Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Búcsú az emberiségtől

, 643 olvasás, peresz , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Idegen vagyok. Bár százszor, ezerszer is megpróbáltam közétek tartozni, minduntalan kibújt a szög a zsákból: nem vagyok közétek való. Bármennyire is szomorúan kellene levonnom a következtetést, nem vagyok miatta szomorú, sőt haragos sem. Tehát meg kell állapítanom: nem vagyok ember. Vagy ti nem vagytok azok. Nem vagyunk egy vérből valók. Valami olyan áthidalhatatlan szakadék tátong lényegeink között, ami kizárja, hogy egy fajból származzunk.

Nem, nem, a genetika nem magyaráz, és nem bizonyít semmit. A medúza génkészlete is 95%-ban megegyezik a humanoid fajokéval, amazok egymás között pedig – természetesen kizárólag elvi síkon – szabadon hozhatnak létre közös utódokat. Igen, például a csimpánz és az ember. Persze ezt nem kell komolyan venni, hiszen senki sem szeretne egy csimpánz vőlegényt, vagy menyasszonyt az oldalán látni, és valószínűleg éppúgy a csimpánzok is erősen tiltakoznának e lealacsonyító és merőben ízléstelen párosításnak még a gondolatától is. Amit meg is értek, hiszen a majmok szemében meglehetősen ügyetlen, és buta lény az ember, vitatható esztétikumáról nem is beszélve.

Szóval nem vagyunk egy faj. Ne polemizáljunk most afelett, hogy én vagyok, vagy nem vagyok, vagy ti vagytok, vagy nem vagytok az emberek, végül is teljesen mindegy. De mert tudom, hogy a titulusok nagyon fontosak nektek, ezennel ünnepélyesen lemondok a javatokra: én nem vagyok ember. Most, hogy ezt kijelentettem, könnyebb. Igen, egy nehéz súly hullott le a vállamról, annak a lehetetlen vállalkozásnak a terhe, hogy valamiképpen beilleszkedjek a nem létező közösségünkbe. Merthogy nincs közösségünk. Nektek van, nekem nincs.

Így kívülről már egy kissé megkönnyebbülten elmondhatom, mennyire nyomorúságosan szorongatott a közétek tartozás: Társadalmatok, melyet eddig tagadtam (már nem tagadom, mert nem tartozom közétek, tehát nem vagyok része a társadalmatoknak sem; magam tagadtam ki magamat belőle) olyannyira elviselhetetlen, bármely jelzővel illessétek is, hogy abban élni, gondolkodni, levegőt venni nem lehet. Hogy ti éltek? Mosolyogtató gondolat. Nem, ti nem éltek, pusztán születéseteket követően rövidebb-hosszabb ideig próbáljátok fenntartani annak látszatát. Amit ti életnek neveztek, az egy csúf és gonosz játék. A címe: „szerezz és uralkodj! ”. Igen, ezt csináljátok. Nem mindenki. Aki nem - az a kevés -, vagy önként lépett ki a ti társadalmatokból, rájővén arra, hogy nem vagytok egy faj, vagy ti öltétek meg ilyen, vagy olyan válogatott módon. Testét, elméjét, lelkét, vagy mindhármat. Gyűlöltök. Mindent és mindenkit, egymást is. De mindennél jobban gyűlölitek, ha rájöttök, hogy nem ellenérdekű felet, hanem egy rendszeren kívül állót találtatok.

Köztetek mindenki birtokolni és uralkodni akar, de erről nem tehettek, mert ez a fajotok kódolt célja, mint a vadnak a táplálék, vagy a táplálékot adó territórium minden áron való megszerzése, nektek a birtoktárgyé és a hatalomé. Kicsié, nagyé, mindegy. Egy golyó, baba, ruha, majd később nagy kocsi, ház, magas beosztás, fényes karrier. Mindeközben a legkisebb szánalom és együttérzés sincs bennetek saját fajtársaitok iránt, akik – és ebben a bolygó humanoid létszámát illetően legalább 90%-át teszi ki – az aluljáróitokban hevernek, vagy a fekete kontinensen lyukas bádoggal, vagy műanyag edénnyel a kezükben napról napra csupán ivóvízért gyalogolnak hosszú kilométereket.

Minden szociális modelletek - mikro és makro egyaránt - az uralkodásról szól. A társadalmatok legkisebb modelljében, a családban is ez a helyzet. Az „életre nevelés”, és az „együttélés normái” álságos leplével takarva parancsoltok gyermekeiteknek, unokáitoknak, vőtöknek, menyeteknek, feleségeteknek, férjeteknek, majd ha idősebb és gyengébb (kevésbé domináns) lesz, akkor már apátoknak, anyátoknak, nagyszüleiteknek, és bárkinek, aki felett hatalmat éreztek alantas ösztöneitekkel.

E mikro-társadalmi egységben azonban mégiscsak megjelenik – egyébiránt nem feltétlenül – egy koherens erő is, amelytől mégiscsak olykor elviselhetővé teszitek egymás életét. Ezt szeretetként definiáljátok. A családon túl azonban valódi viharzóna uralkodik, egy könyörtelen hadszíntér, melyet már leírni sem vagyok hajlandó. Szavakkal szinte meghatározhatatlan az a kegyetlenség és brutalitás, ahogyan mentálisan és fizikálisan nyomtok el, és mészároltok bárkit és bármit, hogy féktelen, és végtelen hatalmi vágyatok némiképpen kielégüljön.

Hátat fordítottam, kiléptem, kitagadtam magam. Nincs tovább veletek. Itt kell léteznem, amíg a köteles létezés ideláncol. Idegen vagyok, és hontalan. És most pedig csend lesz. Lármáitok háttérbe húzódnak, eltávolodom, és csak szemlélő leszek. Bármit is teszek, meg ne tévesszen bennetek, csak szemlélődöm, és már nem is köztetek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Esszé
· Írta: peresz
· Jóváhagyta: Aimee

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 191
Regisztrált: 2
Kereső robot: 36
Összes: 229
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.2749 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz