Izgalmas napok vannak mögötte. Előtte az új élet talán még izgalmasabb. Robog vele a vonat a főváros felé. Egyetemi hallgató lesz, kollégista.
Azért ez nagyon igazságtalan, egyszerre, hirtelen vége a gyerekkorának. Ezentúl nem otthon fog lakni, majd csak vendégségbe jár haza. Magának kell döntéseket hoznia. Ezer, meg ezer kérdés nyilallik belé, honnan tudja majd, hogy melyik lesz a jó döntés, mi van, ha mégis rossz döntést hoz, mert nem tudja, hogy az rossz. Nem lesz mellette anya és apa, hogy tanácsot kérhetne. Vállalnia kell a felelősséget a döntései felett... Azért ez nagyon igazságtalan, hogy csak így egyik napról a másikra vége a régi életének, a gyerekkorának, mindennek, ami eddig olyan magától érthető volt. Nem lesz együtt a családjával... új élet kezdődik...
Bezzeg kiskamasz korában már nagyon várta ezt a napot. Akkor olyan távolinak tűnt, azt hitte sosem jön el. Hát most itt van és nagy izgalommal néz elébe.
Ugyanígy izgult kisiskolás korában is, akkor, amikor Vajdaságból áttelepültek Magyarországra. Negyedikes volt. A tanév második felében csöppent az osztályba. Akkor is minden és mindenki idegen volt, de ott volt a családja, anya, apa, öcsi... igen, volt kapaszkodó. De most teljesen egyedül megy az új élet felé. A barátai közül sem jön senki Pestre továbbtanulni. Hiába győzködte Robit, jöjjön vele, villamosmérnökök lesznek... Robi ügyvéd akar lenni, mindenáron. Vele is csak esetleg hétvégenként találkozhat ezután. Még a barátai sem lehetnek mellette.
Akkor, azon a nyáron elküldték őt a szülei táborba a Balatonra. Azt mondták, most nincs pénzük, hogy együtt nyaraljanak, legalább ő nyaraljon egy kicsit. Akkor volt így tele izgalommal. Még nem voltak az osztályban barátai... éppen ilyen kétségek között gyötrődött útközben akkor is, mint most. Csendes gyerek volt, bizalmatlanul, kételyekkel teli nézett a balatoni nyaralás elé.
Emlékszik rá, hogy egy délután erősen felhős, hűvös idő volt. Ebéd után azt mondták a tanárok, hogy szabad foglalkozás van, játszhatnak kedvükre, csak fürödni nem szabad, mert megfáznának.
Akkor a csapat össze dugta a fejét, sutyorogtak valamit, aztán őt is hívta egy srác, azt mondta mennek fürödni, menjen velük. De hiszen éppen azt az egyet nem szabad, bármi mást lehetne játszani. Nem ment velük, a többiek uzsgyi, már ott sem voltak. Tulajdonképpen hárman maradtak ott a kerti asztalnál. Ő akkor úgy gondolta, hogy olvasni fog, csak bemegy és hosszú nadrágot húz meg pulóvert, mert tényleg hideg van, és hozza a könyvét. Akkor szólalt meg az egyik srác:
– Akartok játszani? Van egy jó társasjátékom: Ne haragudj, testvér!
– Az meg micsoda? Inkább játszunk Ki nevet a végén-t – szólt a másik.
– Tudjátok mit? Hozza mindenki a magáét! Nekem is van egy: Ember, ne mérgelődj! Aztán majd kiválasztjuk közösen, hogy melyiket játsszuk, – mondta ő és már futott is, csak még visszaszólt – öltözzetek fel ti is!
Aztán, amikor megjelentek mind ugyanazzal a játékkal a kezükben, akkor bámultak egymásra bambán. Hiszen mindhárman ugyanolyan dobozt szorongattak a kezükben. Csak meresztették a szemüket, nem értették... Ő szólalt meg elsőnek.
– Én vajdasági vagyok, ott így ismerik. Itt írja a dobozán: Ember, ne mérgelődj!
– Itt az a neve: Ki nevet a végén? – mondta Áron.
– Erdélyben így ismerik: Ne haragudj, testvér! – szólt csendesen Előd.
Nagyot nevettek. Aztán nagyokosan kitalálták, hogy megalkotják a hármuk játékát. Így lett számukra: Testvér, ne mérgelődj a végén!
Összebarátkoztak, ronggyá játszották mindhármuk játékát azon a nyáron. Jó barátok lettek.
Sokáig leveleztek, mert ahányan voltak, mind az ország másik sarkában lakott, távol egymástól. Aztán lassan elmaradoztak a levelek is. Kár érte. Most hirtelen nagyon elfogta a vágy, hogy lássa, vagy csak tudja legalább, hová sodorta a sors Elődöt és Áront. Lehet, hogy ez valami babonaféleség nála, de most is becsúsztatott a csomagjába egy doboz játékot. Úgy érzi, ennek köszönhette akkor azt a kellemes balatoni nyarat és az új barátokat.
Máté egykedvűen pakolta be a szekrénybe a holmiját a kollégium háromágyas szobájában. Még nem volt ott rajta kívül senki, így maga választhatta ki a legkedvezőbb helyet. Egy ágy, mellette kis szekrényke, egy íróasztal, szék. Ez volt az összes, amit itt magáénak tudhatott. Az előtérben volt egy háromajtós szekrény. Az egyikbe bepakolta a cuccait. Aztán leült az ágyra, s barátkozott a környezetével. Egyre riadtabban vette tudomásul, hogy ez lesz az otthona ezentúl, ez a néhány négyzetméter... és még a szobatársakat nem is ismeri...
Nyílt az ajtó, és egy hatalmas bőrönd furakodott be elsőnek, csak utána következett a tulajdonosa.
– Szevasz! – köszönt az érkező, amire Máté hirtelen felkapta a fejét. Ez a hanghordozás mintha ismerős lenne... Kezet nyújtottak egymásnak. A bemutatkozás után már nem volt kétséges, hogy ismerik egymást.
– Előd, tényleg te vagy? Hát, jól megnőttél testvér!
– Máté, hihetetlen, hogy itt találkozunk újra. Mennyire örülök! – Rázogatták egymás kezét, ölelgették egymást. Amikor újra nyílt az ajtó szinte mindketten egyszerre kiáltottak fel:
– Áááron!
Aznap este nagy Testvér, ne mérgelődj a végén! -csata volt, és felhőtlen jókedv, abban a kollégiumi szobában.
|
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18 
Összes: 83
Jelenlévők:
