Sorsunk kitárt karral verdes
hol zengnek orgonád sípjai
mint súlyos veretes zsoltár
születő világok ajkain
hol a hang már nem a játék hatalma,
de maga a MŰ a lét sodrása
amely szerte árad, amely kibontja
a sejtek ős falát, az idegek
megbúvó húrjait, amely
elbukik és újra támad,
amely lerombol és felépítet
amely meggyaláz és
szerelmeinkkel megszépítet,
amely álom
szivárvány –tájakon
és boltívekkel kőbezárt,
éneklő fájdalom
amely magasság, mélység
és szédület,
és ős malom
mely őrli a szíveket,
és virrasztó hajnali bánat
börtön ahova bezárnak
és szabadság
és nyugalom
és béke,
füvek, fák szelídsége
sirályok, énekes madarak hangja
és félelem,
riasztó pompa
a kezdet és a vég között
táncoló bokrétás gyászlovak
és gyászoló
fekete asszonyok között
a szerelem és a halál órái
között
az ínség és a bőség
szorongásai között
a vágyaink nyomorúságai között
s mégis
lélegzetet adó
hogy szabadon szívja a levegőt a szánk
ne fuldokolva,
szomjunkat oltó
vadul rohanó
s tengerré duzzadó patak
amely mindenüvé elér
amely magával ragad
s arcunkat tisztára mossa
és fény
amely ragyog méltó
emlékműveken s az intő múltból
üzen a bátor jövőnek
hogy béke legyen itt s ne
szörnyű vérözön
a prelúdiumok és fugák zúgásában
hallani
Ó, Sorsunk kitárt karral verdes
ott ahol zengnek hangszered
zaklatott sípjai