Látod, ha hiszed
1. Ármány és fondorlat
Tekintetedet ha a magasba emeled, láthatod, repülőgépek szántják az égboltot. Csillagok, hol ragyognak, oda már ember is eljuthat, tengerek mélyén is kedvére kutat.
Kérdéseire választ a tudományban keres, a mesevilág számára cseppet sem lényeges.
Régi korok meséjét is elfeledte már, melyet egykoron nagyapák meséltek unokáiknak, megőrizve évszázadokon át, - hogy feledésbe ne merüljön, - így adták szájról-szájra tovább.
Elhoztam most néktek, hallgassátok hát! S ha tetszett, nosza! Ti is adjátok tovább!
Ezer határon innen, mérföldeken túl, ahová földi halandó el nem jut s ahol a képzelet az úr, létezik egy határok nélküli, mesés birodalom. Nincs sem ajtaja, sem ablaka, még csak kapuja sincs, melyen beléphetnél. De ha szemed becsukod, s magad a képzeletedre bízod, szabad az út. Máris ott teremhetsz.
Mesebeli lények, kik e vidéken élnek, egymással jól, békében megférnek. Tisztelik a másikat, nem pörlekednek, egymás területére fölöslegesen nem mennek.
A déli féltekén él a Húsvéti Nyúl, de ott lakik a Tavasz és a Nyár Tündére is. A középső részt lakják a a törpék és koboldok, no, meg a Fogtündért és Ősz Apót is itt találhatod.
Az északi terület, az a legizgalmasabb! Örök hó fedi, zimankó van, jég és szikrázó fehérség, - ez itt a Télapó birodalma, ehhez nem férhet kétség.
Az Őszszakállút e világon innen és képzeleten túl egyformán szeretik. A mesés teremtmények tisztelik, hajlott koráért megsüvegelik. Földi halandók várják, óhajtják jöttét, jövetelével a tél érkezését, a havat és karácsony szent estéjét.
Az emberek szívében ott lakik a hit és a bizalom, hogy a Mikulás létezésében kételkedjenek, elképzelhetetlen fogalom. A két világ között kismadarak viszik a híreket, hogy a halandók közt mi történések mennek, Télapónak azt rendre elmesélik odafent.
A mesebirodalom lakói szorgos népség ám, a munkát itt senki nem kerüli, kötelességét mindenki ismeri. De tudják azt is, az élethez kell móka és kacagás is, ezért gyakran találnak alkalmat, hogy a Mesebeli Kerek Erdő közepén együtt vigadjanak Táncos mulatságot rendeztek épp a minap náluk, a tisztás közepén állt terített asztalkájuk. Volt azon finom csemege s mi szem -szájnak ingere, sok -sok díszes tálon. Mindenki megtalálta rajta, mi leginkább ínyére való, éhesen senki sem áll fel a terített asztaltól.
Ahogy a székekre mind sorjában leülnek, akkor veszik észre, valami itt cseppet sincs rendjében. Két szék árválkodik, nem ül rajtuk senki, így a létszámban is minden bizonnyal hibádzik valami. Fürge Mókus az, ki először a homlokára csap és felkiált hirtelen:
- Hitetlenség és Kétkedés az, kiket itt nem látunk sehogy sem!
Az Eső Tündér feljajadul, szánja - bánja szerfelett, de tenni már nem tud ellene, a meghívottak listájára kettejüket felírni elfelejtette.
Ezen népek - a Kételkedés és a Hitetlenség - az örök hó birodalmától ugyan távolabb élnek, de hogy a Mikulás földjén mi történések mennek, figyelmüket sosem kerüli. Miközben varázsgömbjükön át mérgesen szemlélik a mulatságot, melyből ők kimaradtak, szívükben harag tombol s gonosz bosszút forralnak.
Azon nyomban a Föld felé indulnak, s a halandók világában máris munkálkodnak.
Láthatatlanul elvegyülnek az emberek között, fülükhöz hajolnak és fondorlatos mondókába fognak Először Kétkedés az, aki a fülekbe suttog:
- Nincs Télapó! Nem létezik! Cseppet se higgy benne!
A másik fülbe Hitetlenség suttog:
- Bizony, mesékben csak a buták hisznek, meg a bolondok.
Egy kismadár volt, ki Télapónak számot adott róla, a Földön a hitetlenség terjed gombamódra. Nem hisznek már a mesében, nem a csodában, karácsony is csak egy szürke nap lett a halandók naptárában.
A jó öreg Mikulás, haragot nem, csak mérhetetlen bánatot érzett, mikor tudomására jutottak ezen szomorú tények. Hogy a világban a hitetlenség ily módon gyökeret eresztett, kedvét szegte ugyan, de reményét az emberekben el nem veszítette
Összehívta manóit, hű segítőit s arra kérte őket, így karácsonyhoz közeledvén menjenek a Földre.
Vegyüljenek el az emberek között, s hitetlen lélekkel, ha találkoznak, ki Mikulás hallatán csak kacag, vagy lemondóan legyint, tegyenek róla, hogy hite a csodákban visszatérjen újra.
Azóta járnak - kelnek a manók szerte a világban, hogy az embereknek visszaadják, mit elveszítettek. Hitet a mesében, a csodás lényekben, s persze, a Mikulásban és a szeretetben, mindenekfelett.
Légy hát résen Te is, mert sosem tudhatod, egy manóval az utcán mikor találkozol.
Nos, a mesém végére értem, de mielőtt legyintenél és írásomat sutba dobnád, ne tedd! Olvasd csak tovább, mert a következő történet károdra semmiképp, csak okulásodra szolgál.
2. Benjamin Hawk csudálatos története
A harmincas évei elején járó férfi nem igazán tudná megmondani, miért is veszítette hitét a Mikulásban.
Talán tízéves volt, amikor egyik pillanatról a másikra eldöntötte: nem hisz többé. Szülei elképedten néztek egymásra, ez miként is lehetséges, hogy fiukat nem hozza lázba a közelgő karácsonyra való készülődés, nem ír kívánságlistát és nem érdekli a Mikulás eljövetele sem. Merthogy szerinte Mikulás nincs. Nem létezik. ... és az is buta, aki a létezésében hisz. Beleértve saját kishúgát is, aki hat életévének minden bölcsességével állította az ellenkezőjét. Bizony, a Nagyszakállú létezik, ajándékot hoz, meg virgácsot. Az előbbit, neki, Sally-nek, mivel ő jó kislány és hisz benne. Az utóbbit, - a virgácsot - Ben kapja, de nemcsak ám egy kicsit, hanem akkorát, mint egy seprű, amiért ilyen megátalkodottan hitetlen. Persze, a bátyja csak nevetett rajta és meggyőződéssel állította, Télapó már pedig nem létezik.
Nos, semmi kétség, ez volt az az időszak Ben Hawk életében, amikor meghallotta ama bizonyos fondorlatos suttogást a fülében, mely azóta is duruzsol a levegőben rendületlenül s megcélozza a mesében hívő, ártatlan lelkeket.
Hát, bizony, Hitetlenség és Kétkedés Ben Hawk esetében is sikerrel suttogott, s a férfi szívében a helyzet az elmúlt évek során mit sem változott.
Fiúból felnőtt férfi lett, aki szívből utálja a karácsonyt. Talán azért is, mert magányosan él, család nélkül, társtalanul Brookllyn külvárosában és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy az ő élete pontosan így kerek. Szülei meghaltak már, húga férjhez ment és családjával Ohio-ban él. Barátai is elmaradtak mellőle, a kollégáival sem ápol szoros kapcsolatot... szóval, amolyan magányos farkas, de ebben ő nem talál semmi kivetnivalót.
Abban viszont igen, hogy november végét mutatja a naptár, ami számára felér egy természeti csapással. Ha tehetné, eltörölné a téli hónapokat, de különösen a Hálaadás napjától a december végéig tartó időszakot. Ha rajta múlna, karácsony sem lenne. Már attól is rosszul van, ha meglátja az ünnepi világítást a városban és legszívesebben csukott szemmel járna, hogy ne lássa az üzletek kirakataiban a karácsonyi díszítéseket. Attól meg aztán a szőr is feláll a hátán, ha kolompoló Mikulással találkozik az utcán. Leginkább messze elkerüli, ha meg nem sikerül, egy cinikus mosollyal a szája szegletében nyugtázza, ha egymillió dollárt fizetnének érte, ő akkor sem öltené magára ezt a nevetséges piros hacukát.
Nem érdekli a karácsony. Sem a Mikulás. Sem a fények.
A szomszéd háza már napok óta fényárban úszik, az övé azért is sötétlik. Nem lesz rajta egyetlen égő sem. Nem bizony!
Így dohog magában, miközben nem győzi kerülgetni a nagy pakkokkal közlekedő embereket a díszesen kivilágított utcán és a csudába kívánja a mai napot. A Black Friday-t és a vele beköszöntő, végtelennek tűnő karácsonyi vásárokat, amely időszakot egyszerűen csak jó lenne átaludni.... és majd, valamikor januárban felébredni...
Mire ezen bosszantó gondolatok végére ér, szerencsére már a kapuja előtt találja magát és megkönnyebbülve nyugtázza, végre hazaért. Nincsenek villódzó fények, hóemberes kirakatok, nincs piros ruhás öregember, aki csak annyit tud mondani, hogy HO- HO -HO
. Na, jó, igaz... hozzá teszi azt is, hogy Boldog karácsonyt! De kit érdekel?
Itt nincs semmi, ami az ünnepre emlékeztetné. Legfeljebb a szomszéd kivilágított háza. Arrafelé meg azért sem néz!
De a lába elé muszáj, mert különben orra esik. Vagy éppen rálép valakire?
Majdnem ez történt, ugyanis a kapujában, összekuporodva, lábát maga alá húzva, a sötétben ott gubbasztott Valaki.
- Végre! Azt hittem, már sosem találsz haza. - szólt hozzá egy hang meglehetősen rosszallóan.
Elő kellett kotornia a zsebéből a lámpáját, hogy Ben megnézhesse, ki is a hang gazdája s legfőképp, mi a csudát keres az ő kapujában.
A lámpa halovány fényénél aztán mikor meglátta a Valakit, maga sem tudta, nevessen-e, vagy menten megüsse a guta mérgében.
Egy fiúcska ült a kapuja tövében, fején zöld sapka, hatalmas piros bojttal.
A ruha is zöld volt rajta, amolyan kezes - lábas, amelyre még egy térdig érő piros - fehér csíkos zoknit is húzott. A cipője meg egy kunkori orrú, piros színű, felettébb mulatságos darab. Mi tagadás, az egész eléje táruló jelenség olyannyira komikusan hatott, hogy Ben első gondolata az volt, talán a város egyik diliházának a portása is karácsonyi vásárlásra indult. Bizonyára így történhetett meg, hogy ez a Valaki kiszökött onnan. Talán, ha bejut végre a házba, végig is telefonálja valamennyit, nem hiányos -e valahol a létszám...
De ezen eszmefuttatását a Valakivel hangosan azért nem volt mersze megosztani, így mindössze annyit jegyzett meg, farsang még odébb van és kérte, a valagát lesz szíves a kapuja közeléből máshová vonszolni, mert őneki az felettébb útjában van.
A Valaki - miután biztosította Ben-t arról, hogy semmiképp sem kívánkozott az est hátralévő részét a hideg földön ülve tölteni - készséggel felállt s közölte, mivel pontosan ő volt az, akire itt várt, hát, most be is megy vele a házba. S kifejezte abbéli reményét, hogy Ben jó házigazda módjára meg is kínálja egy nagy pohár forró kakaóval, extra adag tejszínhabbal a tetején.
Ben két dologban volt biztos e pillanatban. Az egyik, hogy kettejük közül valaki bolond, és az biztosan nem ő. A másik dolog, amiben halálbiztos volt, az abbéli hite, hogy előbb venné magára azt a piros hacukát és kolompolna vele az utcán fel és alá, minthogy ezt a bugris csíkos zoknist a házába beengedné.
Ezt nyomban közölte is a Valakivel, aki viszont a távozási szándékának fikarcnyi jelét sem mutatta, s mikor Ben kilátásba helyezte, hogy a sheriff segítségét kéri, ha el nem takarodik azonnal.... nos, a Valaki olyan hahotázásba kezdett, hogy hősünk szája tátva maradt meglepetésében.
... és el is felejtette becsukni még jó ideg...
A Valaki ugyanis - miután már hasát kezdte fájlalni a nevetéstől - vállon veregette Ben-t s közölte vele, ez esetben őt néznék bolondnak minden bizonnyal. Mivel a Valaki láthatatlan mindenki más számára. Egyedül Ben az, aki láthatja. Senki más.
Szavait alátámasztani látszott, amikor a szomszéd, - Mr Calhum, akinek a háza Ben legnagyobb bosszantására fényárban úszik - a szemetet hozta ki éppen. Üdvözölte Ben-t majd megjegyezte, biztos jó volt a buli, ha így felöntött a garatra, pihenje ki magát, majd jó éjszakát kívánva már faképnél is hagyta.
Hősünk szája még mindig nyitva volt, amikor a Valaki oldalba bökte könyökével, s huncut mosollyal az arcán csak ennyit kérdezett:
- Na, nem megmondtam?
Ben már meg sem lepődött és - igazság szerint -ellenkezni sem volt nagyon ereje, amikor szorosan a lába nyomában lépkedve követte a lakásba. Pár lépés csupán a kaputól a bejárati ajtóig, ez időt kihasználva Ben két dolgon is eltöprengett. Az egyik, amire gondolt, hogy valószínűleg a hamburger volt rossz, amit Mr. Roger büféjében evett délután és most minden bizonnyal attól hallucinál. A másik dolog, amire összpontosított, hogy hová is tette a nappaliban a kézi súlyzóit... felkészülve az esetre, ha mégsem hallucinál és ez a csíkos zoknis esetleg megtámadná...
Hasonlóan bölcs gondolatokra azonban már nem maradt sok ideje, mert egy -kettőre a nappaliba értek és - Ben legnagyobb bosszúságára, - Valaki rögvest otthon érezte magát. Lehuppant a kanapéra s miközben lógatta a lábát róla, hősünk kezdett megnyugodni... de hisz ez egy gyerek. Még a lába sem ér a földig a kanapéról.... de hogy mit keres itt nála,... ezt elképzelni sem tudta...
A Valaki, - mintha csak megérezte volna a házigazda gondolatait - zsebébe nyült és az onnan kihalászott gyömbéres kekszet Ben felé nyújtotta.
A férfi nézte... hol a kekszet, hol a csíkos zoknist... és szívből remélte, hogy nem hibbant meg. Aztán meg azt gondolta, hogy csak álmodik, azután meg azt, hogy mesét néz a tévében. Mást viszont már nem volt ideje gondolni, mert a Valaki megbökte:
- Vedd már el, mire vársz! Szívesen adom! Gyerünk, kóstold meg! Harapj bele!
Ben, - mint akit megbabonáztak, - kikerekedett szemmel nézett először a kekszre, amit az orra alá dugtak, aztán meg a csíkos zoknisra, aki evésre unszolta.
Végül engedett a kínálásnak, elvette a kekszet, majd beleharapott... Szinte még le sem nyelte az első falatot, s a csudálatos dolog magára sokat nem váratott
Ben Hawk - mintha csak időgépben ült volna - egy pillanat alatt visszarepült a múltba. Szülei házában, gyermekkorának otthonában szorgoskodik és kilenc életévének minden ügyességét latba veti, hogy nagyanyja segítségére legyen a karácsonyi készülődésben. Színes papírból láncot készít, ügyesen egymásba fűzi, ragasztja a színes papírcsíkokat, miközben családtagjaitól begyűjti az elismerő bókokat. Mikor úgy gondolja, a füzér már elég hosszú, papírt és ceruzát fog, s rajzol Mikulást, hóembert, aztán téli tájat. Műveit precízen, nagy gonddal színezi, hogy legyenek a karácsony méltó díszei.
Egyet az ablakba tesz, egyet az ajtóra, polcokra és a kandalló tetejére is rak még néhányat. Jut a rajzaiból a ház minden zugába, hogy ki belép otthonuk ajtaján azonnal láthassa, e kis család a karácsonyt s vele a Mikulás jöttét, bizony, már nagyon óhajtja.
Ben Hawk első gondolata, mikor a szemét reggel kinyitotta, abbéli felismerése volt, hogy a nyakát iszonyatosan elfeküdte. Mindig is ki akarta cserélni ezt a kanapét, de most már biztosan első dolga lesz, hogy megszabadul tőle. Második gondolata pedig rögvest az elsőből következett. Mi a csudáért aludt a kanapén az éjjel?
Próbálta összeszedni a gondolatait és választ találni erre a számára roppant fontos kérdésre, de bárhogy is kutatott az elméjében, magyarázatra semmiképp sem akadt. Emlékezetében még elevenen élt a gyors étkezőben elfogyasztott dupla hamburger, mely bizonyára romlott volt és attól kísértették mindenféle rémálmok. Holmi csíkos zoknis, bojtos sapkás fazonról... Brrrrr. ..! Ebből egyenesen következik számára abbéli elhatározása: na, ott sem eszik többet! Még a környékét is messze elkerüli.
De volt valami, amit Ben Hawk cseppet sem tudott elkerülni. .. és ez a valami nem Mr. Roger büféje volt... hanem egy érzés. Nem tudta, hogy a csudából jött most elő, de ott bizsergett a szívében egyszer csak.
Amikor elindult a munkahelyére és becsukta maga mögött a kaput... akkor támadt ez a fura érzése először. Tekintete a szomszéd házára tévedt, s bár most nem világított rajta a temérdek színes égő, a karácsonyi díszítés még a nappali fényben is pompázatosnak tűnt. Gömbök, füzérek, a rengeteg fagyöngy, na és Hópofi! Hosszú idő után most találta helyénvalónak és nagyon is kívánatosnak, hogy egy ház, - karácsonyhoz közeledvén, - fényárban ússzék és pompázatosan ragyogjék. Hópofit meg egyenesen kedve támadt volna kebelére ölelni, pedig ezt az embermagasságú, műanyag hóembert a szomszéd kertjében eddig ki nem állhatta.
Mivel az ő házán se dísz, sem égősor, saját kertjében nemhogy Hópofi, de egyáltalán semmi sincs, mely a karácsonyra emlékeztetne, csendesen korholta magát, hogyan volt ez lehetséges ezidáig.
Az utcán megbámulta a karácsonyi díszítéseket, a kirakatok ünnepi díszeinél is elidőzött és meglepődött saját magán, amikor a kolompoló Mikulás láttán fülig húzódott a szája és jókedvűen visszaköszönt a piros ruhásnak: Boldog karácsonyt!
Maga sem tudta, mindez vele hogyan történhet meg, hogy a munkahelyén magában karácsonyi dalokat dúdolgat, de ez most felettébb szórakoztatta és nem talált benne semmi kivetnivalót. Munkatársai viszont annál inkább értetlenül néztek egymásra, Ben-nel mi is történhetett az éjszaka. Rá cseppet sem jellemző módon, miért is jegyzi meg, hogy nagyobb ajtókopogtató kellene a mostaninál, hatalmas éneklő Mikulással a közepén.
Tegnap még a meglévő apró koszorút sem bírta elviselni a bejárati ajtón, ahányszor elment mellette, folyton leemelte és folytonos zsörtölődés mellett a fiókba süllyesztette.
Nos, az irodában a kollégái nem igazán tudták, Ben-nel most mi is történik, s igazság szerint a férfi sem tudta okát, miért is változott meg véleménye ilyen formán a karácsonyról, de ezt a változást ő kifejezetten élvezte.
Munkából hazafelé menet vásárolt néhány színes égőt, beszerzett egy pár tetszetős dekorációt és mikor kapujához érkezett, odapillantott a szomszédjának villódzó fényekben pompázó házára.
Megállapította, hogy egészen jól mutat, de ez semmi ahhoz képest, ahogyan az övé fog kinézni, ha nekilát és feldíszíti, saját otthonát ünnepi díszbe ha beöltözteti, az egész környék az ő házában fog gyönyörködni.
Az elkövetkező hat nap egyike sem telt el anélkül, hogy ne vásárolt volna újabb díszeket, lámpafüzéreket és fagyöngyöket. Még egy Hópofit is beszerzett, sokkal szebbet és jóval nagyobbat, mint a szomszédjáé. Nem volt rest, tüstént kertjében fel is állítani, melynek láttán Mr. Calhum rögvest elhúzta függönyét, s mert nem hitt szemének, gyorsan ki is szaladt az udvarára, hogy megbizonyosodjék, nem csalta- e meg a látása.
De bizony, még a szája is tátva maradt a jó öregnek, mikor Ben Hawk felkapcsolta a világítást és számtalan színes égő és villódzó fény körbefonta, beragyogta a házat.
Titokban aztán, mikor már Ben becsukta háta mögött az ajtót és kiszűrődött a nappali szoba fénye, Mr. Calhum még kiosont, hogy megbizonyosodjék afelől, csakugyan több égő van-e a szomszédja házán... s fejcsóválva állapította meg, mindenképp ajánlatos holnap még néhány színes izzót beszereznie.
Ezalatt Ben komótosan levetette kabátját és hanyagul a fotel karfájára hajította. Ekkor hallotta meg a kopogást az ablakon. Odalépett, elhúzta a függönyt s azt hitte, rosszul lát. Aztán meg az jutott eszébe, ma szinte alig evett valamit, ezért annak a valószínűsége, hogy valami romlott ételtől hallucinál, teljesen kizárható.
Már pedig, ha nem hallucinál, akkor hogyan lehet, hogy itt látja ismét?... ezt a csíkos zoknis, bojtos sapkás Valakit, aki minden jel szerint bejönni szeretne. Mivel Ben nem adja semmi jelét, hogy szándékában lenne beengedni, a Valaki tovább zörgeti az ablakot. Végül, a férfi az, aki feladja s végül beengedi a hívatlan vendéget.
Azon már meg sem lepődik, hogy a Valaki rögvest otthon is érzi magát s ennek jeleként jókora lendülettel le is huppan a kanapéra. Szemét végigjáratja a a karácsonyi díszítéseken, szemrevételezi a fagyöngykoszorút, s elismerőleg bólint a temérdek ablakdísz láttán. Szemében elégedettség látszódik s csak úgy mellékesen megjegyzi, az eset cseppet sem reménytelen s a dolgok felettébb kedvezően alakulnak. Hogy ez mit is jelent pontosan, Ben már éppen kérdezni szándékozott, mikor egy jókora mézes kalács himbálózott az orra előtt. A Valaki a kezében tartotta a harang formájú, fehér habbal díszített édességet s körbe - körbe járatta a férfi orra előtt.
- Egyél, belőle! Vedd el! Tessék, csak tessék! Nosza! Szívesen adom!
S miközben unszolta, kínálta, egyre csak körözött a mézeskaláccsal Ben orra előtt.
A férfi csak nézte, egyre csak nézte, mígnem egyszer csak elvette, a szájához tette és egy jókorát beleharapott...
Szinte még le sem nyelte az első falatot, s a csudálatos dolog magára sokat nem váratott.
Ben Hawk - mintha csak időgépben ült volna - egy pillanat alatt visszarepült a múltba.
Szülei házában, gyermekkorának otthonában, a tűzhely körül vígan serénykedik egy aprócska legény.
Anyja és nagyanyja büszkén figyeli, hogy a pöttömnyi gyermek a konyhai teendőkben mily örömét leli. Hol sok a munka, elkél a dolgos kéz - ez már szent igaz, ehhez kétség nem fér. Így gondolja ezt Ben is, négy életévének minden bölcsességével.
Mivel a konyhaasztal egy ilyen kis legény számára magasnak bizonyul, ezért kisszékre áll s arca rögvest kivirul. Feléri már az asztalt, rajta a tésztát, abból készít házikót, harangot, díszes kis csillagot.
A formát a lisztbe bele -belemártja, majd azt a tésztába vájja, s mit ily módon szépen kiszaggat, a tepsibe óvatosan, sorjában belerak.
Miután a forró sütőben ezek aranybarnára sültek, türelmesen várja, míg szépen ki is hűlnek. Ezután fehér cukros habbal díszesre mintázza, anyja segít neki, el ne hibázza.
Mikor ezen munkálatok végére értek és a mézes kalácsok elkészültek, egy részüket tányérokra rakják, hogy a fenyőfára majd szépen felaggassák.
Másik részük dobozokba kerül, hogy ki karácsonykor is éhezni kényszerül, legyen annak is finom, ünnepi betevő.
Szétosztják az utcán a szegények között, hogy mindenki érezze, a szeretet örök. Gondoskodni embertársainkról, ha módunkban áll - ez a jóság mindenképpen javunkra szolgál.
Mikor a szemét reggel kinyitotta, Ben Hawk elképzelni sem tudta, miért érzi szájában gyermekkorának rég elfeledett ízeit. Mézeskalácsot nem evett talán már ezer esztendeje, így nem igazán értette, miért is érzi a mennyei ízt a szájában és miért van az az érzete, hogy mézeskalács illata terjeng még a levegőben is.
Töprengeni rajta kevés ideje maradt, mert ahogy az órájára nézett, ijedten eszmélt rá, máris késésben van. Miután a reggeli teendőkkel végzett, kabátját magára kapta, táskáját hóna alá fogta és rohant, hogy a munkából el ne késsen. Bár ugyancsak szaporázta lépteit, de az egyik utcai árusnál megállt pár percre, vett néhány fánkot, azzal a gondolattal, az irodájába érve majd szépen elfogyasztja. Igaz, nem mézeskalács - aminek fenséges ízét még mindig a szájában érzi - de azért a csokimázzal a tetején, színes cukorkákkal meghintve, - valljuk be - ezek a fánkocskák is csudamód ínycsiklandóak.
Ilyetén gondolatok kavarognak a fejében, s miközben azon igyekszik, hogy a frissen sült, illatozó süteményeket a nagy reggeli rohanásban valaki ki ne üsse a kezéből, hirtelen megpillantja a kisfiút. Az utcasarkon álldogál, amolyan ötéves forma kiskölyök. A decemberi hidegben csoda, hogy oda nem fagy álltó helyében, annyira vékonyan öltözött. Szegényes, agyonhordott kiskabátja inkább csak kolonc rajta, mintsem melegítené. Se sapka a fején, se sál a nyakában, a pulóver, ami a kabátja alól kikandikál, az sem tűnik túlzottan vastagnak. Úgy tűnik, nem tartozik senkihez, a reggeli forgatagban mindenki csak kikerüli, szinte pillantást sem vetnek rá. Mintha ott sem lenne. Pedig ott van. ... és minden jel szerint fázik... és minden bizonnyal éhezik is...
Ben Hawk a fiúcska felé irányozta a lépteit és odaérve hozzá, átnyújtotta neki az egyik csokis fánkot. Kicsit biztatni kellett, hogy elvegye, mert félszegen nézett a számára idegen férfira, aki egyszer csak mellette terem és ilyen finomsággal kínálja.
De aztán győzött az éhség, amely belülről már igencsak mardosta, a fánk után kapott és mohón enni kezdte.
Ben Hawk csak nézte a gyereket, ahogy harapásról -harapásra tünteti el a csokis finomságot, s miközben szemét róla le nem vette, szívét valami különös, jóleső érzés melengette. S hogy a kis srác egy darabig még ne éhezzen, hősünk az összes fánkot a meglepett gyermek kezébe nyomta.
A fiúcska sokat nem gondolkodott, hálásan megköszönte s máris a következő fánkba harapott.
Ben pedig mosollyal a szája szegletében folytatta az útját tovább. Kedve derűsebb lett, szíve - lelke könnyebb, hogy ezt minek köszönhette, maga sem értette.
De ez csak a kezdet volt, mi csak folytatódott az elkövetkezendő hat nap során.
Ben összeszedte szinte sosem használt, felesleges dolgait, dobozokba rakta, majd becsomagolta. Ruháival is eképp cselekedett, gondolván, miket ő már nem hord, ámde megkímélt, valakinek még hasznára válhat, benne örömöt találhat.
A dobozok egy részét egy szeretetszolgálathoz vitte, hogy az ünnephez közeledvén szétosszák azok között, akik arra legfőképp rászorulnak. De az osztásból a részét maga is kivette, ajándékozott belőle annak, kiről látta, nincs vastag ruhája, meleg cipője, csizmája., Mindenki, ki Ben Hawk -ot ismeri, kerekíti szemeit és cseppet sem érti, a férfi eme csodás változást ugyan minek köszönheti?
Nem is sejtik, hogy van Valaki, ki azon fárad, hogy a karácsony igaz szelleme visszataláljon Ben eltévedt lelkébe.
Most is ott kopog, szokásához híven, zörgeti Ben ablakát, zörgeti serényen.
A férfi elhúzza a függönyt és már szinte szeme se rebben, mikor az est sötétjében, házának karácsonyi, villódzó fényében, megpillantja a zöld ruhás, bojtos sapkás, csíkos zoknis alakot.
Beengedi rögvest, hogy ne fázzon nagyon, a kinti fagyos időben sokat ne vacogjon.
Ahogy beér, le is huppan gyorsan, a kanapén magát kényelembe helyezi nyomban. Lábait miközben szüntelen lóbálja, a lakáson a szemeit hosszasan járatja. Miután azt látja, hogy karácsonyvárás és ünnepi hangulat árad az otthon minden zugából, a dicsérő szavak ki nem fogynak a vendég ajakáról.
Elmondja azt is, mi igazán fontos, hogy már nem csak a lakás díszes, és áraszt békét, melegséget. Mely ennél is fontosabb, hogy Ben lelkében is béke lakozik, a szívben ott a szeretet Az elmúlt napokban ennek tanújelét adta s ez bizony, már karácsony igaz szelleméhez való méltó cselekedet
Ben már várja, ebből a dologból kisülni, ugyan, mi fog? Mit etet meg vele ismét ez a csíkos zoknis fazon?
Hiába vár kekszet, mézeskalácsot, vagy egyéb finomságot, a Valaki zsebéből ilyetén dolgok most nem kerülnek elő. Egy aprócska doboz, amit hősünk elé tár, unszolja: nosza, vegye el, nyissa ki, hisz ez csak reá vár.
Ben kíváncsisága egyre csak növekszik, e kis dobozkában, ugyan, milyen kincs rejtőzik.
Enged a csábításnak, két kezébe fogja, fedelét kinyitja, s beletekint nyomban.. Csalódott, mert a dobozt üresnek találta, de a csudálatos dolog sokat nem várat magára.
Egyetlen tekintetet vetett csupán a doboz belsejébe s, Ben Hawk - mintha csak időgépben ült volna - egy pillanat alatt visszarepült a múltba.
Szülei házában, gyermekkorának otthonában a karácsonyt ünneplik éppen, nagynénik, nagybácsik és rokonok körében.
Népes a család, együtt van apraja és nagyja, jókedv és kacagás őket el nem hagyja.
Meghitten énekelnek karácsonyi dalokat, élvezettel bontogatják az ajándékokat. Arcukról derű és boldogság sugárzik, szívükből a szeretet, lelkükből a béke, biztos, nem hiányzik.
Élvezik az együtt töltött idő drága perceit, egymásnak, hogy ők itt vannak, hálát adnak a Mindenhatónak.
Ben Hawk már szinte meg sem lepődik, hogy a reggel ismét a kanapén éri.
Nem tudná megmondani pontosan, mi az a különös érzés, mellyel ébredt, de az a valami ott motoszkál az elméjében és nem hagyja nyugodni.
Gondolkodni rajta nincs túl sok ideje, munkába készülődnie kell tüstént, izibe. Táskájába belerak néhány szendvicset, pár kekszet, hogy az utcán a nélkülözőknek adja, immár szokása lett.
Mielőtt az ajtót becsukná maga mögött, szeme a falon lévő képre szegeződött. A képen egy mosolygós kislány, az ő kicsi húga, akit bizony nem látott már hosszú évek óta.
Azóta felnőtt lett, anya és feleség s bátyja életéből kimaradt réges - rég.
Ben tudta már, mi az a különös érzés, mely kíséri azóta, hogy szemét reggel kinyitotta.. Hiányzik a testvére s vele minden rokon, kiket annyira szeretett egykoron.
Látni akarja őket, látni hamarost, a karácsonyt velük tölteni, más vágya nincs is most. Fel is hívja őket, nem késlekedik, s hogy szívesen látják, tárt karokkal várják, boldogságában legszívesebben táncot lejtene.
De igyekeznie kell, várja a sok munka, mellette meg az elképedt munkatársak sora. Kik nem győznek ámulni, néznek csak egymásra, mily csodás változások jönnek egyre -másra.
Karácsonyi ünnepség lesz az irodában, melyet Ben eddig szívből utált, s hogy ne kelljen ott lennie, arra mindig kifogást talált. Most meg, halljunk csudát! Ő az, aki szervezésben leginkább jeleskedik, díszítésre elsőként jelentkezik. Készít papírból színes láncot, dekorál ajtót, ablakot, karácsonyi díszbe öltöztet minden polcot, zugot.
Amikor elérkezik az ünnepség napja, éppen karácsony előestéjét mutatja a naptár lapja. Az irodában ünnepel a közösség valamennyi tagja, az ünnepi együttlétet senki sem mulasztja.
Nemcsak az asztalon vannak finom, ínycsiklandó étkek és a teremben karácsonyi díszek. A szívek és lelkek is szép ruhát öltöttek, nincs veszekedés, vita és hangos szó, ez az állapot most mennyei békéhez hasonló.
Egymásnak ajándékkal is kedveskedtek, mit kezükkel formáltak, maguk díszítettek. Ettől lett becses, értékes ajándék, mert szívük szeretete volt az, mellyel készítették.
Ben Hawk szíve repes és boldogsága határtalan, mert ez ajándékozás igencsak kedvére van.
A hölgy, kinek a meglepetést készítette, szívét már régóta rabul ejtette. De mivel ő maga nem hitt a Mikulásban és karácsony szellemében, szóba sem jöhetett udvarlóként a leány életében.
A szőke szépség elszántan hitt benne, Hitetlenség és Kétkedés tükrének szilánkja szívét ne érhette.
Ben szívébe viszont most tért vissza a hit: a csodában, a Mikulásban, gyermeki lélekkel hisz megint.
A nő, kit oly rég óta szeret, e változást mindenképp értékeli, s az est szinte minden percét Ben mellett tölti.
Hogy ők egy pár lettek, az már senki előtt sem titok, egymás kezét fogják s a férfi büszke nagyon.
Ben pillantása hirtelen egy hógömbre vetődik. Ugyan, ki volt az, ki ezt az asztalra tette? Mindezidáig, hogy itt van, észre sem vette.
Két kezébe fogja, gyengéden megrázza, s gyermeki lélekkel, őszintén csodálja, amint a hópelyhek kavarogva szállnak, s fehérre varázsolják a mesebeli tájat.
Ott a gömbön belüli világban áll egy csodás kis házikó, melynek tetejét vastagon lepte be a hó.
A ház előtt rénszarvas szán, mindjárt útra kész, Télapó ügyel mindenre, nem lehet semmi vész. Rudolf kicsit nyűgös, nem akar indulni, de Nagyszakállú hoz neki pár jutalom falatot, amitől egyből megszelídül és már cseppet sem haragos.
Mikulás - miközben Rudolf-ot simogatja, nyugtatja -tekintetét egyszer csak felemeli és szemét egyenesen Ben-re veti. Arcán mosoly, szemében derű, kezével integet, s hangosan kiáltja:
- Nemsokára megyek!
Mellette - ahogy jobban megszemléli - Ben lát még egy alakot.
Zöld sapkáján hatalmas, piros bojt, ruhája zöld kezes- lábas, amire még egy piros - fehér csíkos zoknit is húzott. A cipője meg amolyan kunkori orrú, piros színű, igazán mulatságos darab.
Az egész alak komikus egy figura, szent igaz.
Ő is Ben felé int a kezével, cinkosan kacsint egyet, majd megszólal:
- Látod, ha hiszed, kiskomám! Látod, ha hiszed.... ismétli folyton, egyre elhaló hangon...
Történetemnek itt most végére értem, s hogy vele kellemes perceket szereztem, szívből remélem. Mit elmeséltem Néktek - ha tetszésetekre talált - ne késlekedjetek, meséljétek hát másoknak tovább.
Vigyétek el hírét, hogy a manók azóta is szorgosan járnak - kelnek szerte a világban s azon munkálkodnak, hogy az embereknek visszaadják a hitet, mit egykoron elveszítettek. Hitet a mesében, a csodás lényekben, a Mikulásban és a szeretet erejében, mindenekfelett.
|
Online látogatók:
Látogató: 221
Regisztrált: 0
Kereső robot: 43 
Összes: 264
