Újra tavasz van...
ekék marják a föld fekete testét,
varjak kárognak a mezőn szerteszét...
– és én nem hallom,
hogy a csírák moccannak a földben,
rügyek ásítanak az ég felé...
illatok kavarognak a szélben,
– és nem érzem én...
nem lovagolom meg a szellőt,
nem kergetek ábrándos felhőt,
nem futok utána kábán...
meghátrálok inkább, gyáván;
szívemhez nem szól pacsirta dala,
minden, csak fut, oson tova...
nekem már nem üzen a kikelet,
mélységes űr van idebent...
– a régmúlt tavaszok némák –
a balga szív meg csak dobban,
nincs szó, mitől lángra lobban...
– belebicsaklik a tollam. –