Láttam, ahogy tegnap lepkéket engedtél,
ma reggel befújtad köddel a Bakonyt,
vakon sípoltak a mozdonyok, keresték az
állomásokat mert mindent elrontottál az ősszel.
Legjobban a szép kerteket féltem,
a házak lakóit, mikor majd télkutyákat engedsz
a tetőkre, de kérlek most várj még, ha Isten
prédának adta is, engedd hogy beszéljek a fákkal,
hogy elmondjam mennyire szeretem őket,
az almát, a szilvát, a vén diót, hogy maholnap
melléjük temetkezem, nem baj, majd kihajtok
velük tavasszal, jogot szereztem rá:
teremhetek dióillatodban, szilvakék eged alatt,
amíg csak tart a mindörökké, de most kérlek,
várj kicsit.