'részlet a könyvből 17'
… a már említett kétes eredetű alomalakok mellett azonban vannak az asztráltérben kézzelfogható entitások is, vagy legalábbis jelenlétük valamelyest oda is beszűrődik. Isten, istenek, személyes őrangyal, szeráfok, szellemi segítők, bármilyen formát is öltsön a fény energiája, azok behívhatók álmainkba. Nem lehetetlen tehát, hogy találkozz a lénnyel akit úgy hívnak: a Felsőbb Én.
(...)
Ha ez sem elég és igazán nagykanállal akarod habzsolni az álmokat, és célod a legteljesebb spirituális kiteljesedés, ajánlom figyelmedbe az ún. „csoportos álmodást”. Ekkor néhány, a kreatív álmodásban haladó személy egy közös álomban találkozik.
Ez felveti a kérdést, hogy mi a különbség a tudatos álmodás és az asztrálutazás között? Ez utóbbi valódi testen kívüli élményt jelent, ám végső soron a tudatos álmodás is annak mondható, de mint a legtöbb kérdésre e témában, erre sincs konkrét válasz. Meglátásom szerint az éber álmodás teljes egészében az asztrálsíkon játszódik, míg asztrálutazás-szerű testelhagyásoknál – kezdetben legalábbis – a fizikai síkon barangolunk szellemként, ha úgy tetszik. viszont ugyanúgy képesek vagyunk lépkedni a különféle létdimenziók között, de mint mondtam, a kettő közötti lényegi eltérést igen nehéz észlelni, kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme ezt boncolgatni.
(...)
Ismert tény, hogy a kvantumfizikában egy bizonyos ponton túl a megfigyelő puszta jelenlétével is hatással van a vizsgálat tárgyára. Ahogy korlátozott tudományos eszközeink képességeinek határait elérjük, ott lép(hetne) be a megfigyelésbe és közös tudásunk gyarapításába az „én”. Értelmesebbnek ötletnek tartanám, ha pl. a Plútó felszínére űrszondák helyet inkább saját magunkat projektálnánk a bolygó felszínére…
(…)
------------------------------------------
arc
Gondolom, arra számítasz, hogy a főhős két lépéssel a bejárat előtt ledobja csomagját és könnyes szemekkel a földet csókolgatja, hogy így adjon hálát a beteljesedett csodáért. Esetleg arra, hogy szerettei mosolyogva várják, hajukat fújja a szél miközben egymás nyakába borulnak és kacagva pörögnek összefonódva a stáblista megjelenéséig… Érdeklődés hiányában ezek az életszerűtlen jelenetek elmaradtak, részben mert a zord téli időjárás miatt a vonatok rengeteget késtek ezekben a napokban, így szerettei nem lehettek szemtanúi a nagy pillanatnak. A kamerákkal felfegyverkezett újságírók is hiányoztak: a sajtónak küldött közleményben Albert szabadulásának dátumát két nappal „elírták”, ezzel is megkímélve a szabad polgár magánéletét.
Hátrafordult: vetett egy utolsó pillantást a barna, nyomasztó erődítményre. Amikor először meglátta, halálra rémülten és zaklatottan, nem gondolta volna, hogy hosszú idő múlva teljesen más szemüvegen keresztül fogja látni életének e korszakát, és azt, hogy az újjászületését fogja a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetnek köszönni, nem pedig szabadsága elvesztését (ami húsz évvel ezelőtt valójában még nem is létezett).
A megéltek máris elkezdtek szépülni és átváltozni ártalmatlan emlékképekké, kockázat nélkül vegyülhettek azokba a romantikus színezet rózsaszínű cseppjei. Keserves volt a vajúdás e steriletlen anyaméhből, mégis, ha az időben visszamehetett volna, talán meg sem támadta volna az elsőfokú ítéletet, hanem önként vonult volna be letölteni büntetését, hogy elkezdje belső utazását (persze, ezt könnyű már a karosszékből mondani…): áldott legyen az intézmény, mely felnyitotta szemeit és kézenfogva vezette el kiteljesedéséhez! Szívből kívánta, bárcsak minden rab keresztülpréselné magát saját személyes szögesdrótrengetegén keresztül ki a szabadságba. Megsajnálta a benti gonosztevőket, „a mocskokat és férgeket”, kiket kitaszított magából az emberiség, és akik önszántukból taszították ki magukat a társadalomból.
Albertnek mostantól póráz nélkül kellett előrefigyelnie, kíséret és figyelem nélkül. Ellazította magát, hogy tudjon hideg fejjel döntéseket hozni. Például egy olyat, hogy melyik úton induljon el a vasútállomás felé. Felesége és lánya talán még a vonaton zötykölődnek. Micsoda meglepetés lesz, ha ő fogja fogadni őket!
A fényes új kezdet tiszteletére megfiatalodott felesége házibulit rendezett, kellően megalapozva a feledést. Felfrissült lakásukban vidám arcok várták, akik mind Albertet – és egyműst – ünnepelték. Rég látott, kitartó és váratlan ismerősök között újak is akadtak, úgymint Jan, aki öltönyében egészen más embernek tetszett. Örömmel üdvözölték egymást, és eszük ágában sem volt a régi időkön nosztalgiázni. Nem beszéltek Albert életének árnykorszakáról sem ők és senki más. Az összképet egy labrador, a drága Veronika, annak mogorva férje és két gyerekük tette teljessé.
Albert mosolya beleereszkedett ráncaiba, ahogy barátai elveszett, általa át nem élt mozgalmas sztorijait hallgatta, ezt látván a többiek megveregették vállait és biztosították arról, hogy eztán másként lesz, de hiába vigasztalták, nem enyhíthették belső sajgását. Albert életéből ugyanis kimaradt a nevelés öröme, látni, hogyan cseperedik kislánya felnőtt nővé, és hogy lesz belőle anya. Kétségtelen, hogy e filmnek csak a végét sikerült elcsípnie, és ez valóban megrendítő.
De még mindig jobb annál, mintha idejekorán véget ért volna életed filmje, nem igaz Albert?
***
Az egykori elítélt az életfogytiglanra ítélt bűnössel a zsúfolásig megtelt tárgyalóterem bejáratánál találkozott össze. A valódi gyilkost szigorú kísérettel távozott volna a tárgyalóteremből, ha a feltorlódott kíváncsi embertömeg útjukat nem állta volna. A bejáratba szorulva ismerték fel egymást, két méter választotta el őket, és a sorozatgyilkost őrzői még szorosabban zárták körül attól tartva, hogy a pórul járt exfegyenc sajátos bosszút akar állni az elkövetőn. A levegő megfagyott a helyiségben.
Albert nem is oly rég még megfojtotta volna, de gyűlölete réges-rég elszállt.
– Köszönöm.
***
Ahogy telt az idő, nejéhez hasonlóan Albert is éveket (tán évtizedeket?) tagadhatott volna le korából. Élete elseperte a régit, mintha az sosem lett volna; nem csoda, az új nagyságrendekkel különbözött a régitől: egy percet sem hagyott kihasználatlanul: feleségével beutazta Európát, majd közösen nyitottak egy régiségkereskedést, megtanult autót vezetni, és elhatározták, hogy minden évben résztvesznek a hagyományos húsvéti futóversenyen. Amikor csak tehette unokáival töltötte maradék idejét.
A kezdeti örömök után váratlan nehézségekkel kellett szembenézniük. A régiségkereskedés veszteségek termelt profit helyett és befuccsolt. Nagyobbik unokája agyában pedig daganatot fedeztek fel és kezeltetésére a család összes pénze elúszott. Még házaikból kisebbekbe kellett költözzenek. A hullámvölgy periódusa kihozta belőle kevésbé elviselhető énjét, néhány, a börtönben felszedett szokás maradványával együtt.
És időnként az éjszakái sem kellemesek. Tommal, Jannal, Elvirával és A Nagy Fehérrel találkozik zavaros álmaiban; tudattalan asztrálsíkokon kóborog, bennük tudatra ébred és kiszabadul onnan. Visszaköszön álmaiban az átélt kitörölhetetlen és felriad, az éjszakai kontúrokat vizslatva azon tűnődik, hogy ami látszik az valóban a hálószoba-e, mert a fűtőtest kotyogó kattogása valahonnan a messziből szörnyen ismerősen hangzik…
És felébred álmaiból, mert tudja, hogy álmodik. De néha nem, és akkor átadná magát a takaró és a párnák ölelő simogatásának, de nem tudja folytatni, mert kutyájuk ugat és azon szuszog, hogy a szomszéd biztosan szánt-szándékkal csap akkora zajt az éjszaka közepén, csakhogy ellehetetlenítse nyugodt alvásukat…
***
Szülőfalujának vasútállomása felettébb másképp festett gyermekkori emlékeihez képest. Az akkori dohos, lepusztult épület teljes pompájában állt, a peronok között gyomoknak nyomát sem lehetett látni, a sehová sem vezető vakvágányok pedig újból a fővágányba csatlakoztak vissza. A peron mellett egy vonat várt indulásra, és a távolból ismerős alak közeledett az álmodó felé. Ahogy csökkent a távolság kettejük között, elmosódott arcának részleteit jobban és jobban kivehette. Albert elé érkezett, aki megdöbbenve ismerte fel Arcnélküli valódi személyét.
Albert szembenézett Alberttel, jobb kezükben szorongatott bőröndjeiket a földre tették.
– Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan visszaindultam hozzád, hogy megmentselek…
– Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy visszatérjek magamhoz.
– Nincs egymásra szükségünk a továbbiakban, lényegében soha nem is volt. Én vagyok te, te pedig én, szabadon.
Mindketten egy lépést tettek előre és fúziójuk végbement. A korábban szétválasztatott egybeolvadt. Egybeolvadtak. Egy…
–… magamban.
A csomagok az egybeolvadt én két oldalán hevertek a peronon. Megragadta azokat, és felpattant az induló szerelvényre.
***
Közel a halálhoz feladásra kényszerült és örök, elpusztíthatatlan, szabad énje kivált az önmagát bezártságra kárhoztatott testből. Mintha kivált volna de mégsem, mintha nyolc éves lett volna de mégsem, egy biztos érzete a sajgó eufória volt, mely átvette a hatalmat az imént átélt szenvedések fölött. A lélek látta összeroncsolódott testét a földön fekve. Meghatározhatatlan, örök béke, nyugalom szállt rá, ahogyan a plafon közelében lebegett.
Testen kívül lebegve elvágyódott a földi létből, de visszafordíthatatlan döntést nem volt szíve meghozni. Érezte a kapcsolatot a poklában kocsonyaként remegő, tanácstalan és halálfélelemmel küzdő testével, fentről pedig egy magasabbrendű attribútumtól – ami valahol szintén ő volt – energiacsomagokat nyelt magába… Ez a maradásra ösztönözte és egy olyan, időben későbbi tudáshoz juttatta, ami egy csapásra megértette vele az érthetetlen miérteket.
Albert azon létformája, amit nevezzünk a könnyebb érthetőség kedvéért tudatnak, visszaszállt a testbe, de lebegésének helyén üres körvonalak látszottak, és e ragyogó glóriával körülvett kvantumvákuumot saját felnőtt másának mutatkozó alakja töltötte ki. A gyermek meglátta a képződményt és abbahagyta a remegést. Hagyta, hogy ez a lény, e hagymahéj alászálljon, és elárassza eredeti erejével, egyenesen a mérhetetlen forrásból. Ők ketten pedig egyezséget kötöttek: egyik felszabadítja rabságából, a másik cserébe nem adhatja fel soha.
„Fogd meg a kezem és emlékezz erre. Bízz, mert ez a kézfogás megmarad... A szabadság folyamatosan érkezik hozzád, máris közelebb vagy hozzá, mint egy perccel ezelőtt. Én elhozom neked, de tegyél lépéseket felé… megvan benned az erő, hogy kiszabadulj. Nálad a kulcs! ”
Könnyekkel és egyéb testnedvektől elázva az alak arcának részleteit nem tudta kivenni. Elmosódott fejének látszata így égett bele tudatába.
***
Beteg unokáját egy száz kilométerrel távolabb lévő kórházba kellett költöztetni, ahol már a legmodernebb berendezésekkel és gyógymódokkal vehették fel a harcot a betegség ellen. Az orvosok azt mondták: bár állapota súlyos, nagy az esélye a túlélésre.
A kórházból hazafelé vezetve bajairól elterelte figyelmét a tavaszi táj virágzó látványa. Hazájának e tájékán eddig még nem járt: elbűvölte a dombok rengetege között elszórt apró falvak otthonos hangulata. Lelassított, hogy elmerüljön a természetben, ami mindig más arcát mutatta neki. Lelassított, mert a végén megbüntetik gyorshajtásért. A priusz igazán nem hiányzott volna.
Lelassított, testének minden atomja elemi erővel ujjongott. Belül bizsergett, majd kiugrott bőréből örömében és bár nem értette, érzése szerint hazaérkezett. A szerpentines domb búzától szőkén szegélyezett kanyargóin egyszer csak lefékezett, és egy bizonyos pontra bámult.
Nem akart hinni a szemének. Meglepetésétől csak öröme volt nagyobb: ezt a helyet ismerte. Ezen a helyen már sokszor járt!
--------------------------------------
'részlet a könyvből 18'
… ezen túl én sem merészkedem, mert érzéseim szerint homályos és kiismerhetetlen az emberi ész által értelmezhetőn túli terület.
