Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Madárkáim

, 170 olvasás, jeneyi , 0 hozzászólás

Megemlékezés

(Pusztai Ferenc története alapján)

Egy régi barátomnak, aki a vágóhídon dolgozik, tudomása volt arról, hogy mennyire szeretem az állatokat, különösképpen a madarakat. Valamelyik születésnapomra meglepett egy pár csízzel, s bár közismert: azok védett madarak, nem tudtam vágyamnak ellenállni, és végül elfogadtam őket.

Ezermesterféle lévén, rögtön nekifogtam egy tágas kalicka elkészítéséhez, - mondván - lehet kapni talán jobbat-szebbet is, de ebben mégis az én kezem munkája lesz benne. Addig a csízek egy kölcsön madárházikóban húzták meg magukat. Nem kis munka volt vaspálcákból és falécekből összeállítani a szerkezetet, úgyhogy annak kinyitható ajtaja, fürdető-nyílása, kihúzható, tisztítható feneke is legyen. A kezdeti nehézségek után aránylag gyorsan megszületett a kalitka.
A konyhaszekrény tetejére szereltem föl, arra is ügyelve, hogy a szekrény szélein körbefutó, kiálló perem is álljon, megakadályozandó a madárpiszok lehullását. A madárház mellé kis faágat erősítettem, hogy az állandó röpködés közben legyen hol a csízpárnak időnként megpihennie.

A csízek magevő pintyfélék, ezért gondoskodnom kellett elegendő mennyiségű és minőségű etetőanyagról. Így kaptak különféle gyommagvakat, kölest, fénymagot, kendermagot és ki tudja még hányfajta jóságot. Nagyon hamar megszokták félig-rabságukat, hiszen a kalitkát jóformán csak a napnyugta után használták - alvásra; egyébként örökmozgó parányokként szinte állandóan
röpdöstek, keresgéltek, tettek-vettek.
A pár közül a tojó vált kezesebbé, a hím tartózkodóbb volt és az is maradt, de idővel ő sem érzett félelmet az (ismerős) emberek társaságában. Ha éhes vagy szomjas volt, néhányszor körberepülte a fejemet, jelezvén: valami kívánsága volna. A lánymadár egészen megszelídült; egy idő elteltével először csak a közelembe repült vagy leszállt az asztal szélére, és az odaszórt magokat lopva elcsente a csőrével, - érezvén - mintha ezzel kisebb csínyt követett volna el. Később már a kinyújtott markomba vett eleséggel is kacérkodni kezdett. Egyik nap csupán megfigyelő állásba helyezkedett, a másik napon már kezem közelébe merészkedett, majd néhány nap múltán egy pillanat erejéig a kezemre szállt, de óvatossága miatt akkor még rögvest föl is röppent. Madár-eszével nemsokára rájött, hogy nagy veszély immár a kezemtől sem leselkedik rá. Így egy napon elértem azt, hogy határozott szárnymozdulattal nyitott tenyeremen landolt, és magot "lopott" a felkínált maroknyi eleségből.
Aztán már minden ment, mint a karikacsapás; neki is élvezetet, örömöt okozott ez a csöppnyi kedveskedés. Máskor, ha kedve szottyant: a fejemre, a vállamra szállt, és ott ülve tollászkodott vagy éppen kétnapos szakállamat csipegette.

Így éltünk boldogan a csízekkel és (a családdal) közös háztartásban néhány szép évet, amikor a hím madár véletlenül nekirepült a függönymosás miatt átlátszóvá vált ablaküvegnek, mivel ilyennel kicsiny életében még nem volt alkalma találkozni. Szegény madárkám rövid szenvedés követően, nagy bánatomra, elpusztult, azaz meghalt. Hűséges párja ettől kezdve szomorúvá, szinte búskomorrá vált. Még mondja valaki, hogy az állatoknak nincs lelkük, nincsenek érzelmeik!

Így telt el még néhány hónap; már éppen azon gondolkodtam, hogy társat kellene szereznem neki, amikor beütött a második madárvégzet - egy, a konyhába besettenkedő házi macskánk képében! Ez a tragédia, (ami talán emberi mértékkel számítva, jelentéktelen eseménynek tűnhetne) emberi mulasztásra vezethető vissza. A bejárati ajtó véletlenül nyitva maradt, s a macska kíváncsisága, vadászösztöne rögtön működésbe lépett. Csak egy pillanatra hagyott ki a figyelmem, és a cica (akkor vérszomjas fenevadnak tituláltam!) nagyot szökkent, s elkapta a gyanútlanul röpködő, le-leszálló kismadarat. Még ki tudtam menteni a csízlányt a macska szájából, de a madár már élettelenül feküdt nyitott tenyeremen. Akkor, erős lelkületű férfiként is elérzékenyültem.

Tehetetlen dühömben megragadtam a macskát és az udvarra vittem; majd teljes erőmből feldobtam a levegőbe, több méter magasra. Aztán hirtelen rádöbbentem arra, mit is követtem el egy oktalan állat ellen; talán az életét is kioltottam!? Nem is néztem oda cselekedetem következményére, hanem sarkon fordultam, s visszamentem a házba. Percekig, talán negyed óráig is ott ültem a konyhaasztal mellett magamba roskadva, amikor lágy érintést, súrlódást éreztem lábam szárán. A "bűnös" cica dörgölőzött barátságosan hozzám, elfeledve(?) az imént történt (számomra sokkoló) eseményt. Igaz lehet, hogy a macskáknak hét életük van?

Azóta évek teltek el, de az esetből tanulva, többé már nem tartottam madarat.
Rájöttem, hogy a madár, mint a többi, eredendően vadon élő állat, a természet elidegeníthetetlen része, és csak a szabadban élheti teljes értékű életét.

Madáretetőket készítettem; egyet a kertbe, a másikat az ablakom párkányára; aztán az etetők is megsokasodtak az idők folyamán. Ha késő ősszel zordabbra fordul az időjárás, nap mint nap a fa-etetőkbe szórom az apró magvakat, dióbelet; még cinkegolyót is készítek, ha nagyon hideg a tél. A madárkák, Isten piciny meg nagyobb testű teremtményei meghálálják a gondoskodást, nem is kell megmagyaráznom: hogyan?
Tavasszal, ha újra kizöldül és magára talál a természet, megint hallhatom csodás éneküket: a csíz trettelését, a tengelic stiglitjét, a cinege "nyitnikék"-jét, a rigók fuvolázó hangjait. Nélkülük biztosan elviselhetetlenül sivár és visszavonhatatlanul reménytelen, üresen kongó lenne életünk...

Megjegyzés: Szeged-Tápé, 2006. év végén
(Feri bátyám, Ilonka nővérem férje azóta már nincs közöttünk, de mindannyiunk szívében él, akik szerettük és tiszteltük.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Próza
· Írta: jeneyi
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 218
Regisztrált: 0
Kereső robot: 37
Összes: 255

Page generated in 0.1444 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz