Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ők, nem tudják kit rontottak el! II.

, 423 olvasás, luxin , 1 hozzászólás

Felnőtteknek

A történtek után, hosszú időre magamba zárkóztam: hónapokig nem beszéltem senkivel. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan került kötélre (vagy hurokba), az én állatbarátom. Az idő, erre is megadta válaszát: Egyik reggel, szokásos sétánkra indultunk, de már csak emberektől távoli ösvényekre merészkedtünk. Hol erdőt, hol hegyeket jártunk: ott voltunk vidámak mindketten, ahol madarak dala kísért útjainkra. Egyszer csak mit látok? Kutyusom lerohant a közeli szakadékba, és szűnni nem akaró morgolódásba, ideges nyüszítésbe kezdett. Félve figyeltem a mélységet, – nem értettem mi történik. Hívtam, szólongattam, de hiába. Mígnem, észrevettem, a szakadékba levezető járatot. Nagy nehezen ereszkedtem alá a sziklás oldalon, – útközben többször megütöttem magam, de nem adtam fel. ” Ha ő bajban van, segítenem kell! ” – gondoltam. Nagy kedvencem, hamar észrevette törekvésemet: aggódva figyelte biztonságos talajra „pottyanásomat. ” (Idegességében, még erre is volt gondja.) Közben feltámadt a vihar, esni kezdett. Lábaim alatt csúszósabbá váltak a kövek. Biztonságos helyre húzódtam, valami barlangszerű mélyedésbe. Onnan figyeltem a történéseket. Egyszer csak megjelent egy esőkabátos alak, aki óvatosan nézegetett körbe. Nem tudtam honnan lépett elő, – először megakartam szólítani, de Niká, szűkölve, menekülés szerűen futott hozzám. Aztán erőt vett magán, és rárontott az ismeretlenre. „Hát te, nem döglöttél meg? ” – kérdezte a megtámadott. Kutyám, gyorsan visszafutott hozzám, és lábaimnál meglapulva, rejtőzködő pózba helyezkedett el. „ Hova az ördögbe bújtál, te átkozott? ” – morgolódott az esőköpenyes alak.
Félelmünkben, pisszenni sem mertünk, – igyekeztünk mozdulatlanok maradni. A nyirkossá vált levegőtől, mi is átnedvesedtünk, - már nem csak a rettegéstől vacogtunk. Búvóhelyünk bejáratát, sűrű bozót takarta, – ez némileg megnyugtatott. Néha ki-ki kukucskáltam a lombok között, de az ember nem ment el: Meggörnyedt háttal keresgélt valamit. Talpig érő kabátja alól, kivillant valami fura szőrzet. Próbáltam jobban szemügyre venni, hogy mi lehet az, de a zuhogó esőben nem láttam jól. Az idegfeszítő várakozást megunva, egyszer megpróbáltam előbújni, de Niká kezem után kapott, és visszahúzott rejtekhelyünkre. „Rossz ember, ne menj oda! ” – súgta ösztöneivel.
Szót fogadva figyeltem, egyre gyanúsabban: Ekkor zsebemben, megcsörrent mobiltelefonom. Gyors mozdulattal nyomtam ki a hívást, de a szemfüles idegen, mégis felfigyelt rá. Ijedten tekingetett jobbra, balra, majd köpenyét eldobva, futásnak eredt. Akkor láttam meg, hogy orvvadásszal állunk szemben. Derekára rögzített övén, kis erdei állatkák lógtak. Köpeny nélkül felismertem az utcánk béli, – önmagát talpig becsületesnek valló – férfit. A veszély megszűntével, hű ebem, az erdőben elhelyezett csapdákhoz sietett, és kérlelő szemeivel vett rá, a hurkokba szorult állatok kiszabadítására.

Mindent megértettem: Niká, találkozott az orrvadásszal, aki magával hurcolta bűnei elkövetéséhez. Jóságos barátom, nem volt hajlandó állatok gyilkolásában részt venni, ezért elakarták pusztítani. Valószínűleg rám gondolt, amikor kötelét lerágva, kúszva tért haza. „Kegyetlen kínokat élhetett át! " – borzongtam bele a gondolatba.
Szomorúan tértem haza, ám újabb meglepetés várt: Hatósági emberek toporogtak kapunkban, orvvadász „úrral” érkeztek: „Kutyája emberei életeket veszélyeztet, – el kell pusztítani! ” – jelentették ki. Ledöbbenten álltam a történtek előtt, és hevesen tiltakoztam. Feljelentéssel fenyegetőztek, amit be is váltottak. A per, hosszú hónapokig elhúzódott. Pénzem nem lévén, személyes vagyontárgyaimat adtam el a meghurcoltatással járó költségek kifizetésére. Nikának megkegyelmeztek, de azzal a kikötéssel, hogy betonfalakkal körbevéve fogom őrizni. Mivel amúgy is nappalimban lakott, könnyen tettem ígéretet.


Mindketten csalódtunk tehát az emberekben, de egymás által sok lényeges dolgot felismertünk. „Nem mindenki az, akinek látszik, ezért nagyon kell vigyáznunk egymásra! ” – beszélgettem el sokszor az én Nikámmal. Sokszor úgy viselkedett, mint ha megértette volna mondanivalómat: Számára megszűntek létezni azok az emberek, akikben feltétel nélkül megbízott. Unalmában új barát után nézett: egy apró kis tarka cicával osztotta meg kosarát. Cirmike, egyszer csak volt… előpottyant a semmiből, és mi nem zavartuk el. Közös falatozásaikon jókat nevettem. Véget nem érő mókás játékukért akkor sem haragudtam, amikor otthonkámat szétcibálták. Sőt, Niká unszolására, Cirmike retikülömbe költözött. (Amúgy is megunt holmimról, szívesen mondtam le.)

Lakásunkba, újra béke költözött, és vidámabban teltek napjaink. Titokban abban reménykedtem, hogy az állatok hamar megbocsájtanak, de tévedtem: Valami nagy titok folytán, Cirmike is elfordult az utcánkban felbukkanó emberektől. Néha úgy futott be, mintha megverték volna. Olyankor menekülés szerűen bújt el. „De hogyan kommunikálnak egymással? ” – kérdeztem sokszor magamtól. Ő is azoktól az eberektől menekült el, akiktől játszópajtása.

Lassan beköszöntött a tél, és unalmas időszakomban, gyakrabban tértek vissza emlékeim: Hosszú hónapok elteltével sem tudtam napirendre térni az emberek viselkedésén. „Vajon mi kényszeríti őket arra, hogy kiszolgáltatott állatokat bántsanak? ” – volt minduntalan visszatérő gondolatom. Talán akkor is éppen ezen törtem fejem, amikor nyitva felejtve kandallóm ajtaját, lepihenni tértem.

Még álmomban sem hagytak nyugodni gondolataim: Átázva álltam a barlang bejárata előtt, – kutyám, lábamnál nyüszített. Az orrvadász kezében kötél volt. Nikám remegett, és emberi hangon mondta: „Vigyázz, nem jó ember! " Rossz álmomból megriadva vettem észre, hogy kis lakótársam szobámban van, és kezeimet nyaldossa. Amerre csak szem ellátott, mindenhol füst volt. Gyorsan ablakot nyitottam, és becsuktam a kandalló ajtót. Fuldokolva, szédelegve rohantam ki a szabadba. Köhögésemre szomszédaim is felfigyeltek, és orvost hívtak. Nem történt komolyabb bajom, s miután magamra maradtam, megsimogattam életmentőm buksiját. Meghatódottan, sírva állapítottam meg: Ők, nem tudják kit rontottak el!

Megjegyzés: Befejező rész

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Novella
· Írta: luxin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 82
Regisztrált: 1
Kereső robot: 30
Összes: 113
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.1209 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz