Huszonkilenc lettem én, –
s bár fölösleges e költemény
egye
fene:
megírom, másolom, meglepem
magam az „ünnepen”
sótlan
szótlan.
Huszonkilenc évem fércelem,
nincs másom csak a félelem…
Expecto
Patronum.
Lehettem volna más,
kicsit nagyobb durranás
érték
mérték.
De elvégre nem lettem,
mert magamról idő előtt letettem
élő
halott.
Így a harminchoz közel
már senki nem ölel
össze
vissza,
hisz mára már Ő is elhagyott,
megmentésemmel felhagyott
idült
kihűlt.
Későn jött a felismerés,
hogy amim van édeskevés
tenni
venni,
s mikor tükörbe nézek,
belém hasítanak a tények
karcol
harcol
a még megfakult lélek,
hajt, mert az előtte álló évek
szebbek
jobbak.
Megjegyzés: (József Attila verse nyomán)