Az én koromban, nem volt bohócnak öltöztetve a fenyő,
Karácsonykor, anyám kezében, sürgött forgott a serpenyő.
Sparheltünkben egyik szer káposzta, hol a semmi rotyogott:
szépen szeretve pótolták, ha egyszerre minden elfogyott.
Az én időmben a szürke asztalnak elegáns fénye volt,
égből megáldott, mesével hímezték, ha ráesett a folt:
Éhséget takarni, minek? Jutott, nem jutott: mindenkinek!
Mily nagyon örültünk, az ezüst színűre festet semminek!
Kályhafényű csillogó dió? Papírba csomagolt cukor?...
Visszasírlak ám téged is... rozsdamarta, vén öreg csupor:
élesztő kóficod citromillatával, most finom nekem!
Vajon tudják - e unokáink, hogy néha, miért könnyezzem?