Mások álmaiba belépni nagyfokú felelőtlenségnek tartom, számomra ez az egyetlen tabu. Önkényesen befurakodni egy másik személy álomvilágába csak nyomós indokkal lehet (egyáltalán létezhet ilyen indok?), megvalósításához pedig több évtizedes tudatos álmodói tapasztalat szükséges (már ha egyáltalán megvalósítható). Rád és a másikra is életveszélyes lehet, úgyhogy ennek még gondolatával se játszadozz!
Az álom-világegyetem élménytára kimeríthetetlen. Sosem fogsz unatkozni, ráadásul a teljes Univerzum tudásához és rejtett titkaihoz játszi könnyedséggel hozzáférhetsz. Ha pedig abban az isteni kegyben részesülsz, akkor rátalálhatsz eldugott átjárókra, áthaladva rajtuk további, az asztrálvilágnál „szilárdabb” univerzumokba kerülhetsz át. Légy hálás ezért a csodáért, mert ez annak bizonyítéka, hogy létezésednek egy magasabb fokára értél el, ami lehetővé teszi újabb kapuk megnyitását, hogy a legfelsőbb csodákkal szembesülhess.
Azonban az út hosszú odáig. Könyvem utolsó fejezetében erről az útról értekeznék részletesen...
(…)
------------------------------
a nulladik nappal
Megtalálta! Rátalált!
Autójával félrehúzódott és hitetlenkedve ámult azelőtt a csoda előtt, ami fogadta. Albert kiszállt a kocsiból és a szeretett képpel, amit eddig csak álmaiban láthatott, nem tudott betelni. Álomképe a fizikai életben is létezett, életnagyságban mosolygott rá a kies domb, tetején kőrisfával. Én sem tudom már hogy lassan lépdelve, sétálva, avagy szaladva üdvözölte viszont, de azt igen, hogy ugyanoda heveredett le, ugyanazon göcsörtös gyökér mellé és a magas fű…
Nem kellenek a felesleges szavak, ugye?
És ekkor, a csaknem tökéletes harmónia közepette a következőket gondolta ez a bizonyos Albert:
„Boldog vagyok. Végre azt csinálok, amihez kedvem tartja, ott és amikor csak akarom, nincs erő ami céljaimban megakadályozhatna. Hátrahagyva béklyóimat végre önmagam lehetek, és senki sem korlátozhat többé. Szabad vagyok. ”
----------------------------
'részlet és... ' folytonosság
(...)
... ez mostantól a tiéd is. Akármi is történt velem, de ha e könyv hatására közelebb kerültél a boldogsághoz, akkor megérte élnem. Ha így van, akkor semmit sem bánok, mert múltam tökéletes egységet alkot jelenemmel.
Maradj tudatos!
***
A folyosóról egyre hangosabban, beszélgetés hangjai szűrődtek be a helyiségbe és a Hatos Számú kapkodva zárta vissza a füzetet a bizonyítékként lefoglalt tárgyaknak fenntartott széfbe. Nyugodt körülmények között akarta elolvasni ezt az általa lehengerlőnek és merésznek tartott olvasmányt, sőt, el akarta lopni és hazavinni. Akkor is, ha e cselekedetével az állását – lényegében saját szabadságát – kockáztatja.
A beszélgetők hangja elhalad a szoba mellett, majd beleveszett az épületbe. A tiszt pedig fellélegzett. Hiába a jó lélekjelenlét, előkészítette a magyarázatot arra, hogy mit keres itt. Legrosszabb esetben olvasáson kapják, na és, mióta szabályellenes olvasni? Attól, hogy rendszeresen rájár a tiltott irományra, azzal senkinek sem árt. Na és? Önkényesen lazított a rendszabályokon, saját felelősségre, elvégre nem bűncselekményt követett el, ettől ő még ugyanolyan feddhetetlen és rejtegetnivalója sincs.
Akkor miért rándult össze mégis a háta mögül jövő zajtól? Megfordult és kiverte a víz az önmagából kirobbant ablakkeret látványán, az izzó tócsába olvadt vasrácson, de még jobban az íróasztal tetején elterülő óriási fehér nyúltól, aki tágra zárt szemekkel bámult rá. A Hatos Számú tiszt pedig nem tehetett mást, mint hogy rémületes hátrafelé araszolásában tárgyakat vert le, mindvégig az állaton tartva a szemét, mert egyszerűen nem hitte el azt, hogy az a fehér szőrcsomó megszólalt:
– Ne nézz így rám… tudom, hogy eleged van a bezártságból. Kövess! Gyere, mutatok valami izgalmasat!
|
Online látogatók:
Látogató: 53
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14 
Összes: 70
Jelenlévők:
