Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Melankólia

, 417 olvasás, Kasperl , 4 hozzászólás

Gondolat

Lágy napsütésben fürdetem az arcom,
tavasz van, harsog az öröklét vágya.
Miért érzem mégis, hogy véges minden,
s a tavasz is csak az ősz halottas ágya?

Igéz egy távoli, halk hegedűszó,
egykor volt ifjúságom muzsikál bennem.
Miért zeng szomorúan e hegedű?
Talán meghalt azóta bennem az Isten?

Régen daloltam, de unták dalomat,
fáradt lélek lettem, bolondok királya,
a dal eltűnt, a rám omló csend maradt,
s eltűnt vele a régi szerelmek árnya.

Egykor csillag szerettem volna lenni,
és a végtelent oly lelkesen kutattam,
hittem, valahol van még egy jobb világ,
de elhalt már e hang, és néma maradtam.

Elmúlik a tavasz, s elmúlik a nyár,
véget ér a dallam és elhamvad a láz,
nincs többé rossz, de a jó sincs, ködbe vész
minden hazugság, és az álszent öncsalás.

Elmúlunk, itt hagyjuk e koldus tanyát,
és meddő a reményünk, hogy lesz feltámadás,
amit kincsnek hittünk, az mind itt marad.
A tavasz is csak virágos halotti ágy.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Kasperl
· Jóváhagyta: Aimee


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 38

Page generated in 0.0707 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz