Szakad az eső, s én tócsák
tükrében sétálok, sétányok
rakott kövein könnyek,
s rajtuk lebegő lélekuszályok
sietnek szél fújta útjukra,
s kísérik őket fekete sirályok.
Messze... oly messze...
a napfelkelte, rút viszályok
marják jelenem arcát,
milyen szeretve lenni?
Ki tudja már... imádságok
hiába zengnek, délibábok.
Előtted állva, hangtalan,
hátha felesz, Én várok,
Jó Anyám! Éltemig s tovább!
Lepjenek el mocsaras, mély rónák,
ott lesznek rozsdás sírodon
szívemből kitépett, fekete rózsák.