Navigáció


RSS: összes ·




Bohózat: Mi ketten, az üdülés, és a kofferok!

, 360 olvasás, luxin , 3 hozzászólás

Paródia

Na, végre, kipanaszkodhatom magam! Itt nem lát senki, és nem jutnak a hírek asszonykám fülébe!
Hát kérem, az úgy volt, hogy Debrecenbe készültünk üdülni. Csomagolt az én drágám ezerrel, pedig csak három napra mentünk:
- Klárikám, nem lesz sok a csomag? - kérdeztem a második megpakolt bőrönd után.
- Laza kis holmik vannak benne. - közölte, mintha azt mondta volna: szakadj meg, úgyis te viszed!
- Valóban majdnem megszakadtam a vonatról vonatra való átmászkálás során. Ja, laza kis holmik… télen, ugyebár! Székesfehérvárról… háromszori átszállás… Nesze nekem! De végre megérkeztünk!

- Siess, lekéssük a vacsorát! - tipegett előttem kedvesem (kis retiküljével), a debreceni vasútállomás alagút lépcsőjén! (FELFELÉ MENET!)
- Édesem, neked könnyű, nincs csomagod! - lihegtem.
- Szívem, nem kellene orvoshoz fordulnod? Mintha mostanában nehezebben vennéd a levegőt. - állapította meg Klárikám.
- Ó, hogy miért nem adom kezébe az egyik koffert! Majd megtudná! - fújtattam utána, mint egy hordár.
Édesem, kérdeztelek! - nézet hátra mérgesen.
- De jó, hogy válaszomat nem hallottad! - morgolódtam magamban.
- Itt a taxi! Siess, ne „szüttyögj „annyit! - jött újabb parancsa.

- Most aztán lesz mit kipihennem! - érkeztünk meg a hotelba.
- Előbb vacsorázni megyünk! Mit gondolsz, melyik bundámat vegyem fel? - pakolta ki nejem, a bőrönd tartalmát.
Ezeket nevezed te könnyű kis holmiknak? Egy, kettő, három bunda! - számoltam hangosan.
- Jaj, hát mégsem öltözködhetem ezen az előkelő helyen úgy, mint egy igénytelen nő! - mentegetőzött.
- Három, pár cipő, két pár csizma, három pár papucs… - számoltam tovább.
- Képes vagy azt nézni, hogy miket hoztam otthonról? - förmedt rám.
- Te hoztad? Fele tüdőmet kiköptem mire ideértünk! Ha ezt tudom, otthon hagyok mindent!
- Ne lármázzál már, - még leversz valamit! Hova is tettem a köntösöket, a melegítőket, és az estélyi ruhákat? Ne állj úgy, mint aki meggémberedett, - segíts kipakolni! - rivallt rám asszonykám.
Hogy mi? Hány köntöst hoztál? Képes voltál négy darab estélyi göncöt elpakolni? Csak fürödni jöttünk, és nem bálba készülünk! - vert le a víz.
- De mivel sosem lehet tudni, hoztam neked szmokingokat is! - húzta ki magát.
- Én cipeltem! - javítottam ki.
- Egyszer üdülünk… na, jó, évente háromszor.
- Édesem, képességeid fölülmúlhatatlanok: a fél házat beleraktad két nagy kofferbe. Nekem ennyi pakkhoz, egy kamion is kevés lett volna! - nevettem kényszeredetten.
- Otthon, azért ültettelek a csomagok tetejére, hogy minden elférjen.
- Én marha! Azt gondoltam, azért ülök ott, mert kezdődik a pihenés.
- Melyik ruhámat vegyem fel? - kérdezte szerelmem, úgy, mint aki magasról tesz panaszaimra.
- Egyik bundádat okvetlenül terítsd karodra, alá pedig olyan ruhát vegyél, amilyet akarsz. - rázott belülről a nevetés.
- Na, hogy tetszem ebben a pepita kosztümben? - nézegette magát a tükörben.
- Jó meleg, - biztos nem fogsz fázni! - vágtam elégedett pofát, ezután pedig elindultunk vacsorázni:

- Jó estét! - köszönt ránk a hotel pincér.
- Ezen a nőn, biztos van bunda bugyi is. - súgta feleségének az egyik vendég.
- Kettő is… - akartam mondani, de helyzetünket felmérve jobbnak láttam hallgatni.
- Miért nem mondtad, hogy nem megyünk ki az épületből? Belesülök ebbe a kosztümbe! Most mindenki engem röhög: cipelem karomon ezt a bundát is! - panaszkodott (hála Istennek), az én Klárikám.
- Honnan kellett volna tudni, hogy belül van az étterem? - kárörvendtem.
- Ne hazudj! Minden hotelben így van! - állt sírás közeli hangulathoz, miközben alaposan izzadt.
- Mit hozhatok a svédasztalról? - hagytam figyelmen kívül szavait.
- Mindegy, csak hozzál valamit. Én biztos nem sétálok oda bundás csizmában… szakad róla a víz!
- Szívem, egyél egy kis borsos tokányt, - itt olyan jól fűszerezik. - tettem elé a kiválasztott ételt.
- Nagyon ízlik, de a fűszerezéstől, még jobban izzadok! - nyelt nagyokat, aztán bundával karjain, felrohant a szobánkba.
- Elment átöltözni. - röhögtem magamban, még akkor is, amikor vékony farmerban, laza blúzban, és körömcipőben tért vissza.
- Klárikám, milyen csinos vagy! - próbáltam jó pofizni nyomban.
- Undok! - udvarolt vissza.
- Miért vagyok undok?
- Te már jártál itt… tudtad, hogy belül van az étterem.
- De drágám, ezt megbeszéltük: minden hotelban így van. Hanem, a városban elkezdődött a karácsonyi vásár: Nem lenne kedved elmenni? - törtem újabb bosszún a fejem.
- Hozom a kabátomat, - várj meg itt! - harapott horogra nejem.
- Ne fáradj, - majd én felmegyek érte! Addig igyál meg egy kávét, és melegedj… vagyis ülj le. - udvariaskodtam kis piszkos fantáziámmal.
- Siess! - sürgetett és elindult kávét rendelni.
- Tessék, meghoztam, vedd fel! - tértem vissza hamarosan.
- Ez… ez… átmeneti kabát. Télen nem járnak ilyenbe.
- Miért cipeltetted velem, ha tudtad, hogy decemberben nem illik ilyet hordani? - kérdeztem ingerültséget színlelve.
- Amikor elindultunk, plusz tizenhat fok volt, - azt gondoltam, hátha kell.
- Most meg tizenhét fok van, úgyhogy kell! - parancsoltam drága nejemre, abban bízva, hogy összeszed valami könnyebb (nehezebb), meghűlést. (Hú, de jót üdültem volna, ha három napig ágyban marad!)
- És, miket lehet kapni a vásárban? - támadt fel vásárlási láza.
- Amit csak akarsz! - tuszkoltam (vékony kabátkájában), a villamosmegálló felé.

Mondhatom, jó nagyot csavarogtunk, és az idő is kellemesen lehűlt: Klárikám vékony farmerben, körömcipőben, átmeneti kabátban cidrizte át a hosszú utat. Még koffert is vett, hogy bele tudja pakolni azt a sok marhaságot, amiről később úgyis azt állítja: „Kedvesem, ezt még te vetted nekem Debrecenbe! ” Közben kezeimet számolgatta, amiből útközben sem nőtt több.
Éjszaka közepére érkeztünk haza, - tovább nem sikerült elhúznom az időt. Lestem, figyeltem az első prüszkölő jeleket, ám hiába! De legalább kimerülten aludtunk (majdnem), reggelig!
Aranyos asszonykám van nekem, csak egy baj vele: azt is kitalálja, amit jövőre fogok elkövetni. Szerelmünk utánozhatatlan: úgy élünk, mint hűséges háziállataink: Hol a kutya zavarja a macskát, hol pedig fordítva, de a végén mindig egy tányérból esznek.

- Zsoltikám, üzeneted van! - rázott fel nejem, hajnalok hajnalán.
- Miféle üzenetem?
- Tessék, nézd meg a telefonodat, - hallottam, amint jelez. - adta kezembe készülékemet.
- „Drága Zsolt! Tegnap láttalak a vásárban, és szemeimbe könny szökött: Képtelen vagyok feledni régi szép szerelmünket. Kérlek, ne hívj, csak üzenj, - beszédközben nehogy lebukjunk! Találkozhatnánk? „- állt az üzenetben, Erika aláírásával.
- Ki az? - kérdezte feleségem.
- Ja, csak egyik kollégám… nem lényeges. - vonultam a mellékhelyiségbe, és nyomban válaszoltam:
- „Viszont találkozásunknak örülök: este nyolckor várlak a nagy templom előtt! Csókollak: Zsolti”
- Mit csinálsz ott bent? - kopogott rám Klári. (Ha mérges vagyok, csak Klárinak hívom, - semmi becézgetés!)
- Szerinted, mire találták ki az illemhelyet? Mi a francot lehet csinálni itt?
- Hasmenésed van? - kérdezte sunyin.
- Tuti beadott valami itthon marasztalót! - gyanakodtam.
- Szóval, hasmenésed van? - ismételte meg kérdését.
- Nyugodj meg, nincs semmi bajom, és nem is lesz!
- Hmm. - sajnálkozva, hümmögte, azután valami baja lehetett, mert TÍZ PERCIG CSÖNDBEN MARADT!
- Édesem, megyek zuhanyozni! - törtem volna meg a csendet, de meg sem hallott.
- Mit csinálsz olyan sokáig bent? - kopogott rám, szinte azonnal.
- Vízi biciklizem, és szappanbuborékot fújok. - válaszoltam, mert mégsem mondhattam, hogy Erikának írogatok.
- Mikor béreltük ki? - kérdezte az én okos kis sárká…. akarom mondani: asszonykám.
- Klárikám, vicceltem: se hajó, se vitorlás, se gumicsónak nincs a fürdőszobába.
- Kár, én is felültem volna rá!
- Mond szívem, mit tanultál te azon az átkozott bölcsészkaron? - akartam tudni.
- Hát… - felelte hosszasan eltöprengve.
- Ja, én is így gondoltam. - válaszoltam kemény, hosszú „mondatára. ”
-
Hogy tovább ne húzzam a szót: reggeliztünk, fürödtünk, jól telt a napunk. (Igyekeztem ugyebár, mert ha az ember randevúra készül, elő kell készíteni a terepet.)
De hogy ott milyen pocsékoló takarítónők vannak, - az eszem megáll!
Éppen szobánkba igyekeztünk vissza, amikor megláttam egy csokor virágot… a konténerbe! Hát, nem pocséklás ilyeneket kidobni? Feleségemet gyorsan szobánkba tuszkoltam, és visszaléptem a rózsákért. Kettéosztottam, mert én kérem gondoltam Erikára is! (Az ember legyen gavallér, főleg meg, ha semmibe nem kerül!)

- Drágám, fogadd szeretettel szerény kis virágjaimat! - léptem szobánkba.
- Egy kicsit büdös a szára… legutoljára akkor loptál nekem ilyet, amikor kivágtak bennünket a hévízi hotelból…
- Jaj, Klárikám, hogyan gondolod? Mernék én poshadt rózsákat hozni?
- Hévízen nem volt poshadt, - ott a virágárus kosarából csented el. - szagolgatta a „gürzeműrzéket. ”
- Egyetlenem, ne gondoljunk arra a kis félreértésre. - mostam tisztára magam.
- Bonbont nem hoztál? - követelőzőt, mintha lopnám én a pénzt.
- Azonnal, máris, rögtön veszek valahol! Mindent az én kincsemnek! - rohantam az aula szuverén boltjába.
- Zárva van! - állapítottam meg leérve.
- Uram, megmondaná, merre van a lift? - lépett hozzám egy testes hölgy.
- Asszonyom, véletlenül, nincs egy doboz bonbonja? Tudja, állapotos a feleségem, és úgy megkívánta az édességet, hogy hiányába belebetegszik.
- Szerencséje van: szobámban több dobozzal is található. Merre is van a lift? - sietett segítségemre a hölgy.
- Ere tessék, mutatom az utat! - udvariaskodtam.

Hála megmentőmnek, szereztem bonbont! Éppen ideje volt, mert találkámig, nem sok idő marad. Legnagyobb meglepetésemre, Klárikám gyönyörűen kiöltözve várt: biztos menni akar valahova. - gyanakodtam, de nem árultam el magam:

- Tessék, vettem édességet! - adtam át ajándékomat.
- Két szem hiányzik belőle. - nyitotta ki a doboz fedelét.
- Hogy milyen mocsok eladók vannak! Még jó, két dobozzal hoztam! - nyújtottam át másnapra szánt meglepetésemet.
- Ebből is hiányzik három szem. - bontotta ki Klári, az új dobozt.
- Nem véletlenül százhúsz kilós az nő: többet nem kérek tőle semmit. - töprengtem magamban.
- Ezért vannak elhízva a boltosok? - kérdezte nejem.
- Csillagom, életkém, elhoztad a svájci karórámat? - láttam elérkezettnek az időt, a dolgok felvezetésére, mellőzve a válaszadást.
- Úgyse megyünk sehová. Minek az neked?
- Gondoltam, felveszem új öltönyömet is. - nyúltam sietősen a szekrénybe, nehogy hiába várakozzon Erika.
- Itt az aranygyűrűd, - húzd fel. Csinos legyél, ha készülsz valahova!

Hú, de mérges lettem, amikor rám parancsolt, hogy öltözzek fel rendesen: Biztos randevúja van… el akar távolítani a hotelból. - jutottak eszembe lehetőségei. Azért, mégis én vagyok a férj! Meg kell mondani, szemrevaló sárká... azaz: nejem van. Milyen kényelmes álláspontot választott! Mehetek amerre látok, hozzá meg jön az szerencsétlen, semmire kellő, nyavalyás férfi!
Ez a hála, amiért hűséges, odaadó férj voltam! ( Na, jó, néha félreléptem, de ezt nem tudja, és ami titok, az nem fáj!) Képes megcsalni? - zsörtölődtem magamban, de azért megérkeztem a nagy templomhoz: Körbe sétáltam párszor, de nő sehol! Már majdnem ráfagytam a járdára, amikor hátulról vállon veregetett valaki:

- Szóval, így állunk? Képes vagy megcsalni? Nem sül le képedről a bőr! - lépett elém Klárikám.
- Hogy kerülsz ide? - rémültem meg.
- Na, mit gondolsz? Hülyének nézel? Én küldtem telefonodra az üzeneteket, egy másik készülékről. Te hitvány csaló! - ordibált velem.
- Egyem meg azt a drága kis hó lelkedet! Házasságunk idáig jutott? Jobban hiszel a telefonkijelzőjének, mint nekem?
- Láttam, amit írtál: Erikát vártad ide! - vádaskodott.
- Hát nem megmondtam: saját látásodban is jobban bízol, mint szép szerelmünkben! Hová süllyedtünk? - támadtam, mert ugyebár, mégis csak az a legmegfelelőbb védekezési forma.
- Itt vagytok gyerekek? Végig jártam értetek fél Debrecent. - került elő a semmiből, anyósom.
- Anyuka, maga mit keres itt? - kérdeztem.
- Tudtam, hogy jöttök, és meglátogattalak benneteket. Meghosszabbítjuk az üdülést, és majd jól eleszünk. Józsi, hozza csak ide azt a három koffert! - füttyentett a taxisofőrnek.
- Mama, hozott pálinkát? - érdeklődtem nyomban.
- Három liter kisüstit, fiam!
- Na, húzzad azokat, koffereket, mert reggelre sem érünk haza! - parancsot rám Klári.
- Ennyi csalódás után, akár Székesfehérvárra is! - gondoltam magamban, pálinkám ízére gondolva.
- Anyukának egy szót se! - pisszegett Klári.
- Nem szeretnék pálinkamegvonást kapni! - lihegtem a csomagokkal, és már láttam, amint anyósom - bundákkal megpakolt-, bőröndjeit visszafelé is cipelem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Paródia
· Kategória: Bohózat
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 4
Kereső robot: 7
Összes: 21
Jelenlévők:
 · engs
 · Kisci
 · PiaNista
 · Tollas


Page generated in 0.0377 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz