Retardáltak odaát,
így szabad a képzelet.
Pengeéles már az elmém
és mélyen magamba szívom
a leskelődő ihletet.
Van, ki csodával tekint rám
és olyan is, ki kinevet.
Tollat ragadok merészen
és engedem, hadd lüktessen
szerte-szét a sok impulzus.
Megfoghatom a lényeget,
egyáltalán nem kell kurzus!
Magamtól adom át magam,
magamból pedig kitépem
az elmémben mélyen bújó
szép szivárványos színeket.
Felfestek számtalan hulló
csillagot üres lapomra,
megrajzolom az éjszaka
hűvös, magányos fényeit,
utána megtöltöm Nappal.
Tudatom ebből még merít
energiát a jövőre.
Akkor ismét feltöltődve
megöntözöm a zöld mezőn
elburjánzó pipacsokat,
édes gyümölcsöt formázok
rímes szóképekből sokat.
Néha legyőzöm a szörnyen
maró kishitűségemet,
elhagyom szűk aurámat,
máskor letipor, eltemet
a tehetetlenség. Várat
párszor a múzsa, az ihlet.
Mégis újra próbálkozom
had szárnyaljon a képzelet!
Megjegyzés: 2016.