Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A jó apa

, 341 olvasás, Lulemy , 8 hozzászólás

Sors

A nyár minden erejével tombol egész Nebraská-ban, de ez az augusztusi nap még a szokottnál is forróbb ebben az Omaha melletti kisvárosban..
Southdale-ben csendesen telnek a napok, ami egyrészt abból adódik, hogy a nyüzsgő nagyvárostól kellő távolságra esik, másrészt pedig annak köszönhető, hogy az itt lakók sincsenek túl sokan. Mindössze pár ezres település, dolgos és jóravaló emberekkel, akik egymás dolgába nem ütik az orrukat, ezáltal békésen megférnek egymás mellett és meglehetős nyugalommal élik mindennapjaikat.
S mivel nem törődnek azzal, hogy mily történések folynak egyikük, vagy másikuk portáján, így annak se kerítenek túl nagy feneket, hogy - dacára nyárnak és tomboló kánikulának -, az egyik ház nyitott ablakából karácsonyi dalok harsognak, szinte megállás nélkül, egyfolytában. E pillanatban éppen Frank Sinatra énekli teljes hangerővel, hogy: "Let it snow! ", melynek hallatán egy arra járó idősebb nő lelassítja a lépteit, a hang irányába fordítja fejét, aztán vállát megvonva tovább megy. Zsebkendőjével megtörli izzadt homlokát és magában megállapítja, inkább elviselné azt a hóesést, mint ezt az istenverte kánikulát.
De különösebb jelentőséget nem tulajdonít neki s hozzá hasonlóan -, aki ez időtájt elhalad a sárgára színezett, kétablakos, kertes kis ház előtt, - senki nem érez késztetést arra, hogy bekopogjon az ajtón és megkérdezze, Ms. Frye-t, vajon mi a csudáért hallgat karácsonyi dalokat nyár derekán?
Laurie Frye erre a kérdésre talán most maga sem tudná a választ.
Az igazat megvallva, jelen pillanatban nincs egyetlen értelmes szó sem, amit képes lenne a száján kiejteni.
Fából faragott hatalmas hintaszékben ül, térdeit felhúzva himbálja magát előre -hátra, miközben maga elé révedve, halkan énekel Frank Sinatra- val. Szemeit le nem veszi a kezében tartott, valaha szebb napokat látott, barna, selymes szőrű mackóról, gyermekkorának kedvenc játékáról.
S e pillanatban, ha Laurie Frye gondol egyáltalán valamire, az a remény. Csak remélni meri, hogy józan esze nem hagyja el és nem őrül meg teljesen.
Mr. Abraham - így hívják a mackót, mit a kezében tart - hiányzott neki az elmúlt évek alatt a leginkább. Hét éves volt, amikor karácsonyi ajándékként megkapta a Télapótól s mikor a díszesen felöltöztetett karácsonyfa alatt meglátta az -semmi kétség - szerelem volt első pillantásra.
Bizony, ennek már tizenhat éve, így nem csoda hát, hogy mára szegény Mr. Abraham eléggé viseltes darab lett. Fél szemére megvakult, a jobb fülén is meg kell erősíteni a varrást, a színe sem a régi már, de Laurie számára még így is ő a világ legszebb játékmackója. Gyermekkorában, ha bánat érte, neki suttogta el a fülébe, magával vitte, hová csak tehette. Kamaszkorában is hű társa volt, ágyába maga mellé bújtatva mesélte el neki legféltettebb titkait.
Három év után most fogja először kezébe. S hogy az elmúlt évek alatt nem volt mellette, magát okolja érte... otthagyta... cserbenhagyta... nem volt mersze visszamenni érte.... miközben elszökött otthonról... miközben menekült... a saját apja elől.

Carter Frye megbecsült és köztiszteletnek örvendő polgára az arizonai Holyfield-nek. Már a szülei is itt éltek, sőt, a dédszülei alapítói voltak a városkának, már csak ezért is megsüvegeli mindenki, akivel csak találkozik. De a tisztelet saját okán is kijár Mr Frye-nak, tekintettel arra, hogy valóban példás családi életet él. Kissé későn alapított családot, már a harmincas éveinek a közepén járt, amikor oltár elé vezette Maggie Daniels- t, egy szintén jóravaló, dolgos kereskedő lányát. Nem tudni, mennyire volt ez szerelem, tekintve, hogy az ara tizenöt évvel volt fiatalabb nála, mindenesetre, a frigy megköttetett.
Esküvőjük első évfordulójára pedig - szinte napra pontosan - világra jött Laurie Emmanuelle Frye.
Amennyire gyermekkorára visszaemlékszik, Laurie többnyire boldognak mondhatja magát. Bár egészen kicsi kora óta arra nevelték, hogy amit szülei mondanak, annak minden körülmények között úgy is kell lennie. Különösen az szentírás, amit az apja mond. Az ő szavai olyanok, mintha azokat egyenesen a Jóisten mondaná és ellene véteni pedig annyit tesz, mint lepaktálni az ördöggel és örök kárhozatra jutni.
Életének első tizenkét évében nem is volt olyan nehéz megfelelni ennek az elvárásnak. Laurie tulajdonképpen jó gyerek volt, egy -két csínytevéstől eltekintve, különösebb baj nem volt a magaviseletével. Az iskolában jól tanult, barátai rendes családok gyermekei voltak, akiket Mr és Mrs. Frye is ismert és nem volt ellenükre, ha a lányukhoz időnként ellátogatott egynémely barátnője.
Laurie is szívesen ment vendégségbe pajtásaihoz, különösen Izzy Thorsten családjánál szeretett időzni. Iskola után, - ha csak tehette - átment játszani a három házzal arrébb lakó kis barátnőjéhez és valahányszor, amikor náluk volt, nehéz szívvel tért haza. Otthon aztán, mikor ágyában magához ölelte Mr. Abraham-et, halkan a mackó fülébe suttogta:

- Mondd, miért nem lehet nekem olyan az apukám, mint Izzy-é? Istenem, bármit megadnék, ha Mr. Thorsten lenne az apukám!

David Thorsten ugyanis szöges ellentéte volt Laurie mindig szigorú, távolságtartó apjának.
Víg kedélyű ember, aki a gyermeknevelésben is más nézeteket vallott. A rendet ő is megkövetelte, de nem játszott börtönőrt az otthonában és nem tekintette magát mindenhatónak. Ennek következtében Izzy felszabadult, vidám kislány volt, az apjának a szeme fénye, amit Mr Thorsten nem is félt kimutatni. Gyakran ölbe kapta lányát, vagy nyakába ültette, térdén lovagoltatta, vagy egyszerűen, csak cinkosan összekacsintottak.
... és ezt a felszabadult légkört Laurie nagyon irigyelte... mert az ő családjában ilyen elképzelhetetlennek bizonyult. Jól lehet, Carter Frye minden kétséget kizáróan szerette a lányát, de azt semmiképp nem ilyen formában mutatta ki. Nem ültette ölébe, nem mondott esténként mesét és egyáltalán, semmiféle bizalmasabb viszony nem jellemezte kettejük kapcsolatát. Talán attól tartott, hogy akkor az iránta való tisztelet egyből odalenne, ha ilyetén tettekre ragadtatná el magát. Már pedig - szerinte - az apai tekintély mindennél előrébb való, így azt meg is követelte minden körülmények között. Fittyet hányt arra - vagy talán nem is tudott róla - hogy Laurie másfajta szeretetre vágyik. Carter Frye egészen egyszerűen csak gondoskodott a családjáról. Mint ahogyan az egy jó apától elvárható. Hogy e gondoskodásban mennyi volt a szeretet - ezen a lánya temérdekszer elgondolkodott...
A bajok akkor kezdődtek, amikor Laurie a serdülőkorba lépett. Korán lett nagylány, tizenhárom éves korára egész szemrevaló lányka lett belőle, aki után a fiúk is gyakran megfordultak.
Ő maga, nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint a hozzá hasonló korú többi lány.
Apja viszont úgy gondolta, hogy az eddigieknél is nagyobb odafigyelés szükségeltetik a részéről, nem árt résen lennie, mert ha nem figyel eléggé, a lánya mindenki cédája lehet.
Laurie- nak viszont ez a legcsekélyebb szándékában sem állt, ő csak mindössze élvezte a helyzetet. Tudta, hogy szép, de a fiúk nemigen érdekelték még ekkoriban. Barátnőivel időnként tett egy -egy sétát a városban, de estére mindig időben otthon volt. A tanulást sem hanyagolta, nem járt kirívó ruhákban... és mégis... Carter Frye azt érezte, nem bízhat ebben a lányban...
Hogy mikor kapta az első pofont?
Talán akkor, amikor negyedórával később ért haza a megbeszéltnél. A barátnőivel volt, hisz mással, máshová nem igazán engedte el az apja.
Ahogy belépett az ajtón, már éppen a mondókájába akart fogni bűnbánóan, amikor Carter Frye odalépett hozzá és arcul ütötte. Egyszer. Aztán még egyszer. Anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. Vagy a lány bármit is mondhatott volna. Igen. Carter Frye az az ember volt, aki előbb ütött, azután kérdezett.
Laurie önkéntelenül az arcát védte a kezeivel, így az összes többi ütés ott érte, ahol éppen eltalálta. A lány először nem sírt. Csak hagyta. Hadd üsse. Tűrte. Aztán érezte, hogy bepisil. Nem a fájdalomtól. Nem a testiektől. Valami megtört a lelkében. Amikor Carter Fry úgy gondolta, eleget verte már, a sárga műanyag pohár után nyúlt az asztalon. Félig volt vízzel. Megfogta és azt a fél pohár vizet lánya arcába öntötte. .. és ezt ezután minden verés után megtette. Valahogy mindig, minden verés után, valahonnan előkerült egy pohár víz. Amit az arcába lötykölt. Ez volt a lány számára a legmegalázóbb. Nem a testi fájdalom. Az elmúlik. A lelki megaláztatás, az nem. Az nem múlik el. Örökre megmarad..
Az első alkalmat ezután számtalan követte még. Természetesen az ütlegelések után aztán visszaállt minden a normális kerékvágásba. Carter Frye minden esetben hangsúlyozta, ez kifejezetten a lánya érdekét szolgálja, mert e nélkül belőle nem lesz semmi. Mármint a verések nélkül... igen, a verés volt a férfi számára az egyetlen nevelési eszköz, mely szerinte eredményre vezethetett.
Kétségkívül kivívta a tekintélyt, melyre annyira vágyott. Az apai szigor megtette hatását. Laurie tisztelte az apját és félt tőle, mint a tűztől. Félt tőle.... de nem szerette.
. Mrs. Frye jóindulatú asszony volt, de a verésekbe nem szólt bele. Ráhagyta a férjére. Ha az ura úgy gondolja. hogy így helyes., akkor az biztosan úgy is van jól - leginkább így gondolkodott.
Igazság szerint ő sem állt túl közel a lányához, a kamasz Laurie- val nemigen tudott mit kezdeni. Nem volt köztük bensőséges anya -lánya kapcsolat. Laurie több titkot osztott meg barátnője anyjával, így Mrs. Thorsten jobb ismerője volt életének, mint a saját édesanyja.
Egyébiránt nagy gondok nem voltak a lánnyal, az ilyen korban szokásos feleseléseken túl, nem igazán lehetett panasz rá. Ez sem gyakran fordult elő, de ha megesett, akkor az leginkább az anyja irányában mutatkozott meg. Mire Mrs. Frye válasza mindössze annyi volt, hogy: " Majd megmondlak apádnak. "... és megmondta.... Aztán persze, következett a verés...
Az sosem maradt el, ha Laurie bármiben engedetlen volt, vagy ha rá bárminemű panasz érkezett. Először az ütés... a kérdés, hogy mi történt.... az csak azután jött.... ha jött egyáltalán...
Ha a családról esett szó, bárhol, bármikor... Laurie mélyen hallgatott. Amikor mások meséltek arról, hogy mennyire szeretik a szüleiket, csendben maradt inkább. Azt mégsem mondhatta, hogy nem szereti.... hogy az apját tiszteli, de cseppet sem szereti.
Mert Mr. Carter Frye a kisváros szemében minta polgár volt.
Mélyen vallásos ember lévén a vasárnapi istentiszteletet soha el nem mulasztotta volna, ezt egyébként a családjától is megkövetelte. Nem kérdezte a lányától sem, akar -e menni templomba, avagy sem... menni kellett és kész!
Józan életet élt, megvetette az alkoholt és a léha életmódot. Szorgalmasan dolgozott, hogy családjának megfelelő jólétet biztosítson. Igen... aki nem volt ismerője a családban történteknek - márpedig ilyen senki nem akadt - elképzelni sem tudta volna, hogy Mr. Frye-nak másféle arca is van... Nem... ami otthonának falai között történt, annak senki nem volt tudója, így Mr. Frye maga volt a megtestesült tisztesség a város lakóinak szemében.
Ahogy teltek az évek, Laurie sem maradt éppen ártatlan kislány. Konzervatív neveléséből adódóan a szexualitás még tizenhat évesen is távol állt tőle, de szórakozni, társaságba menni azért, igenis, vágyott. Mivel erről Mr. Frye hallani sem akart, a lány a csillagokat is lehazudta az égről, kitalált mindenféle mesét, amivel apja gyanakvását ideig -óráig elaltatta, csakhogy egy -egy buliban mégis ott lehessen. Szórakozhasson. Mint bárki más.... és ezen lódítások miatt szemernyi lelkifurdalása nem volt. Persze, aztán minden hazugság kiderül egyszer - az övéi sem maradtak titokban. Mihelyt tudomást szerzett róla, hogy lánya nem mondott igazat, Mr Frye a jól bevált nevelési eszközéhez folyamodott. A veréshez. Mert ugye, azt mégsem engedheti, hogy valami léha céda váljon a lányából?! Mit szólnának ahhoz az emberek? Mit mondanának? Hogy miféle gyermeket nevelt?.. és akkor jöttek az ütlegek. Számolatlanul.
Carter Frye őszintén hitte, hogy jót cselekszik. Azáltal, hogy veréssel móresre tanítja a lányát, rendes embert nevel belőle. Mert az csak így lehetséges. Egyébként ki tudja, mi lenne belőle?
Tette tehát mindezt a legnagyobb jóindulattal s hogy közben a lánya lelkében mi játszódik, miközben az ütlegeket elszenvedi.... nos.... ez valószínűleg soha meg sem fordult a fejében.... A gyűlölet... ez volt a lány fejében.... mialatt érezte, hogy a vizeletét nem tudja tartani félelmében, mialatt az ütések záporoztak testére, kimondhatatlan gyűlöletet érzett az apja iránt. S amikor a sárga műanyag pohárban lévő vizet apja megint az arcába öntötte... iszonyatos megvetés... ez volt a lelkében...
Ahogy haladt az idő előre, természetesen fiúk is megjelentek Laurie életében. Kisebb és nagyobb szerelmek váltogatták egymást, hosszú életű kapcsolat azonban nem igazán alakult ki egyikükkel sem. Mr. Frye ugyanis inkább látta volna zárdában a lányát, mintsem megengedje, hogy egy fiúval töltsön felügyelet nélkül akár egyetlen estét is.
Aztán amikor tizenkilenc éves lett, megismert egy srácot. Nem táplált iránta heves érzelmeket, mindössze egyvalamire kellett számára a fiú. Hogy elszabaduljon otthonról. Elhatározta, hogy hozzámegy feleségül. S akkor véget ér a rémálom, abbamaradnak a verések... önálló élete lesz... és többé nem emelhet rá kezet senki sem..
Hát, a férjhez menetelhez Mr. Frye-nak is akadt azért egy két szava: Hevesen ellenkezett persze, számtalanszor elhangzott a szájából a mondás, amit Laurie milliószor hallott élete során:
- Amíg az én házamban élsz és az én kenyeremet eszed, azt teszed, amit mondok!
Hát, épp ez az! Laurie nem szándékozott többé az apja kenyerét enni s kilátásba helyezte, elszökik szerelmével, ha nem kap a frigyhez szülői áldást. Ez aztán hatással volt Carter Frye konok fejére, no, nem azért, mert belátta volna, hogy a lánya boldogsága azért mégis csak előrébb való. Nem, dehogyis! Mindössze attól tartott, ha lánya beváltja ígéretét és csakugyan megszökik, mit mondanának az emberek? Miféle lányt nevelt?
A frigy tehát megköttetett, Laurie és a férje pedig az esküvőt követően beköltözött első közös otthonukba. Bérbe vettek egy házat, nem messze a lány szüleitől, hogy ha azoknak a későbbiekben bármiféle segítségre szükségük van, a fiatalok kéznél legyenek.
Laurie életében a férje nem játszott túl nagy szerepet. Boldog csak annyiból volt, hogy apjától megszabadult, egyébiránt meg a gyengéd érzelmekből házasságának röpke ideje alatt neki vajmi kevés jutott. Férje hamar kimutatta a foga fehérjét, mármint, hogy egy jóféle vodkát többre becsül, mint az összes nőnemű lényt egyszerre. Beleértve természetesen a saját nejét is... Amikor ivott, kitört belőle a vadállat. Üvöltözött ok nélkül, belekötött még az élő fába is. Ilyenkor Laurie jobbnak látta, ha csendben faképnél hagyja. Rendszerint ilyenkor tett egy sétát a kisvárosban, esetleg meglátogatta egynémely barátnőjét. S remélte, mire hazaér, hites ura már részeg kábulatban alszik ruhástól a kanapén - úgy, ahogy mindig is szokott. Laurie ennek a látványát sem bírta, de annak mindenképp örült, hogy legalább a nap hátralévő részében nyugta lesz tőle.

Hogy mikor kapta apjától az utolsó pofont?

Laurie erre a napra pontosan emlékszik..
Férje részeg volt aznap, így próbálta lehetőség szerint elkerülni és kitérni útjából. Sikertelenül. A férfi nem érte be azzal, hogy csak üvöltözik vadállat módjára.. Akkor először arcul ütötte a nejét. Olyan váratlanul érte, annyira hirtelen az ütés, hogy Laurie még sírni is elfelejtett. Szó nélkül otthagyta a férfit, sebtiben felöltözött és hazarohant az anyjához.
Mrs. Frye a kezeit tördelve, sopánkodva hallgatta a lányát, s miközben nyugtatni próbálta, kinyílt a bejárati ajtó. Carter Frye a munkájából tért haza s kikerekedett szemmel nézett a kisírt szemű lányára.
Laurie neki is elpanaszolta, hogy nem bírja az italozó férjét, aki durva és bántja őt és inkább meghal, de élni nem fog vele tovább.
Apja szó nélkül hallgatta, aztán a lány elé lépett. Laurie egy röpke pillanatig azt hitte, apja majd átöleli vigasztalón. De nem. Tévedett. Carter Frye felemelte karját és jókorát lendítve rajta, arcul ütötte a lányt.
Aztán ordítozott, ahogy a torkán kifért. Még hogy elválni?! Az ő lánya?! Mit mondanának az emberek? Hisz most házasodtak! Tűrni kell! Az asszonynépnek tűrni kell.

- Takarodj haza!... és tűrj! - ez volt apjának hozzá az utolsó szava.

Hazaindult hát. Vissza a férjéhez. Vissza a pokolba. De tudta, ő ott nem marad tovább. Nem marad ott tovább, ahol bántják.
Amint benyitott az ajtón, már hallotta férjének horkolását. Bár tudta, ilyenkor ágyú sem ébresztené, azért óvatosan közlekedett. Igyekezett, hogy ne csapjon nagy zajt, amikor összeszedte pár holmiját

Aztán felült az első buszra, amely a városból kivitte... ennek már három esztendeje.
Persze, Carter Frye a keresésére indult, mihelyt hírét vette lánya eltűnésének. Párszor - ki tudja, hogyan - már -már nyomára is akadt, de erről a lány mindig idejében tudomást szerzett. Ilyenkor fogta sátorfáját, meg az összes cók-mókját és menekült tovább. S csak remélte, nyomára soha nem akad senki. Senki, aki bántaná. Aki ebben az életben még egyszer kezet emelne rá.

A nyár minden erejével tombol egész Nebraska- ban, de ez az augusztusi nap még a szokottnál is forróbb, ebben az Omaha melletti kisvárosban. Dacára a nyárnak, a tomboló kánikulának, a sárgára színezett, kertes, kis ház ablakából még mindig karácsonyi zene szól. Frank Sinatra fáradhatatlanul énekli, hogy " Let it snow! ", miközben Laurie hintaszékében ülve maga elé révedve öleli karjaiban rég nem látott játékmackóját.
Nem messze tőle, a kandalló mellett vér festi pirosra a mogyorószínű szőnyeget.
S a szőnyegen elnyúlva, élettelenül hever egy férfi teste. Fejéből még mindig szivárog a vér, s ezáltal lesz a vörös folt körülötte egyre terebélyesebb.
Baleset volt. Nem akarta bántani. Laurie nem akarta az apját bántani. Nem szerette az igaz, talán gyűlölte is.... de megölni soha nem akarta. nem kívánta a halálát akkor sem, amikor ütlegelte. Haragudott rá, de szándékosan nem bántotta volna.
Carter Frye viszont bántani jött ide.
Óvatlan volt, nem vett tudomást róla, hogy az apja rátalált. Egyszerre csak itt termett a férfi. Benyitott az ajtón és mire Laurie észbe kapott, már elővette a játékmackót, amit ő otthon hagyott. Elhozta neki. Először kérte, hogy hazatérjen. Aztán parancsolta. Azt mondta, szájára vette a város, amit ő nem tűrhet, szégyent hozott a családra, otthon a helye, a férje mellett.
Laurie meghallgatta az apját. Aztán nem-et mondott. Ellenvetést Carter Frye soha nem tűrt el. Most sem tette. Ütésre emelte a kezét, hogy lányát veréssel jobb belátásra késztesse. Laurie ezt már nem engedte. Már nem. Megfogta apja kezét, mely ütésre lendült, s taszított rajta egyet. A férfi elveszítette egyensúlyát és a kandalló kiálló szélének ütötte fejét. .. menten a földre rogyott.... és ott is maradt...
Laurie odahajolt hozzá, de apja már nem lélegzett.
A lány maga sem tudta, mit is kellene most éreznie... sajnálkozzon-e apja halála felett, avagy inkább megkönnyebbüljön?...
Egy valamiben azonban teljesen biztos volt. Ő nem bűnös ebben.
Nem tehet róla, ha Carter Frye egész életében nem tanulta meg a leckét.

Bár jól lehet, Istennek tetsző, példás életet élt és mindenki szemében maga volt a két lábon járó tisztesség, - Carter Frye figyelmen kívül hagyott egy nagyon fontos dolgot életében.
Nevezetesen azt a megmásíthatatlan tényt, hogy senki nem tulajdona a másiknak. A gyermek sohasem a szülő tulajdona.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Novella
· Írta: Lulemy
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 322
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 345

Page generated in 0.5208 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz