Navigáció


RSS: összes ·




Házi pályázat/ próza, novella: Az orvos/ Dögnyi úr

, 159 olvasás, deb , 35 hozzászólás

Somolygó

A rendelő várójában csend volt, beteg éppen még nem jelentkezett. Bent, a vizsgálóban apatikus nyugalommal olvasott az orvos. Mit orvos? Főorvos úr. Méltóságteljesen bámult maga elé, szeme suhant a sorokon. Népszabadság terült el az asztalán, szemben az asszisztensnő Magyar Nemzetével. Egyikük sem szólt. Surrant a hatalmas lap, majd papírzizegés utáni újabb mélaság uralkodott a rendelőben.
A doktor, hatvanas évei elején járt, kevés őszes haja gyérülőn simult a fejére. Szemüvege orra gyökén néha moccant, ahogy grimaszt vágott. Szikár, magas férfi, tiszteletet parancsoló szigorral az arcán.
Az asszisztens negyven éves, szőke, filigrán nő, csillogó derűvel a szemeiben.
– Maga mit olvas? – Érdeklődött az orvos, nyilván elunva a napi, mindig azonos híreket.
– Á, semmi. Ha gondolja, cserélhetünk.
A doktor bólintva hajtotta félbe a lepedőnyi sajtót, majd átvette a nővérét, miután a magáét átnyújtotta. Újra a lapok sussanó zizergése törte meg a csendet, majd kisvártatva az ajtón, kaparászás hangját hallották.
– Nézze meg, ki az! – Szólt a főorvos úr, tovább fürkészve az újságot, fel sem nézve belőle.
A nővér felállt, szoknyáját eligazítva lépkedett az ajtóhoz, majd kilépett. Nem maradt sokáig, éppen egy lapozásnyi idő után már visszajött.
– Dögnyi úr van itt és nagyon izgatott.
– Mindig izgatott – felelt a doktor – hívja be!
Dögnyi úr, szinte futott, azonnal leült az orvossal szemben lévő székre és hadarni kezdett. Haja fésületlen állt a fején, mint valami szénaboglya, szája keskeny vonala lebiggyedőn nyílt a panaszáradatra, amit az egészségügyi dolgozók eleinte nem is értettek. Ruhája mocskos volt és ő maga roppant ápolatlan benyomást keltett.
– Nem sikerült, főorvos úr! Érti? Hiába csináltam. Két órán át is minden hiába. Csak fogtam és fogtam, de hiába. Már egészen fájdalmas. Érti? Órákon át csináltam.
– Mit csinált? – kérdezte a doktor unott arccal.
– Hát, tudja!
– Hát, nem tudom.
Dögnyi úr a nővérre pillantott egy futó pillanatra. Látta, hogy elmerülve nézi a számítógépet.
– Dehogynem. Próbáltam én. De nem sikerült. Érti?
Az orvos csak nézte őt, nem szólt.
– Már két kézzel is fogtam, próbáltam és mégse sült el. Egész végig. De nem, mert nem is volt vége. Érti? Így megy ez már egy hete. Vagy nem is tudom. Hét napja biztosan. Most már rendszeresen ez van, ebből gondoltam, hogy nagy a baj. Ez egy komoly változás. Érti? Ezt mi okozza? Nagy bajom van? Nagyon súlyos? Meg vagyok ijedve. Azonnal iderohantam egy hét után már, na. Biztosan komoly bajom van. Igaz, doktor úr?
Az asszisztens bólogatni kezdett a túloldalon, amit a főorvos úr egy elnyelt mosollyal nyugtázott.
– Miről van szó? – Kérdezte újra és próbált koncentrálni, hogy összeszedett maradhasson.
– Már egy hete ezzel küszködök. Érti? Minden nap megpróbálom, és nem. És nem és nem. Hiába. Már fáj az egész, és mégse. Valami kórság támadott belém doktorúr. Itt van bennem és nem engedi. Nem sül el.
–…
– Így, nézze! Már így is próbáltam.
Demonstratív maga elé tette a két kezét, mintha markolna valamit és a combja között mozgatni kezdte le és fel.
– Eddig mindig sikerült. Tudja? És most egy hete nem. Egyszer sem sült el. Érti? Talán megmutatnám. Elővegyem?
– Vegye. De nem kell bemutatni, csak megnézem, van e valami elváltozás.
A doktor ránézett a nővérre, unott arca közömbös volt, csak szája sarkát húzta oldalra egy pillanatig.
Dögnyi úr felállt, nagy sóhajjal lehúzva a sliccét, ami félig már eleve lent volt. Mocskos alsóját térdig letolva állt az orvos előtt, kezében a betegnek kikiáltott szervvel. Az orvos épp, hogy felállt, rátekintett, majd leült újra.
– Öltözzön fel. Nincs semmi kóros baja. Talán hagynia kéne pár napig.
– De főorvos úr! Nekem jogom van csúcsra jutni. Érti? És akarok is. De minden hiába, mert akárhogy csinálom, ez nem sül el. Érti? Már mindent megpróbáltam. Eddig sikerült ám! Hajjaj! De most egy hete nem. Nézze, így is próbáltam.
Újra ült, és jobb keze a combja között marokra fogva vibrált, majd le, és fel, mozgatta.
– Látja? Na, ez mi? Erre válaszoljon nekem most. Ezért jöttem.
A nővér felállt, futó tekintettel még hátranézett a főnöke felé, mielőtt kilépett a vizsgálóból. A folyosón végigrohanva belépett a raktárba, hogy senki ne lássa, hogy könnyezésig röhög, a hasát fogva vonaglik szinte, és nem bírja abbahagyni. Az orvos nyilván sejtette hová tűnt el az asszisztencia, de így magára maradva még rezignáltabban fogadta a helyzetet.
– Urológusnál mikor járt? – Jött a mentő ötlete, de hamar elkeserítő választ kapott.
– Tegnap. Nem mondott a’ se semmit. Nem neki van ez a baja, persze. Tudja, akárhogy fogom, nem sül el. Nem sül el, na. Ez a baj. Nagy baj. Már ez is itt van. Érti? Hiába csinálom, na. Csak rángatom órákig és nem. Ez a baj. Mit csináljak, mondja! Mondja meg! Ennek sülnie kell. Eddig mindig sült.
– Ide figyeljen Dögnyi úr! Most hazamegy, és tiszta alsót vesz magára. Megfürdik. Aztán két héten át minden nap ezt teszi minden nap. Utána se árt, ha nem akar így járni. Adok egy tablettát magának, szépen szedi két hétig és addig nem nyúl hozzá. Világos? Utána azt csinál, amit akar, de ide ne jöjjön még egyszer, ezzel. Ha két hét után is lesz panasza, beutalom kórházba. Itt a receptje, tessék.
– Főorvos úr! Már mindent próbáltam. Egy kézzel és kettővel is. Bármit. És nem. Hiába. Most akkor mi lesz velem? Már ez se lesz nekem? Így is, nézze! Így is volt már.
Újra bemutatta a két kezes variánst a combja között.
– Aztán csak telnek az órák és semmi. Érti? Pedig rázom ám, kegyetlenül és mindenhogyan. Állva is, meg fekve és a széken is…
– Én értem. Maga értette mit mondtam? Ehhez tartsa magát! Jó napot.
Dögnyi úr nem akarta megérteni, hogy vége a vizitnek. A főorvos felállt, kinyitotta az ajtót.
– Azt teszi, amit mondtam. Kiváltja, beszedi, mosdik és mos. Világos? Két hét. Értette?
– Igen. Értem. Aztán jó lesz? Meggyógyulok?
– Meggyógyul. Jó napot!
Nagy nehezen szabadult meg a betegtől, a nővér is előkerült végre, majd mindketten lerogytak a székre.
– Mit adott neki? – Kérdezte az asszisztensnő. – Receptet láttam a kezében.
– Mit, mit? Hát, placebót. Hülyeségre nincs gyógyszer!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Házi pályázat/ próza, novella
· Írta: deb
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 8
Kereső robot: 59
Összes: 86
Jelenlévők:
 · habea
 · Kasperl
 · Menda
 · PiaNista
 · soulkeeper
 · SusanWinter
 · Syringa
 · szantogergely
 · Tóth János Janus


Page generated in 0.0503 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz