, talán a fa alatt sem üldögéltem még ennyit úgy, hogy ne mindig másra kellett volna figyelnem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Jegyzet
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 6
Kereső robot: 18
Összes: 40
Jelenlévők:
 · arttur
 · Kavics
 · PiaNista
 · Ravain
 · Tiberius
 · tolditami


Page generated in 0.042 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz