A bánat csókolt most homlokon.
Rút idő van,
de nem veszem zokon.
Lelkemen komor mélabú pihen,
s igen, mintha
elvesztettem volna a hitem,
mindenkiben...
Bárgyún bámulok magam elé,
kinn tombol a szél...
tépi, gyűri a még zsenge levelet
és nem érti meg,
hogy mennyire fáj...
talpig új ruhába
tegnap öltöztek a fák,
s most letépi róluk a galád...
Rátok gondolok: Apa, Anya!
– érkezett a hír, hajnaltájt –
május volt, és annyira fájt!...
Megjegyzés: Szüleim halálának évfordulójára