Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ötven év múlva

, 90 olvasás, nagyvendel , 4 hozzászólás

Fantasy

Olykor-olykor
Eltűnődöm a
Magyarok némely szaván,
Mikor a vak mondja,
Megnézem, s látom.
Képletes talán.
Hiszen
Nem vagyok vak,
Csupán csak nem látok.
Micsoda különbség.
Ugye csodáljátok?
Azt hogy világtalan,
Szívből utáljátok.
Gyönyörű ez a nyelv,
Mindent kifejez,
Örömöt, bánatot,
Minden árnyalatot
Bátor, okos,
Bugyuta gondolatot.
Végül is belátod,
Lehet jó a meglátásod,
Akkor is, ha nem látod.
Reméljük meglátod,
Ki maradt végül a barátod.


ELTŰNŐDÖM.


Így hatvan év felett az ember már elmereng, mit csinált ebben az életben, mi volt a jó benne, és mire számíthat még.
Hová, és mire vitte munkája során..
Megszámolja a gyermekeit, unokáit, és eltűnődik, mennyit élhet még, hiszen a tudomány állása szerint akár eléldegélhet százhúsz évig is.
Cukorbetegségem okán, tíz évvel ezelőtt megvakultam, és az életem, főleg a szemléletem gyökeresen megváltozott.

Az emberek életkora a társadalom, és a tudomány fejlődésével egyenes arányban meghosszabbodott, hiszen az őskorban legfeljebb húsz, a fáraók korában harminc évig éltek, manapság nem is olyan ritka a nyolcvan éves családtagom. Én megcéloztam a százhúsz évet, mivel, úgy érzem olyan sok dolgom van még a világban, hogy akkor sem fogok végezni a feladatokkal.
Általában sorsommal elégedett vagyok, csupán egy dolog hiányzik, de az nagyon.... a látásom.
Gyermekeimet már régen, unokáim arcát még sohasem láttam.
Orvosaim mondják, nyugodjak bele a megváltoztathatatlanba, romlott az életminőségem, de így is lehet teljes életet élni, csak jobban oda kell figyelni.
Erre csak annyit mondok nekik, meg kell próbálni.
Bár nem mindenben értek velük egyet, de valami igazuk lehet.
A feladatok, a sorrendek átértékelődnek.
Író, olvasó emberként érdeklődöm a dolgok iránt, és néha olvasok megdöbbentő sorokat, csudálatosnál, csudálatosabb olvasmányokat.
Jómagam bízom az orvostudományokban és várom a tudomány, és a technika fejlődését az egészségügy terén is.
Nem tudom miért, de ebben ők hisznek és örülnek ha így nyilatkozom, talán megnyugtatják saját lelküket.
Már nyomtatni is lehet emberi szerveket, talán egyszer szemet is lehet. Ebben reménykedem.
Más cikkekben olvasom, modern fegyvereket, rakétákat fejlesztenek esztelen emberek, el sem tudják képzelni hogy talán egyszer nekik is szükségük lehet segítségre és már nehéz lenne beszerezni a különféle szerveket.
Erre kéne költeni a hatalmas összegeket.

Mások hibernáltatják magukat, gyógyíthatatlan betegségükben, és várják a csodát, a reményteljes feloldozást. Az hogy én mire számítok? Arra hogy gondolkodnak a tudósok, mivel az élet makacssága okán mindenképpen halad tovább, és felgyorsul a világ.
A csodavárás ideje lejárt, ezt hozta a modern gondolkodás.
Én már rég megmondtam mit és hogyan kéne megcsinálni, de nem kíváncsi rá senki, hiszen az ilyen emberek nem számottevőek és jelentéktelenek. Változtassuk meg a szemléletet.

A csillagközi űrhajó már a féreglyukaknál áll, és az emberek agyában már az univerzum meghódítása jár. De mi lesz velünk? Itt már készül a sok elektromos autó, és már földbe sem kell vetni a magot, és a kukorica saját maga körül egy méteres körzetben kiírtja a gazt.
A Marson egy, a Holdon három autó parkol, amelyek magyar fejlesztésűek, várják a soron következő asztronautát, vagy egy szopottgombóc fejű ufonótát.
Kérdés, melyikőjük ér oda előbb.
Bekapcsolhatod az okos tv- t és az okos telefont. A hűtőszekrényed megmondja mi fogyott ki belőle, csak az orvostudomány nehezen halad előre.
Harminc, negyven év múlva ha beérkezel a szupermodern rendelőbe, egy készüléket, mondjuk egy szemüveget raknak a fejedre, és a mini kamera veszi a képet, meg a hangot, és a szemüveg szára, mint antenna, adja a látottakat az agyadba és mint a moziban, nézheted a képet rajta.
A hallókészülék is a múlt század elején szekrény nagyságú volt, manapság elfér egy nyaklánc medáliájában, s hangodat, képedet látják a föld másik felén egy másodpercnyi pillantás idején.
Nos hát harminc, negyven év elmúltával ilyenekben reménykedem én.
Nem a csodára várok, az talán hiú remény, az emberi tudásban és akaratan bízom ezen a földtekén.
Folyton folyvást megújul a világ, ebben bízom valahol legbelül.
Egyébként Földünk rendíthetetlenül halad előre a maga útján, a gravitáció pórázán évmilliókon át, egy fekete lyuk felé, ami ott vár miránk a galaxis közepén, ahol vár a végső megnyugvás.






Megjegyzés: SZEKSZÁRD 2017. ÁPRILIS 20

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Próza
· Írta: nagyvendel
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 29
Regisztrált: 6
Kereső robot: 22
Összes: 57
Jelenlévők:
 · bbbbb
 · deb
 · mermaid
 · peresz
 · soulkeeper
 · talina


Page generated in 0.0365 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz