Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Betelgeuse - 9. rész

, 478 olvasás, HungarianStoryteller , 0 hozzászólás

Spirituális

Hatodik éjszaka

Másokhoz hasonlóan az álmodó ki volt szolgáltatva az álomviharok széllökéseinek, nem különben csapódott egyik látomásból a másikba, mint azok. Alakok, árnyak, fények, formák, érzések álomtorzókként villództak előtte megfejtetlen neuroncelluloidokon és miután erőnek erejével kibillentette e kaotikus szubuniverzumot tengelyéből, visszakaparintotta személyiségét és iszkolt a végzetébe, megmenteni önmagát.
Az Ideális Világ utolsó pillanataiban a fekete sereg egyként rontott a földön kuporgó Albertre és mélyen húsába vájtak. Tömegük mindent eltakart, az általuk okozott fájdalmakat a sötéttől még erősebbnek érezte, csak azt kívánta, hagyjanak alább az őt elevenen marcangoló kínok. Lelki szemeivel látta szikkadt holttestét és arcon köpte volna magát, amiért nem tudta elérni a szent célt. A jelenet csúfosan és szánalmasan pergett le előtte, tükröt tartva neki bukásáról, és kifacsart véget ért pályafutásáról.
Egy ponton annyira elviselhetetlenné váltak fájdalmai, hogy az életben maradás ösztöne által diktálva kikapcsolta azokat… Pontosan úgy, ahogyan azt egy átlagos tudatos álomban tette volna. Egy nagyot a lények közé rúgott, amitől arrébbperdült, de néhány méterrel odébb sem menekülhetett el a démonok elől. A gyötrelmek átlépték az elviselhetőség küszöbét, és fájdalmait másodjára is eltűntette, önkéntelenül. Talpra ugrott és összerezzent, hogy meg tudta tenni: a lények szétrebbentek és Albert pánikba esett látva, ahogy sebei rohamtempóban összeforrtak.
A következő roham közben Albert kisugárzó gyűlölete miatt akaratlanul is megölt néhányat, és a maradék szép lassan békén hagyta. Be kellett ismernie, hogy nyert. Elszállingóztak a fekete szörnyetegek és eltűntek; tudott valamit, aminek beismerésétől jobban irtózott, mint bármilyen iszonyattól eddigi életében. A Titkok Temploma és ő létezett ebben a világban, ahol már a szél sem mozdult és körülötte a természet is befagyott. Utolsó reménye odabent azt ragyogta, hogy az mentette meg: Ő, a Fény, amiért elég bátorságról tett tanúbizonyságot…
– Ne álltasd magad! – szólalt meg háta mögött Arcnélküli. – Társaidhoz hasonlóan halottnak kellene lenned. Élsz.
– Takarodj!!!...
– Eltűntetted a fájdalmat, és elzavartad ellenségeidet. Mintha az asztrálsíkon lennénk...
– Kuss! – Üvöltötte az álmodó. Megfordult és a piramis bejárata felé rohant, de éles fájdalom állította meg. Lehajtotta fejét: nyílvessző vége állt ki mellkasából.
– Ha ezek nem öltek meg, megteszem én – mondta Arcnélküli, miközben az arccal a kövezetre bukó Albertet nézte. – Most pedig kelj fel és járj!
Albert elvetemült csodálkozással bámult Arcnélkülire és tudta, hogy egy haja szála sem görbülhet.
„Mi történik?... Minek kellene történnie?... Mi nem történik? ”
Csupán a halál nem akart beállni, hiába várta az elgyengülést, szédülést, az érzékelések megszűnését vagy effélét, átszúrt felsőteste dacára kirobbanó formában volt. Túl eleven volt ahhoz, hogy haldoklással hitegesse magát.
Hogyan is halhatna meg egy teljesen hétköznapi álomban?
Hosszan rejtegetett felismerés került a felszínre mely mélyről jött és óriásit szólt; a légáramlat elemi erővel süvített a szabadba, hangszálakat kiszakító erővel. Kiforgatta helyükből a tér köveit, megreszkettette a monumentális templomot, orkáni erővel keresztültört a dzsungelen és gyökerestől tépte ki fáit, s az egek egymáson csúszkáltak, majd szétestek az elkeseredés hullámainak erejétől. Az orkán hosszan elnyúlt és soha, de soha nem akart véget érni
„Megtörtént velem, tehát létezik. Igaz!? ”
A remény lángja alig láthatóan még ott pislákolt az alakzat belsejében. Nem akarta elhinni az igazságot, ezért nekiiramodott elkapni a fényt, amihez túl késő volt. A tudatába ágyazódott ellentmondás adta a meg a kezdő löketet az összeomláshoz.
Megcsavarodott a piramis bejárata, majd annak környezete és végül az egész világ; szétrobbant apró cafatokra a tudatba égett hologram. Világának foszlányai milliárdnyi rezgő hullámként ütköztek egymásnak és repültek tehetetlenül a térrózsa minden irányába. Az álmodó utánuk kapkodott, de egykori világának üledékei, ezek a görcsös fénylő csomók kicsúsztak kapzsi öklének gyenge szorításából. A semmiből lett semmi, a naiv ábrándozáshoz használt igazinak látszó díszlet elhalványult, alattomos szüleményeivel együtt: Boston, a szépséges Elvira, a csökönyös Gerg és a jellegtelen többi mellékszereplő és az önmgaga szuperintelligens, hibátlan külsejű Albert is.
Az Ideális Világ elhunyt. Arcnélküli visszalépett a színpad mögé, de nem is kellett volna ódákat zengenie és órákig papolnia. Albert nagyon jól tudta, miként áll szénája.

***

„Alaposan átejtettem magam, ez tény. Az út odavezetett, hogy felülemelkedjek ezen és életem egy tartalmasabb szintre lépjen.
Az önbecsapást művészien műveltem, tudatom csapdájába estem: éjszakánként nem a „külső álomterületek” és „a másik dimenzió” között jártam át, hanem az elmém által generált asztrálcsapdák között csúszkáltam ide-oda. Éjjelenként mindvégig ugyanazon az álomsíkon – a szárnyaló fantázia játszóterén – belül tartózkodtam, amiben megteremtettem egy saját, különbejáratú, ártalmatlan, számomra tökéletes valóságot saját szabályokkal és bizonyos egyetemes szabályok átmeneti felfüggesztésével, amiben korlátlanul szabad lehettem. Elhitettem magammal, hogy a fizikai szabadságra nincs többé szükségem, de már látom mekkorát hazudtam magamnak. E téveszme elringatott és megnyugtatott, de egyben megvédett valami egészen borzalmastól, ilyképp elősegítette azt, hogy életben maradjak.
Az elképzelt Ideális Világ lakói önmagukban nem létező emberek voltak, akik nem olyan formában léteztek, mint ahogy azt én szerettem volna, mindazonáltal jelenlétükkel feltöltöttek. Látom, hogy az általam a legmagasabb szintűnek érzékelt síkban – az életben, amiben önmagamat csiszolva tanulom magamat – az általam legmegvetettebbnek és leggyűlöltebb embernek is nagyobb és valódibb hatása van az életemre, mint az Ideális Világ össznépességének.
Az Ideális Világot én teremtettem és én tartottam egyben azért, hogy úgy lássam, teljesen szabad lehetek áldozatok, felelősség és következmények nélkül. Az a felhalmozódott belső energia, amit ennek a világnak az egyben tartására, hibáktól és ellentmondásoktól való kiküszöbölésére áldoztam fel, végre kitört belőlem és elárasztott, lehetővé téve hogy felismeréseim birtokában megtegyem az utolsó lépéseket legvégső, azaz kezdeti, kiterjesztett, eredeti szabadságom eléréséhez.
Az Ideális Világ illúzió volt egy egyszerű tudatos álomban, az asztrálsíkon. Nehéz elengednem. Létezik, megtapasztalom, enyém. Nem létezett, mégis megtapasztaltam, enyém. Tehát mégis létezett, és mégsem: becsaptam magam. Viszont az elbukás is illúzió, és így mindjárt másként fest... És ez győzelem.
Tovább kell, hogy lépjek. Többé nincs szükségem életpótlékokra és ezentúl ragaszkodom ahhoz, hogy mindenkor tudatában legyek annak, amit átélek. Megvan hozzá az erőm… ”

***

Teste tűzforró volt az ébredés elleni küzdelemtől, fuldokolva köhögött, küzdött beszűkült torkával az igazság ellen. Nem akarta elfogadni, hogy az asztrálsík képlékenységével kell beérnie, Albert sűrű tudatával csak egy valós, változatlan világban volt hajlandó tovább élni. Levegő után kapkodott, meg akarta találni az elveszett, tudattalan tudatos rózsaszínű Boston-buborékot, mert hol máshol lehetne az élet, ha nem benne? Értelmetlenül kereste a megoldást, ami életben, vagy legalábbis régi kivájt medrében tarthatta volna.

***

Őket kereste az éjszakában. Lakásuk ajtaja előtt leporolta magát és ajtót nyitott, de a folyosón nem gyújtott lámpát. Benyitott egykori hálószobájukba. Felesége az ágy jobb oldalán aludt. Benyitott Veronika szobájába is, de az ő ágya üres volt. Emlékektől elnéptelenedett, kongó szobáját nézve pedig az apának sírhantnékja támadt.
A kapcsolatra összpontosított, nem arra az őrjítő kérdésre hogy ez a meleg családi fészek az asztráltérben hologrializálódott, vagy ellenkezőleg, a legvalósabb valóságba lépett át asztrálutazóként. Feleségét legelszántabb próbálkozások ellenére sem tudta megérinteni: azt akarta azonnal ébredjen fel, mert megérkezett, minden követ megmozgatott hogy felrázza, mert közölni akarta milyen sokat jelentenek neki, és hogy mennie kell, valamint megkérdezni merre találja lányukat. Neje meg se rezzent; az éjjeliszekrény felé fordulva egyenletesen szuszogott. Albert titokban abban bízott, ha valahogyan elérné hogy felesége felébredjen, talán segíteni is tudna szorult helyzetén, ám azt elképzelni sem tudta, hogyan.
„Búcsúzom tőletek, könyörgöm jelezz! Hallanod kell, a kedvemért nyisd ki a szemed! Hadd öleljelek meg utoljára, az életem véget ér! ”
Tajtékzott eredménytelensége miatt és tört-zúzott, hogy magához térítse asszonyát, de az eltört váza, a szilánkosra tört tükör, a kivert ablakok visszanyerték eredeti formájukat, mintha hozzájuk sem ért volna. Belátta, hogy őrjöngése értelmetlen; utolsó esélyként torkaszakadtából alvó felesége fülébe üvöltött, de hiábavaló erőlködésével csak azt érte el, hogy elvesztette öntudatát.
Egy cukrászda teraszán ejtőztek, a kovácsoltvas székeken és somlói galuskát rendeltek, ami Veronika kedvenc édessége volt. A pincér kiszolgálta őket, de a kislány nem maradt nyugton és egész addig ficánkolt, hogy Albert meg kellett regulázza.
– Ha nem fejezed be, hazamegyünk!
Rég látott ismerősök közeledtek, Albert szája füléig ért: a két kellemes meglepetésvendég, Gerg és Elvira kedélyesen üdvözölték a megjelenteket.
– Üljetek le közénk! Veronika hozz székeket!
– Megjött anya és apa! – örvendezett a kislány és összeölelkeztek az érkezettekkel. Albert otthagyta őket, megkeresni kutyájukat, akit idefele jövet hagytak el. Az állatot azonban nem találta sem odabent, sem a pult alatt, és mikor visszatérve meglátta a terítő szélébe kapaszkodó Veronikát, majd’ elsüllyedt szégyenében, amiért produkciójával kellemetlen helyzetbe hozza a családot. Az abroszból menyasszonyi fátylat kanyarintott maga köré és azzal megindulva, az édességek, a villák, a virágváza és a tányérok hatalmas lármával törtek a kövezeten apró darabokra. Ez botrány! Ekkora patáliát csapni egy ilyen patinás helyen!
A vendégek visítoztak jókedvükben, ilyen jót rég mulattak; egyikük – ki törölgette a vidámság könnyeitől átáztatott szemeit – még pénzt is adott a kislánynak. Még a felszolgálónak is tetszett a műsor, és a kár megfizetéséről szó sem esett.
Gerg azt mondta, otthon Veronika nem ilyen neveletlen, valójában lehet bírni vele. Albert egyetértett vele, elvégre ő is az apja.
– Annak ellenére, hogy szigorú vagyok vele, azért szeret. Mindig hozzám bújik.
– A tér közepén imád játszani.
A fiatalabbik pincér behozta az utcáról az ásót és a kertben folytatták a munkát, legnagyobb meglepetésére az egész família a hátsó udvart túrta, állítólag egy öreg zsidó házaspár még a második világháború előtt ide ásta a kincseit amikor megtudták, hogy a közeledő német csapatok az életüket veszélyeztetik.
– Nahát, milyen csodákat rejt a telkünk!.
– Minden portán lakozik kincs, csak meg kell találni és kemény munkával nekiállni kiásni.
Kertjük túlzsúfolt volt a hívatlan rokonok dolgos sokaságtól, mert csak hármójuké volt, igaz egy kollégiumnak adott otthont… Az életszakaszokat rosszindulatúan összehajtották és rétegezve összenyomorították, ezért itatódtak azok ekkora káoszba, szétműthetetlenül. Persze ezzel sem értett egyet az a házsártos nagynéni, aki belekotnyeleskedett nádfedeles életükbe és tetézte ezt azzal, hogy rosszallását fejezte ki Veronika „nemkívántos” viselkedése miatt, mit számon is kért Alberten:
– Erről anyád tud, ugye?
Úgy tett, mintha ártatlan lenne az árulkodásban, de egyébként is, a húgodnak járt el a szája, én csak csendben asszisztáltam mindehhez...
„Eszetlen sületlenségek, kész szerencse hogy képes vagyok felismerni, ha álmodom. ” – Recsegték ágyának rugói, de már e felismerés is a hipnogóg illúzió része lett, és tudattalan álmodása zavartalanul folytatódott tovább.

***_

Az álmodónak csatakos ágyneműje jelezte minden kétségeket kizáróan az ébredés valóságát a zúgó félhomályban, mely tűz nélküli nyirkos melegbe burkolta. Lázálmos menetelésének nyomait elfedte a kitartó hóesés, fogai kocogtak és a gyötrődő simaizomcsomó egyre zakatolt mellkasában, de a hazugságnak rémlő fenyegető igazság képtelenségnek látszott és nem pofozta fel, mert harmatgyengén aláhullott a rózsaszín felhőbe, a feledtető álmosságba.

***

Irányításért folytatott küzdelmei hamvába holtak az elvadult, száguldó lidércnyomásoktól leterítve. Az el nem tűnő, el nem feledett emlékkép ott lapult a háttérben, de élesebben látszott mint valaha: bezárt szobában kiáltott kilincsért, de azt mozgathatta és rángathatta, a zár nem engedett szabad utat az ajtónak…

******....;. –*

Felült, forgolódott, felállt, ivott, fejeit fogta, kiitta a szutykos vezeték összes vizét és a priccsre zuhant: a hajnal meghasadt. Fájt a félálom, nem tudott tiszta vízzel gondolkodni…

,, ***

Uralom feletti képessége elveszett és Albert lélekszilánkja beleolvadt a lávává forrósodó nehéz, fémes álmok tömegébe, a vörösen izzó vaságyba és a tudattalanul álmodók tömegébe.

***?;;;;,,,,,, ***

Partra vetették a hullámok és a befeketedett ágyban találta magát, csupán annyira életben érzékelve, hogy megtegye a lépést, mi egyedüliként maradt az általa számbavehető lehetségesek közül. Egy világot elvesztetten, kirekesztve és bezártságra ítéltetve örök osztályrészül maradt számára a stigma, megfosztottság, személytelenség, elvonás, engedélyezés, megvonás, megalázottság, zárak, bilincsek, zárak, rácsok, zár, zár, zár és még több acél. De elege lett belőlük mindörökre, elég, elég és elég!!!
Ágynak alágurulva feltépte a mozgó betonpadló egy darabjának nyirkos rejtekét, nyüszítve és reszketeg kézzel szájába tömte a dobozból kimarkolt nyugtatókat és meghúzta a mesterien elrejtett flaskából a mámoros orálinfúziót, a pocsék vodkautánzatot. Kellő józanság híján nem dönthetett másképp, nem is mérlegelhette a mérgek testére gyakorolt következményeit, hogy a két tompító szer csúnya reakcióba lép egymással.
A kettő együtt valóban csúnya reakcióba lépett: az ébrenlét késként hatolt az alvásba, a szakaszos ébrenléteken keresztülnyúló álomszerelvények egybefüggve zakatoltak és viaskodva füstöltek, csípték szemét és elvakították, agyának talpfáit feltépték a csikorgó zajok, víziósorozatok, óriási szürke súlyok, szörnyszülöttek és minden olyan elviselhetetlen inger formájában ami csak létezhet(etlen). Jóval több volt ez annál, amit szervezete feldolgozhatott…

**–>.?? _____–––****. –. ***

Tomot látta, ahogy ijedten nézi, mert sápadt tanúja volt Albert vérvörös, felakadó szemeinek és rendszertelen légzésének. A padló felcserélődött a plafonnal, ahonnan végtére segítségért gargarizált. Mindez ordításként is hangozhatott, de akár suttogásnak is; egy értelem nélküli összeszedetlen, életért kiáltó és ahhoz ragaszkodó állati reakcióban kiteljesedetten.
Hangyaboly szaladgált fejében, tagjai lemásztak testének minden sejtjébe, és elviselhetetlen viszkettek. Egy éberlétben maradt álom maradéka pörgött ismétlődő hangként fejében, elviselhetetlenebbül, mint egy betonsilóé, fénysebességgel körözve és fényjelenségeket okozva, és nem ugorhatott ki börtöne ablakán a felfokozott érzékszervei által nyújtott kínok elől.
A hatóanyagok a véráramban láthatatlanul, de annál intenzívebben fejtették ki közös hatásukat. Albert idegpályáin neuronvihar tombolt, és egy szélmentes, gombostűhegynyi helyen kitartva, egy agysejtbe kuporodott egy önmagába zárt gondolat társaságában: „Nincs megoldás. Nincs… ”. Összeroppant a megtarthatatlan súly alatt e kényelem után csimpaszkodó tudatmorzsa és Albert magatehetetlenül beomlott, mint ahogyan a széjjelrohadt Ideális Világ zuhant bele saját bárgyúságába.
Elköszönt az élettől, a kék érhálózattal vegyes vörös vibráció kíséretében és annak díszkíséretével: a sistergő energiahullámokkal, lángoló fájdalommal, lángokkal, lángoló képzelettel, lángoló tudattal, lángoló tárgyakkal és magasba csapó szikrákkal, forrósággal, lánggal és égette a gyógyszermérgezéssel karöltött gyógyszerallergia, a belső tűz, aminek lángjai talán már kintről is nyaldosták...
Az érzékelés határához érkezett.

***************************************...

-------------------------------------------------------------

'részlet a könyvből 12'

A buktatókat még szorgos munkával is nehéz kiiktatni. A tudatossági szint esése miatt bekövetkező álfelébredéskor az álmodó azt hiszi, már ébren van, holott ez nincs így. A figyelemvesztés könnyen okozhat ál-éberálmodást vagy akaratlan felébredést, tudattalan álomba zuhanást.
(…)
Légy kétkedő! Szüntelenül kérdőjelezz meg mindent, ami körülvesz, éjjel-nappal és mindenkor!
(…)
Nagy megpróbáltatásnak vagyunk kitéve az alvásparalízis átéléskor, mely az alvás és az ébrenlét közötti határterületeken törhet az alvóra. Jellemző tünetei az erős halálfélelem, légzésbénulás érzése, sötét alak(ok) feltűnése. Nehéz ebben az állapotban megőrizni hidegvérünket, de elég csupán arra összpontosítani, hogy ez a szorongató illúzió elmúlik, ha igazán akarjuk.
(...)
Az álomtérben a fizikai testünk „asztrál-leképezésével” érzékeljük az álomtörténéseket. Ott nem vagyunk többek egy pontnál, elménk pedig egy vélelmezett testképet „húz körénk” a nappal „megszokott” fizikai test mintájára, leképezve érzékszerveinket: tehát ugyanúgy látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk és szagolunk, mint „élőben”, de csak azért, mert mi mindenáron érzékelni akarunk.

---------------------------------------------------------


filmszínház

Legnagyobb meglepetésemre Albert rácáfolt képzelgéseimre és ahelyett, hogy végérvényesen elhagyta volna testét, hogy befejezze földi pályafutását, az utolsó utáni pillanatban meggondolta magát és a másik irányba távozott: befelé.
Leszakadt arcáról az addig szeme előtt elterülő háromdimenziós valóság és egy kétdimenziós fehér téglalappá lapult, ami bevilágította azt a helyet, ahová hátralépett. Székekbe ütközött és megütközött azon, hogy egy moziterembe került: a bársonyszékek sorai a vászon felé lejtettek, a kétoldalt lévő kijárati ajtó és a vetítőlyuk felé pedig emelkedtek. Egyedül tartózkodott az ideghálózatokon túl és mögött. Leült középre, jobb kezét felemelte és a fénybe nyúlt. Kézfején mozgóképek táncoltak, a vásznon pedig ujjainak árnyékai.
Belefeledkezett a filmbe, melyet a szétterülő fényességnek köszönhetett, ami a géptől a vászonig tartott vagy a látóidegtől a szemlencséig, esetleg fordítva, tán a vakfoltban ülve. Komor arcokra ismert rá a jelenetben: ó, azt ott Tomnak hívják! A szereplők színészi játéka elképesztő, ő mégis a főhősnek drukkolt kinek, szemén keresztül látta ezt a végtelenített művészi szappanoperát. Biztosan tudta, hogy lelkesedésével erőt passzíroz át a szereplőnek, hogy játékának lendülete mindvégig kitartson. Többet nem tehetett, nem avatkozhatott bele az előtte pergő eseményekbe.
A kókadt cselekvőképtelenség az, ami közös sajátjuk volt, de nevezhetném akár elrozsdált kapocsnak is. Az egyik akarat és döntési lehetőségének hiányában érzékelt és mozgott, a másik meg a páholyból rajonghatott kívülállóként, mérlegelhetett és ítélkezhetett. Egy-egy kitörésénél a benti megszánta és ki akart menekülni, hogy segíthessen a szereplőnek de az ajtókat zárva találta, és ez a szánalmas, aktivitásra irányuló kísérlet meghiúsulása tökéletes ürügyként szolgálhatott arra, hogy „elfogadja kényszerű helyzetét” „belátva”, hogy e terem biztonságos, kényelmes, sőt, egyenesen szórakoztató. A vetített alkotás azonban élethű optikai csalódás: vesszek meg, ha szét tudom választani mi az, ami megrendezett és mi az, ami nem!!!
Világító neoncsövek hada úszott el és hagyott maga után ragadós fotoncsíkokat. Fehérköpenyes mustráló arcát lehetett látni, ki lágyan pofozgatott, és segédei mintha egyenesen a vászon mögött figyelőre meredtek volna. A főorvos világító ceruzájával döfködött, fénysugarát világítótoronyhoz hasonlóan pásztázta jobbra, középre és balra. A főhőshöz kérdéseket intéztek, némelyiket többször is, képeket mutogattak neki és válaszokat vártak, időnként összenéztek és golyóstollaik végét harpdálták. Vágás. Egy ismerős szereplő ismerőset közölt vele: felfogta mit mondott, tudatában volt annak jelentésével.
Szendergő figyelmével a zsinórt néhol el-elveszejti a benti kedves fickó és olyankor azt saccolta, hány másodperce vagy perce ül ebben az elhagyott vacokban. Merthogy az igazságot lehet órákban vagy hetekben mérték. Megkockáztatom, hónapokban.
A látszat ellenére ugyanaz a film pergett, csupán a jelenetekben ugrottunk sokat vagy netán az észlelésben: a főhős ünnepélyesen készülődött, nagy gonddal hajtogatta ruháit és tisztította cipőit. Nem állta a hitetlen, irigy tekinteteket még a Tom nevezetű szereplőét sem. Hetedmagával értetlen zavarban baktattak lejjebb és lejjebb, át különféle berregő és nyikorgó rácsokon, összekapaszkodva és lázasan. Emeletekkel lejjebb egy soha nem járt helyen papírt írattak alá vele és egy különös karperecet erősítettek bal csuklójára, ami nem bilincs volt, amilyet ezelőtt még sohasem látott és szorongást ébresztett benne, mely átragadt a nézőre is.
A messzeségben egy robusztus forgóajtón egy hozzá hasonló alak lebegett ki a fehér takaróval elterített hihetetlenségbe. Intettek neki, noszogatták. Távoznia kellett. A kijárat felé lépdelve pedig ösztönösen lelassított, nehogy sietségét menekülésnek véljék: attól tartott, hogy leteperik és visszaküldik, mert jogukban áll megtenni (Igaz, neki is jogában állt volna kifutni az épületből).
Szemei nem melegedtek hozzá a hótakaróhoz, tüdeje pedig a szabad levegőhöz; belülről ezernyi tű szurkálta tüdejét és szemüregeit, megszédült mögötte a forgóajtó. Biztos fogódzóért az intézet falaiba kapaszkodott, kesztyűin átsütött annak hidege, mely még a kinti mínusz tíz fokos fagynál is túltett. Menekült volna mikor meglátta, hogyan meredeznek a falak föléje, mégis, irtózott még magától a város gondolatától is.
Fent, az ablakok mögött sejtelmesen távoli alakok mozogtak. Alakok, akiket egykoron megvetett, mégis egy lett közülük. Bárcsak elkísérhetné az egyik, de nem lehet, bár támogatná az elhalványult otthona felé zötyögve egy ilyen élő referenciapont, de tilos. A szilános szél megcsapta arcát. Fájt vékony bőrének, de kijózanította, mert attól félt, ha elhagyja magát összeesik és mehet vissza a gyengélkedőbe. Megerősödött szembesülni a külvilággal de Uramatyám, ezt, ezt a megsemmisülést érezheti az az űrhajós, aki űrsétája közben hátat fordít a kabinnak és a Kék Bolygónak, amikor az ép ésszel felfoghatatlan űrt látja maga előtt.
Urnea városa másik arcát mutatta, nem feltétlenül a tél miatt. Elhagyott utcák nyúltak végtelenbe, a vakító fehérségbe arról az utcáról, melyet az emberek gondosan elkerülnek. Elindult a kopasz fasor szegélyezte úton, egy sarkon befordult és a városcentrum felé baktatva megnyugodott, hogy a tisztes házak lakói nem látták melyikről tért be oda. Negyedóra séta után találkozott az első emberrel. Ahogy a távolból látta közeledni, szíve is hevesebben lüktettet, de fel kellett lélegezzen, mert az idegen rá sem nézett ahogy elhaladt mellette.
Veszélyesen mélyre sétált, veszélyesen távolra.
Kabátját megigazította, a születésnapjára kapott gyapjúsállal betakarta deresedő szakállát és szeméig lehúzta sapkáját, de a széllökések ugyanolyan kegyetlenül csíptek. Különösen egy utolsó zúgó, darabos porhót az arcába aprító fergeteg az utca végén, számozás szerint az elején, de nem is igazán ettől akadt el lélegzete, hanem a semmiből varázsütésre a megjelent zsibongó főtértől, autóival, tömegével, csikorgó villamosaival és fényhirdetéseivel mik az épületek falain pulzáltak. Nem győzte kapkodni fejét forgó és darabokra formálódó város képén, mintha kaleidoszkópba nézett volna, sokkot kapott a szürke szín eddig nem látott számolatlan árnyalatának láttán. Hinni sem merte, hogy ilyen rémisztően nyüzsgő élet lehetséges. Pedig csak karnyújtásnyira nyüzsgött tőle ez a gyomorgörcsös hétköznapi forgatag, és hiába kereste a börtön tekintélyt parancsoló alakját, aminek e távolságból még látszódnia kellett volna, de úgy látszik, maga alá temették a polgári élet eltorlaszoló kinövései.
Az emberek teljesen átalakították e világot, minek formálásából kihagyták! Mindent megváltoztattak: ez nem az az Urnea, amit ő megismert! Nem akarta elhinni az átverést, ami ellen összes porcikája ellenkezett. Küzdött a környezet ellen, mely meg akarta törni és elbizonytalanítani. Fakó emlékei közt kutatathatott bármilyen erőteljesen, nem rémlett, hogy a börtön ablakaiból valaha is látott volna ilyen szuronyokhoz hasonló felhúzmányokat, amik minaretnek hazudták magukat (márpedig volt ideje a horizonting elterülten csodálni a város látképét). Elveszítette tájékozódó képességét ebben az elburjánzott városban, és magáról megfeledkezve leszólított egy középkorú hölgyet, megérdeklődni melyik úton juthat el a vasútállomásig. Megrettent saját hangjától, mely egy oktávval magasabban csipogott és attól a tudattól, hogy a nőnek csak egy pillantást kell vetnie rá, hogy tudja honnan szalajtották. Félelmei azonban alaptalanok voltak, a nő készségesen útbaigazította és ahogy az embereken, tereken és a járdákon küzdötte át magát, megbánta hogy nem kérdezte meg a dátumot, mert ebben a kavarodásban megkérdőjelezte, hogy tényleg a karácsonyi ünnepek jöttek el vagy a november, ahogyan az rémlett, de egy kósza február ötletét sem vetette volna el.
Utálta, hogy az ő megkérdezése nélkül változatták meg a világot, azt, hogy az élet elszaladt mellette, ezért kiveszett belőle lendülete és elhagyta ereje. Ahogy a pályaudvar felé vonszolta magát, még átmeneti szabadságnak értelmét és létjogosultságát is megkérdőjelezte, ezzel életét is, és a vászon előtt nézelődő a fejét fogta kínjában, amiért a színész szeret ennyire gyengének mutatkozni.
A főhős a jegypénztárnál sorban állva kémekre gyanakodott, civil ruhás állambiztonságiakra, akiknek bármikor jogában áll megvonni tőle a kiporciózott jutalmat. A városban hiába nem látott maga mögött senkit, mégis visszatoloncolástól félt, de még jobban az emberektől, akik azért tartják tőle a távolságot, mert látják homlokán a jelet. Önnön arcképét a kezekben tartott újságokban kereste, de be kellett látnia, hogy a kutya se törődik vele. És mégis nagy ívben elkerülték amikor a peronon didergett, amikor a hangosbemondón keresztül azt harsogták, hogy időjárási viszontagságok miatt késnek a vonatok, és csakazértsem szállingózott vissza a várótelem melegébe a büntetlen előéletű, rosszarcú, jogkövető állampolgárok közé.
Az üresen szalasztott percekben a tehervonatokat nézegette, utoljára tán gyerekként csodálkozott rá a síncsikorgás, a jelzőlámpák fényeinek és a tolató szerelvények szépségére, és azon tűnődött, hogy az összerendezést levezénylő vasutasok vajon ugyanolyan szenvedéllyel végzik munkájukat, mint ahogyan azt gyermekkorukban játékmozdonyaik tologatása közben elképzelték? A szolgálati lakások lomha füstoszlopai nem erről az élvezetről adtak tanúbizonyságot.
A peronon szétszóródott emberek egyike felé közeledett. Nem hitt a szemének, a sanda szemű volt az, egyenesen a szintről elé toppanva, és megjelenésének nem örült a lebukás, a megbélyegzés réme miatt. Hiába nem szerencsés együtt mutatkozni vele, nem kerülhette el a beszélgetést. Az pedig nem kímélte, a főhősnek részleteiben ecsetelte a nagy tervet, nagyon is tisztában léve a helyzet veszélyességével és fenyegetőn hozzátette, hogy a gyávákat eltapossák. A főhős nem cibálhatta le magáról ezt a piócát, az érkező vonat szakította le róla, mint egy üszkös végtagot – szerencséjére ellenkező irányba utaztak.
Háttal menetiránynak ült le. Tompa zakatolással vékonyodott el a nagyváros újdonsült idegensége, átadva helyét az elhaladó hóbuckáknak és tar erdőknek, a falvaknak, megriadt vágtázó vadaknak és fehéren elnyújtózó mezőknek; egy ember nélküli, lelket gyönyörködtető világnak. Ez is egy másik dimenzió…
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
– Elnézését uram, hozhatok önnek egy csésze kávét?
– Köszönöm kedvességét... Netán ez is benne van a helyjegy árában?
– Csak a szendvicsekért kell külön fizetnie, egyébként a vendégünk. Reméljük, jól érzi magát.
– Remekül.
– További kellemes utazást kívánok!
<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<
A szerelvény befutott, és ha tábla nem hirdette volna a település nevét, talán le sem szállt volna. Emlékeiben egy avas állomásépület képe élt. Tétován baktatott a városban, ami Urneához hasonlóan szintén megcsalta, és haragudott rá, hogy kurvához illő ruhát öltött magára. A várost az évtizedek valóban megszépítették, ezért nehézségekbe ütközött a főhősnek tájékozódnia az átrendeződött rengetegben, de azért kiigazodott annyira, hogy megtalálja halványzöld házukat, mely nem adva magáról életjelet már messziről vacogott a felhőbe burkolózott elhagyott kavicsbányával szemben.
Kulcsai nem nyitották a zárat. Lecserélték.
Becsengetett. Veronika nyitott ajtót. Nagy kerek…
Az ajtóban az álmodó megszédült a szabadba kitörő forró illatok erejétől mikbe annyi lélek szorult. Majdnem elájult, mert orra nyirkos és nyers szagokhoz idomult. Tétován az ajtóban meredtek, mint a sült csirkével vegyes üvegszilánkok a konyha márványlapjain, a feleség lábai előtt.
Ne szedd össze! Megjöttem.
Ölelkezve szipogtak, mintegy múltbéli visszacsatolásban émelyegve.
Az ajtókat bezárulták, vendégek nem jöhettek (kivéve a büszke apát), és így négyen, azaz öten ültek le az első közös vacsorájukat megünnepelni. Mondanivalójukból három hét után sem fogytak volna ki, mégsem ez volt a megfelelő alkalom a beszédre, amikor lelkeik összefonódnak és időntúli elszakíthatatlanságban táplálják egymást. Három közös napig lepel takarta el a külső valóságot, éjszaka és nappal egybemosódott, egybe a szobával és a berendezésekkel, a kandalló tüzével mely kiömlött és elárasztotta őket; különbséget nem lehetett tenni a kint és a bent, a fent és a lent között ebben a békés lebegésben, ami megakasztotta az idő múlását és kitartott mindörökké. Ragyogó gömbbé változtak át, egybeolvadtak a lakással, az éterré vált világegyetem közepén…
A fényben sötét kontúrok rajzolódtak ki és ezek az alakzatok élesebbek, közelibbek és kontrasztosabbak lettek, amíg úgy megerősödtek, hogy szivacsként nyelték el a megmaradt mennyei sugarakat is, a végére egyetlen vakító csillámlás pompázott a megszilárdult képzet tetején, egy átlátszó üvegen, ablakkerettel és fogantyúval, ülésekkel és kabinnal szegélyezve, és rá kellett jöjjön, hogy a lekonyuló nap visszatükröződését látja az Urneába robogó vonat ablakán. Az elfeledett réges-régi életkeret, amit tökéletesen kigyomlált magából a hátrahagyott néhány nap, egy pillanat alatt újból gyökeret vert fejében.
Az intézet szigorú és kérlelhetetlen pillantása ellenében a főhős haza akart menni, de a bejárat előtt a farkasok között őt gyengének minősítő érzéseit keresztülpréselte a torok gombócának szögesdrótjain, és felhúzta az egyenmaszkot.
Mi ez a váltás? Motozói barátságtalanok, nem érti mire ez a bánásmód. Átkísérik a tükrös szobába, ott szétrámolják a csomagját, keresik és kutatnak szúrós szemekkel. Kérdezősködnek, faggatóznak, fenyegetőznek. Megérzik az ellentmondást, ejha, tényleg tudhat valamit, de nem tudja elhitetni hogy köze nincs az állítólagos szervezkedéshez. Hajthatatlanok. Pedig látták együtt beszélgetni vele a peronon. Igen, odajött hozzám. Igen, de azóta nyomtalanul eltűnt. Hol van? Mit tud róla? Még mindig semmit?! Ne tetézzék tovább, hagyják békén... Békét! Haza! Akkor kezdjük elölről. Mire jó ez? Én vagyok a makacs? Hazugság. Hazudnak. Áldozat vagyok, bűnbak, akit koloncként dobhatnak oda, hogy elvigye a balhét. Erre vagyok jó. Hallgatjuk. Ezzel csak a helyzetét rontja. Taktikát változtatnak. Mások is érkeznek, az iroda füstfelhőben úszik és ordibálnak vele, nyakukon dagad a verőér. Ellentmondásba akarják keverni, szembesíteni akarják azzal az ismerős barátnak hitt tanítóval, aki talán most szintén ezt gondolja róla. Össze akarják ugrasztani őket, hogy nyomás alatt valljanak egymás ellen. Eredmény kell a cselekvéshez. Nem ezt érdemli és nem akarja. Gyűlöli! Meg akar szabadulni, de a bilincs még szorosabbra szorul és csontig vág. Megvonások. Megverik? Erős fény váj az arcába, könnyezik, felforr és sós testnedve párolog. Azt kiabálják, hogy bűnös. A Királynő talpra állítja, és arcába fújja a füstöt és sérteget, porig aláz, kárörvendő röhögésén többek cinkosan osztoznak, mire a főhős olyat, de olyat mond, ami kimeríti a „hogy merészeli” és a „ezt nagyon meg fogja bánni” skandalumok fogalmán és túlmegy minden határon, mert a Királynő is túlment minden határon. El innen! Meglökik. Elvágódik, azok rásegítenek bakancsaikkal, hogy újra egyenesbe jöjjön. Lejjebb és lejjebb kényszerítik, dohos szagú, dzsungelbéli pókok által beszőtt csővezetékek alatt. Félelmes nyikorgások és koppanások szűrődnek az alagsor alá, nyílik az ajtó, ahonnan nincs visszaút. Közlik, hogy naponta egyszer kap enni, de hogy mikor, az különösen nem számít. Behajítják, rázárják… Naivan és vakon kapcsoló után tapogatózik, de aztán kapcsolt, hogy ez a suttogva rebesgetett sötét szobák egyike, fény, ágyak és társaság nélkül, a Büntetőbarakk előszobája, vagy egyenesen azon túl. Itt aztán lesz időd gondolkodni, rezonál fülében egybe és hurokba az érces hang az acélajtó csapódásának végtelen maradványával. Alighanem itt tölti az elkövetkezendő… Fogós kérdés, és a kétségtelen csendbe oltott lecsengetlen visszhangban már afelől is kétségei vannak, mióta tartózkodik e hideg lyukban.
A csukott szemei alatti látvány nem különbözött attól, amit nyitott szemmel láthatott: a semmi. Szívdobogását hallgatta, ösztönszerűen arra várva, hogy történjen valami, de külvilági inger nem zavarta meg, a sárgán pettyezett feketeség pedig nem hagyta nyugton. És idővel a mocorgás sem segített abban, hogy teret ne követeljenek duzzadó és képekké formálódó gondolatai, amiket ideig-óráig még sikerült legyűrni. A főhős aztán kifordult tengelyéből: ez lesz csak a színtiszta őrület, mérgektől és rásegítő szerektől mentes meghasadás!
Az agykéreg ingerek híján stimulálta önmagát és képekkel, színekkel, illatokkal árasztotta el a főhőst. Elromlott az idő, az apró neszek dobhártyaszaggató lármává fajzottak, képekben és víziókban sodródott, soha nem látott világokban sétálva, hogy aztán visszatérjen ebbe a vákuumba, ahonnan menten kilökődött ezekbe a lüktető idegpályamázolmányokba.
Az ébrenléti vizionalizálásból – lám, egy újabb tudatállapot az ezer közül – nincs menekvés, nem kényelmes fotelbe érkezett vissza hanem a sehova sem helyre, fektetett nyolcasként fekve a kemény padlón ingerületei szakadatlan bombázták. Hol azt hitte tudatosan álmodik, hol pedig rájött ébren van csupán hallucinál, aztán meg bizonyosan tudta hogy cellájában avagy saját koponyájában alvajár, majd egy fényes pillanatban sikerült egy másodpercre kinyitnia a szemét és „tudta”, hogy a kőrisfa alatti piknikező helyen heverészik, aztán megint tudta, hogy börtönben van és félálomban két dimenzió közé szorult, vagy egy egészen más tetszőlegesen adott magyarázatban, kiléphetetlenül, megnyomorodva és összekeveredve.
Ez a pokol, mert ezek az aljas teremtmények, vagy mik, férges tálcán szervírozzák fel ezeket a szétfolyó gusztustalan vackokat, amiket le kell nyelni, állni kell a szagukat, végig kell hallgatni, meg kell nézni és meg kell bennük mártózni és nincs kiszállás a körhintából mert csak ez létezik, még a halál sem, csak préselődve le- és kifolyni ezen a tudatalatti, feletti és helyetti örvénylő lyukon át.

----------------------------------------------------

'részlet a regényből 13'

Kit ne érdekelne, hogy mi vár ránk a halál után – egy álomban? A válasz nem meglepő: az álom ugyanúgy folytatódik anélkül, hogy álombéli elhunyta után az álmodónak bármi baja esne: a lélek és a test közötti láthatatlan kapcsolat továbbra is megmarad. Az asztrálsík veszélytelen játékterep. Ugyanígy nincs értelme „álom az álomban” témakörét boncolgatni, mert ezen esetekben is csak ál-szintváltások történnek.
Az elme becsapható, de be is csap.
(…)
Az álom emberi szereplőinek igazi kiléte még ennyi idő után is rejtély számomra. Hiába találkoztam eddig több százzal, nem sikerült eldöntenem, hogy ők olyan emberek akik velünk párhuzamosan álmodnak és közös álomdimenzióink átfedéseiben találkozunk, vagy olyan szellemlények, entitások, akiket mi emberi formába képezünk magunk elé a könnyebb befogadás érdekében. Azon sem csodálkoznék, ha álmaink összes résztvevője mi magunk lennénk (tudatalattinkból leképezett önnön kivetítésünk) különböző aspektusokból megvilágítva, de végső soron az asztrálóceán „véletlenszerűen kicsapódó délibábjait” sem tartom kizárandó magyarázatnak. A kérdés nyitott, aki közel áll e titok megfejtéséhez az kérem, tudassa velem, bármilyen úton…
(...)

---------------------------------------

Kkulcs

A főhős szenvedése a nézőbe is áthatolt, és bekebelezte a nagy fehér vászon, valamelyik a kettejük közül vagy mindkettő összezsugorodott egy ponttá. Recsegés-ropogás hallatszott, odabenn megrepedt valami, és melegség sötétség áradt szét, ami villódzó fényességként fedte fel magát és egy helyszínné formálódott át.
Az álmodó annak a háznak a hátsó udvarára került, ahol gyermekkorában élt. Még elcsípte a meggyes sütemény illatmolekulát, az utolsó másodperceket, mely után hetekig emlékezetvesztésének rabja maradt. Felismerte, hogy életének egy régmúlt jelenetét éli át újra. Nyolcéves önmaga szemszögéből látta az eseményeket, de egy betokosodott hátsó zugból szemlélt a megfigyelő, kinek egyszerre hatottak újdonságként és voltak ismerősek a feltárulkozó, egykoron kitakart képsorok. Üröm volt az örömben hogy az eseményekre semmiféle ráhatása nem volt: teljesen éberen, de bénán bámult.
Ideje emlékezni!
Emlékezett nádfedeles házukra mely nem volt kirívóbb, sem puritánabb a kisváros többi házánál, a takarosan gondozott utcafront előtti, tulipánoktól és rózsáktól gazló kertecskére, ahol megtiltották Albertnek hogy játsszon, meg a porördögök és csalánok társaságába száműzetett a hátsó udvarra. Most már emlékezett az ünnepnap előtti vasárnap folytatására, ami addig felhőtlen volt, mint a forró ég.
A konyhában jobbnál jobb finomságok vajúdtak a másnapra. Édesanyja ki sem látszott a mosatlan edények törmelékéből, nevelőapja meg a pancsolt borospoharak hegyei alól.
„Az a gusztustalan alak meg a kocsmában legénykedett, ami részint jó, mert addig sincs itthon. Nem is értem anyut aki azt mondogatja, hogy akármilyen keményen fog minket, de ő segített ki a bajból miután apu meghalt, és ezért hálásnak kell lennünk neki. Még akkor is, ha szótlanul hagyja, ahogyan bánik... És én akkor megölném őt! ”
Játszótárs hiányában egymagában focizott, azon versenyzett, milyen magasra tudja rúgni a bőrlabdát, ami mostohaapja fejét jelképezte, megadva az érzelmi löketet saját korábbi magassági rekordjainak megdöntéséhez. Hamar beleunt.
Ennél izgalmasabb játékra vágyott: mondjuk veszélyes állatokkal incselkedni! A háztetőn fészkelő hatalmas madarak fészkét nem sikerült kibillenteni egyensúlyából nevelőapja fejének segítségével. Az állatokat megzavarta, és valójában bele sem gondolt abba, hogy ha bedühödnek és nekirepülnek, akkor lóhalálában kell menekülnie, mert csőreikkel elevenen belezik ki.
Assisi Szent Ferenc, a fákkal és a virágokkal karöltve, nem tűrhette tovább az ilyen felforgató viselkedést és közbeavatkozott. Sokadik támadási kísérlete az ereszcsatorna egyik eldeformálódott részébe fulladt: a mostohaapa-fej a csatorna és a nádtető közé ragadt. A kisfiú jajveszékelésére anyja lélekszakadva rohant ki és csitítgatta volna, mert ki nem állta, hogy ennyi idős létére ilyen hisztit csapjon, ezzel szégyenbe hozva a házat. Fia azonban három éves kislány módjára sikongott tovább.
– Véletlenül felrúgtam – lódított. – És szédülök, ha felmászok.
– Majd hazajön apád, és leveszi.
– Unatkozok! Vedd le most! – Harsogta ahogy csak torkán kifért, mert apjának merte nevezni azt a gazt.
– Utoljára teszem meg! – Mondta, ahogyan számtalanszor ezidáig. De inkább ez, minthogy a muskátlik között garázdálkodjon, vagy a lenti folyó maradékában gyűjtögessen piócákat azokkal a rossz hírű, a szegénysor repedéseiből sötétben előmászó alsóvárosi kölykökkel. – Inkább menj hátulra játszani!
Kívánságos parancsának megfelelően az anya előszedte a rozoga falétrát a fészerből és a házhoz vonszolta, a saroknak támasztotta, és mászni kezdett felfelé. Jobb kezével a lajtorját fogva, ballal meg a gereblyét, amivel kipiszkálhatja a labdát szorult helyzetéből.
A hatodik foknál egymásra találtak a feladás erői, és gúnyos fúzióba léptek egymással: elroppant az egyik kivénhedt szög és egy másik megbarnult is kipattant helyéből, a mohos létrafok pedig az alatta lévőre szakadt, és ami fentre tartott az lekerült, aláfordult a szerszám, csikorogva oldalradőlt a megrokkant állvány, és egy reccsenés hasított az egykori fiú fülébe. Hogy mié, azt nem tudta: megdermedt a szétzúzott test, egykorivá váló anyja pusztuló romja felett. Hiába nyöszörgött az, képtelen volt a cselekvésre és nem tudott segítségért rohanni.

***

Hiába nyöszörgött az, képtelen volt a cselekvésre és nem tudott segítségért rohanni.

***

Még e kifacsarodott helyzet megoldását is édesanyjától várta, aki a földön fekve küzdött életéért, aki ilyen formában elképzelhetetlen volt, hogy létezzen számára. Arra várt, hogy felkel, mosolyogva átöleli és megsajnálja rosszízű tréfájáért, de nem kelt fel sértetlenül és akkor ez a riadt kisfiú megbánta, amiért olyan kis gonosz volt, és megígérte hogy soha életben nem fog rosszakat csinálni.
Késő bánat. Mereven állt, tehetetlenül nézte a segítségkérő, elfátyolosodó szempárt.

***

Mereven állt, tehetetlenül nézte a segítségkérő, elfátyolosodó szempárt.

***

A mozdulatlan test felé a kerítésen átugró szomszéd görnyedt, aztán ránézett, és durván rákiabált, szúrósan mint egy pokróc, majd eltűnt. Más emberek szaladtak felé, köztük nevelőapja, majd fehér ruhába öltözöttek dobták az anyját fehér autóba, az utca pedig tele volt szemetelve alakokkal a kerítések előtt és mögött, akik szájuk elé tartották kezüket nyaknyújtogatva.
Zsibbadtan szédelgett a tilosban, a virágágyásban és a bejárati ajtó felé nézett, remélve hogy kijön anyja és alaposan megszidja, ehelyett az a gaz vágta ki az ajtót, kitépte a tulipánok közül és egy autó hátsó ülésére zúzta, ami a rohamkocsival próbálta a tempót tartani. Az ékszíjak csikorgása, ha lehet, még a recsegő szirénánál is szívet tépőbbnek és valótlanabbnak zengett.
A kórházban nem akart megszűnni az ékszíj zúgása, bőrébe ivódott a gyógyszerszag, a fehérség elvakította. Rokonok tódulnak be a váróba, akik sírtak és zokogtak, kivéve a mostohaapát akinek feje vöröslött, mint mindig, és ezek levegőnek nézték, habár egyszer ujjal rá mutogattak. A kavarodásban nem értette mi zajlik, látni akarta édesanyját, de nem lehetett, és még arra sem tartották méltónak, hogy közöljék vele mi történik.
Idősebb nagynénje kíméletesen megmarkolta karjánál fogva és kivitte, el innen messze, abba a házba, ahol két unokanővére is lakott. Ezúttal ők sem voltak jókedvükben, elgondolkozva méregették, értetlenül. A tévé elé szegezték, de ő nem tudott rá figyelni; hosszas idő után telefonáltak, a nagynéni elsírta magát és a gyerekek is ijedtükben. A füsttel körbevett nagybácsi kikapcsoltatta a tévét, és elárulták az okát, amit nem akart elhinni, és mégis az igazság ott motoszkált hátul, távolba dobva.
Nem lelte a helyét, és állandóan behívták az udvarról, mintha csak egy közelben ólálkodó vadállattól akarták volna megóvni, mert legbelül a család abban reménykedett, hogy nekik feladatuk megvédeni, de a fiú visszatakarózott a hintaágyba és a mozgás felkavarta a gyomrát ugyanúgy, mint bent az elült illatok.
„Az égiek óvjanak meg a gonosz haragjától! ” – hallotta szerető rokonai kimondatlan, eltemetett gondolatait, mikor beteljesedett kívánságának fele és hazatérhetett. A buszon ülve azonban már korántsem akaródzott annyira hazatérni az ablak melletti ülésre nevelőapjától beszorítottan, aki mellette néma, hideg szoborként ült. A kisfiúnak pedig esze ágában sem volt megszólani vagy egyáltalán megmozdulni, mert hacsak ez a gaz ránézett, már attól kirázta a hideg.
Az udvaron a virágok úgy pompáztak, mintha az égvilágon semmi sem történt volna: tettették jókedvüket. A férfi kinyitotta a kaput, betessékelte a fiút, akinek szorosan nyomában maradt a kavacsos ösvényen. A fiúnak esélye sem volt, hogy meglépjen előle a repedezett partú folyó irányába; nem volt választása, át kellett lépje a ház küszöbét.
„Nem érkezett még haza… ” – ez lehetett a legelfogadhatóbb magyarázat arra, hogy miért szállt el az összes illat a lakásból, és hogy miért kong az ürességtől ez az ebédlővel egybecsúszott konyha. Megrogyott az eldeformált ajtó látványától, attól hogy vasak nyomorították el, és tárva-nyitva hirdette kirámolt szobájának bedeszkázott ablakait, a villanykörtévé lemeztelenített megboldogult gyerekcsillárt. Rá sem akart ismerni, de hiába, mert mögötte megböködte az az ápolatlan akárki, hegyként felé tornyosulva.
– Befelé!
A szíve azt diktálta, hogy kirohanjon és felkutassa édesanyját, de az esze azt, hogy az értetlenségből megértésbe kell forduljon a helyzet, bármi is a baj, és hogy az érzett félelem alaptalan és valótlan. Szófogadóan lépett be, mögötte a zár kattanása egyértelműen jelezte, mi a szerepe ezentúl ebben a nyomorult játszmában. Mert hogy ez játszma volt és az ész veszett. Elsírta magát, kérlelte hogy engedje ki, de a férfi válaszként rúgott az ajtóba egy nagyot odakintről, a kisfiú pedig tovább.
A mostoha bement hozzá, léptei alatt csikorogtak a cipőjébe szorult sóderkavicsok, belülről magukra zárta a szobát és leült középen a székre. Már nem mert sírni a kisfiú, aki a szoba és egyben az ágy sarkában kuporgott, és nem térhetett ki a férfi tekintete elől. Abban reménykedett, hogy ez a rettenetes szótlanság nem tarthat fél percnél tovább, de folytatódott még fél percig még kettőig és még kétszer félig és mindaddig mígnem a szoba elviselhetetlen lett a fullasztó ital- és bagószag keverékétől.
– Áruld el nekem, te kölyök... Mondd meg nekem, hány éves vagy?
Hangja jéghidegen visszhangzott a kiüresedett szobában; annak színezete nem sok jóval kecsegtetett.
– Nyolc – válaszolt a gyerek olyan csendben, ahogy csak lehetett.
– Nyolc… Akkor azt is megkérdezem, tudod-e mik azok a dolgok, amiket egy nyolcéves fiúnak illik már felérni ésszel?
A gyerek nem tudta a helyes választ, de valahogy sejtette, hogy bármit felel, rossz válasz lesz.
– Várom, hogy felelj… – de a férfi várhatta, mert a fiú nagyot nyelt és szánalmasan nézett, és ez volt tőle a lehető legrosszabb reakció, mert valójában mindegyik ugyanolyan szerencsétlen lett volna.
– Megválaszolom én. Az, hogy nyolcévesen már hasznos tagja kellene legyél a családnak. A korodbeliek segítenek a szüleiknek. Értem én, hogy egész nap a lábadat lógatod, mert anyád megengedte, és azt is, hogy a tanítási szünet feljogosít arra, hogy lusta disznó legyél. Elnéztük a szófogadatlanságodat, meg a kártékonyságodat is… De hát az alma nem esik messze a fájától, ugyanolyan naplopó és önző vagy, mint az apád volt, aki csak úgy otthagyta a családját...
Ezeket az aljas sértéseket a kisfiú nem hagyhatta megtorolatlanul, édesapja dolgos volt és szorgos és soha nem hagyta el őket, mert meghalt, és hogy így kiforgassa a szavakat nem állhatta szó nélkül – de korántsem volt abban a helyzetben, hogy feleseljen a felnőttel.
–… na de az, hogy ennyire nyámnyila legyél, és így elbánni anyáddal! Szánalmas! Felküldöd, aztán meg… aztán meg állsz ott, mint egy nagy…
Le kellett nyelnie.
– Ifjabbik… Albert, hallottad miről pofáztam?... És ez az, amivel igazán felbaszod az agyam, hogy úgy teszel, mintha közöd nem lenne hozzá… Pedig nem baleset történt, hiába azt mondják! Nem az, mert a gyilkos szabadon járkált. De csak idáig. Felelni fogsz a tettedért, és teszek róla, hogy megtanuld a leckét.
A gyermek gyomra összeszorult.
– Mától ez lesz a helyed. Akkor eszel amikor mondom, akkor szarsz amikor mondom és azt teszed amit mondok… Értetted? Tegyünk egy próbát!…
A kisfiú pedig tudta, hogy nem ússza meg olcsón, és az alak jó ideig nem hagyja el a szobát.
–… gyere ide, állj csak szembe velem… Vonszold le magad az ágyról, legyél szíves… Nem hallottad, ide azonnal!
Teste megrándult, ami bár teste hátrafelé húzta volna, a fiú mégsem tehette meg, hogy ne engedelmeskedjen a parancsnak. A hóhér vörösebben és magasabban ágaskodott felé, mint valaha.
– Engedjen ki, könyörgöm, én nem tehetek...
– Azt szeretném hallani,… Ismételd utánam! Bűnös vagyok amiért megöltem az anyámat, ezért megérdemlem az érte járó büntetést!
„Ezt a képtelen hazugságot nem fogadom el! ”
– Ismételd el te kis… – a második rándulását lángoló fájdalom és üvöltés kísérte: a mostohaapa lerántotta mocskos nadrágjáról a bőrszíjat, aminek ostorozó lendületétől az ostoba gyermek elrepült és menekült az ellenkező sarokig, ahonnan ez az értelmes felnőtt felcibálta őt.
– Legyél végre férfi, ne szimulálj, ismételd el amit mondtam, különben meghalsz!
Ha akarta sem tudta volna, mert a második szíjcsapás rendezetlenné zilálta eddigi gondolatait, és ennek elviselhetetlenségéről a gyerek hangjával ennek méginkább nyomatékot adott, ami a másikat olyan utálatosan ingerelte, mint darazsat a parfüm illata. Sorban adta a harmadik, negyedik, ötödik és nem utolsósorban a hatodik ütést is. A gyerek elesett és tovább üvöltött, de az a gaz felrángatta és az ágyra dobra könnyű prédáját, aki cikázó és vergődő középponttá vált egy céltáblán; hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt...
Artikulálatlanul vonított mindkettő. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz, huszonegy, huszonkettő.
– Mondd ki!!! Mondd ki, hogy bűnös vagyok, mert…
– Nem vagyok bűnös! – Huszonhárom, huszonnégy, huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc, harmincegy, harminckettő... Vonaglott, tekergett, nyüszített és az ütlegek a végtelenbe nyúltak; a fiú bőrén átütött az egyetlen valóság, a mérhetetlen…
Harminchárom, harmincnégy, harmincöt, harminchat, harminchét, harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy, negyvenkettő... Oldalról és hátulról, fejre és arcra, a talpra, lágyékra, feldagadt ajkaira: a bakó minden testrészről egyformán gondoskodott.
Az óramutatók elgörbültek és visszafele pörögtek, szétrepedt üvege ahogy elütötték az időt, az utolsó órát. Negyvenhárom, negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven, ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom.
Ha fel akart állni térdei összecsuklottak, mert lángoltak lábai, de fekve sem lehetett bírni és kisebbre nem tudott töpörödni. Azt hitte vége, de nem, a nevelő még csak most jött bele igazán, hisz jelét sem adta annak, hogy végezni akarna vele. Ötvennégy, ötvenöt, ötvenhat, ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt, hatvanhat, hatvanhét, hatvannyolc, hatvankilenc... A fiú nem akarta odaadni az életét és túlharsogta kínzóját, hangszálai megszakadtak, és az előtte látott színes foltok betakarták alakját.
– Hallani akarom! – szüneteltette a sorozást, de csak mert karja kifáradt. Bal karjával aztán hetven, hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhátom, hetvennégy. Hetvenöt, majd hetvenhatra maga alá piszkított ez az
–… undorító kis féreg!
Hetvenhét, hetvennyolc, hetvenkilenc, nyolcvan, nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom, nyolcvannégy, nyolcvanöt, nyolcvanhat... A fiú ösztönösen bántalmazója felé köpött, rúgott és harapott, aki jócskán meghökkent az ellentámadáson. Azonban a sokszoros erőfölény esélytelenné tette gyenge próbálkozását. A mostoha tovább sújtotta a csapásokat, nevetve fojtotta el jussával: nyolcvanhét, nyolcvannyolc, nyolcvankilenc, kilencven.
– Dögölj meg te alkoholista, rohadj meg te kocsmatöltelék, te impotens! – tátogta a fiú. Vér és tömény alkohol szaga keveredve sűrűsödött a szobában, a sértésektől pedig új erőre kapott az impotens.
Kilencvenegy, kilencvenkettő, kilencvenhárom. Kilencvennégy, kilencvenöt. Kilencvenhat. Kilencvenhét, kilencvennyolc. Kilencvenkilenc, száz, százegy, százkettő, százhárom, száznégy, százöt. Százhat, százhét, száznyolc, százkilenc, száztíz, száztizenegy, száztizenkettő, száztizenhárom, száztizennégy, száztizenöt, száztizenhat, száztizenhét, száztizennyolc, száztizenkilenc, száztíz, száztizenegy, száztizenkettő, száztizenhárom, száztizennégy.
Az ágy alatti rész szűkebb volt annál, mintsem hogy a fiú beférjen alája, de nem volt más esélye a menekülésre a véget nem érő verészáportól. Száztizenöt és halántékon találta, miután a fiú átbukott a logikán, a kínokban kitartó józan esze padlót fogott, teste akaratlan reakcióknak adtak hangot. Némely izma spontán rángatózott.
Száztizenhat, száztizenhét, száztizennyolc, száztizenkilenc, százhúsz, százhuszonegy, százhuszonkettő... ... százhuszonhárom, százhuszonnégy, százhuszonöt, százhuszonhat... ... százhuszonhét, százhuszonnyolc, százhuszonkilenc...
Hóhérját örvény tartotta szerepében; szája összefüggéstelenül habzott. ... százharminc, százharmincegy, százharminckettő...
... százharminchárom, százharmincnégy, százharmincöt. Valamelyiknek bedagadt a torka. Fulladozott, és mindkettő leállt, öt perc óta először állt be egy erőteljesebb szünet a kegyetlen táncban. Szenvedő abban a reményben kuporgott, hogy véget ért; gyengülő gondolatfoszlányai alig tudták már az ágy lábát megmarkolni.
Albert teste elérzéktelenedett.
Az agresszor összeszedte magát: százharminchat, százharminchét. Erőt merített a fiú gyámoltalanságából, felingerelte gyengesége, melyet minduntalan kinyilvánított. A százharmincnyolcadik ütés célt tévesztett a bedeszkázott ablakon és a meggyengült bőrszíj elengedte a fémcsatot mely pattogva elrepült. Százharminckilenc, száznegyven. Száznegyvenegy, száznegyvenkettő, száznegyvenhárom.
Alábbhagyott, de nem hagyta abba, mert a körhintából nem tudott kiszállni: azért kellett ütnie, mert ütnie kellett, mert meg akarta semmisíteni azt a kis nyomorékot, aki mintha elájult volna, de egy vödör jéghideg vízzel észhez térítette. A tortúra folytatódott: száznegyvennégy, száznegyvenöt, száznegyvenhat...
És mert ő is vizes lett, azért is a reszkető húscafat volt a hibás: száznegyvenhét, száznegyvennyolc, száznegyvenkilenc, százötven, százötvenkettő, százötvenhárom, százötvennégy. Százötvenöt, százötvenhat, százötvenhét, százötvennyolc.
A fiú eszméletlenségébe visszatérve nem tudta mi történik vele, mikortól és hol, csak létezett a megtestesült gonoszságban, ami kizárta magából az egész világegyetemet. Százötvenkilencnél a kínzó hangszálai elszakadtak, torka bevérzett.
Igazság szerint mindkettő aggasztóan nézett ki, de ez a fiún érthető okokból jobban kiütközött: a csapások sokkal nagyobbnak hatottak, mint eddig, jöttek oldalról és felülről, oldalról és hátulról és már nem tudott olyan részét odafordítani, ami ne állt volna lángokban, különösen hogy már elforogni sem nagyon tudott előlük. A csattanásokat ekkor élesen hallotta.
Intenzív és elkeseredett cséphadarás következett, lélegzetvételnyi szünet nélkül.
Százhatvan, százhatvanegy, százhatvankettő, százhatvanhárom, százhatvannégy, százhatvanöt, százhatvanhat, százhatvanhét, százhatvannyolc, százhatvankilenc, százhetven, százhetvenegy, százhetvenkettő, százhetvenhárom, százhetvennégy, százhetvenöt, százhetvenhat, százhetvenhét, százhetvennyolc, százhetvenkilenc, száznyolcvan, száznyolcvanegy, száznyolcvankettő, száznyolcvanhárom, száznyolcvannégy, száznyolcvanöt, száznyolcvanhat, száznyolcvanhét, száznyolcvannyolc, száznyolcvankilenc. A színes foltok befurakodtak szemgolyóiba, a fényes körök és pacák nem hagytak neki békét.
Százkilencven. Százkilencvenegy… Százkilencvenkettő. Százkilencvenhárom… Lassabbá erőtlenebbé csillapodott a verés, de még így sem simogatott, sőt, a fiú felforrósodott hideg vízben tocsogva kínlódott. Fogdarab hevert a padlón, ami túl fekete volt ahhoz, hogy belőle származzon habár szája ragacsos és fémes ízű volt.
Százkilencvennégy. Százkilencvenöt. Az alkoholista nem szokott hozzá ilyen hosszadalmas és húzós erőkifejtéshez; tüdeje sípolt és tagjai reszkettek. Nem hagyta abba: ezt a játékot végig kell játszani, ebből már nem lehet kiszállni… sértetlenül.
Rég nem a válaszról vagy a büntetésről szólt már a játszma!
Százkilencvenhat… Százkilencvenhét… és százkilencvennyolc. Az utca zsivajától semmit sem hallani ebből.
Százkilencvenkilenc. A szomszéd becsukta a konyhaablakot, pedig még nem szellőzött ki a lakás.
Kétszáz. A vidéken gyakori az ilyesmi, senki sem beszél ezekről.
Kétszázegy. Igaz, ez azért jóval túlmegy minden határon.
Kétszázkettő. „Ez sok! Elég volt, hagyd békén, hogy lehetsz ennyire szadista?! ”
Kétszázhárom. Az óvodában például Erika feje sokszor kéklett. Szegény, otthon nagyon ügyetlen lehetett, hogy állandóan nekimegy a bútoroknak!
Kétszáznégy. A családok hallgatásba burkolóznak. Ebben egész családok vannak benne nyakig!
Kétszázöt. „Hát persze, mindenütt vannak viták, de hát hol nincsenek? Hahahaaaaa! ”
Kétszázhat. Kétszázhét… Kétszáznyolc. A föld durvábban horzsolt a csiszolópapírnál és nem lehetett rajta nyugton lenni. Vászoningjét feltépte a marhabőr, talán bőrét is, egy körme beszakadt, ujjai megmerevedtek, egész belseje izzott egy parázzsal és ezernyi tűvel kipárnázott óriási satu szorításában. A férfi hátralépett és megtántorodott…
Kétszázkilenc, kétszáztíz, kétszáztizenegy. Testének egy különösen érzékeny pontjára talált be kétszer, és ez a korábbi fájdalmakhoz képest eltörpült, amikor a hóhér váratlanul mellkasához kapott és görcsösen a földre rogyott. Élettelen tekintettel öltött fakó színt magára. A fiú fájdalmai ellenére könnyedén talpra szökkent és kitört az ajtón, de rögtön a küszöb után érve fejbevágták, és hanyatt vágódott. Az érzéketlenség elviselhetetlen sajgásba fordult, ami minden egyes szíjcsapás hatására megsemmisítően valóságos volt.
Kétszáztizenkettő, kétszáztizenhárom, kétszáztizennégy, kétszáztizenöt, kétszáztizenhat, ó, milyen keserves káprázat ejtette foglyul, kétszáztizenhét, kétszáztizennyolc, kétszáztizenkilenc, hallucinációját el kellett vesztenie, mert állandó valóságát nem hagyhatta figyelmen kívül, kétszázhúsz, kétszázhuszonegy, kétszázhuszonkettő... Az áldozat ellenállása szertefoszlott, elernyedt a megadásnak, kisebbre zsugorodott egy dinnyénél, egy teniszlabdánál és egy gombostű fejénél is. Az érzékelhetetlenbe tompult, túl a tűréshatáron, a fájdalomküszöbön és a megértésen. Hullámok süketen rezegtek.
... kétszázhuszonhárom, kétszázhuszonnégy, kétszázhuszonöt, kétszázhuszonhat, kétszázhuszonhét, kétszázhuszonnyolc, kétszázhuszonkilenc, kétszázharminc, kétszázharmincegy, kétszázharminckettő... Félelmes erők húzták vissza az anyag uralta és szaggatta tartományba, ... kétszázharminchárom, kétszázharmincnégy, kétszázharmincöt, kétszázharminchat... Anya, szoba, itthon, gyerekkor, iskola, minden ehhez hasonló fogalom elveszett, kivéve a valós és kézzelfogható fájdalmat, melyet harminc kilójával elszenvedett és képviselt. Érzések bűze lebegett vörös golyóként feje fölött, vagy abban a… hát… tudod, küszködök a szavakkal. Itt mind a kifinomult, mind a ponyva fogalmazásmód kudarcot vall. Sejted? Aligha. Ezek csak szavak. Meg számok.
... kétszázharminchét, kétszázharmincnyolc, kétszázharminckilenc, kétszáznegyven... Egy maradt hátra az életből, egy kérés, végakarata pedig úgy szólt, hogy legyen vége! Szűnjön meg a fájdalom, érkezzen el a megváltás ebből a mérhetetlen, nagybetűs kínból, amit még a legutálatosabb ellenségének, amit már mostohájának sem kívánt volna… kétszáznegyvenegy, kétszáznegyvenkettő, kétszáznegyvenhárom...
Az ütések közötti elnyúló idő transzállapotba szállt alá, ezek a rések alagutakká tágultak, amikben örökre meg akart pihenni. De visszahúzták az ütlegek… kétszáznegyvennégy, kétszáznegyvenöt, kétszáznegyvenhat... Belül elcsendesedve pedig már volt ideje – és tere – gondolkodni.
„Ha nem szórakozom a madarakkal, anyu most is élne. Csakugyan az én lelkemen szárad a halála. ”
... kétszáznegyvenhét, kétszáznegyvennyolc...
„A butaságom miatt halt meg, én öltem meg őt. Bűnös vagyok! ”
... kétszáznegyvenkilenc...
„Ha élne, nekem sem kellene szenvednem, de én vettem el anyám életét. Megérdemlem… ”
A két borzalom közötti eufórikus állapot órákká nyúlt el, és az ekkor megjelent gondolatai belegyökeresedtek ebbe a jutalomfalatként kapott eufória-élménybe. A testét szétrobbantó nyilallásokban pedig gondolatoknak helye sem volt, csak érzéseknek, abból is egynek, óriásinak…
... kétszázötven...
„... megérdemlem a büntetést... ”
... kétszázötvenegy, kétszázötvenkettő...
„... a verés és a bezárás jogos... ”
... kétszázötvenhárom, kétszázötvennégy, kétszázötvenöt...
„Megérdemlem a büntetést! ”
Az eufória teljesen betöltötte lényét ugyanúgy, mint villámcsapásszerű fájdalmai. E kettősséget pedig már nem bírta elviselni tovább.
... kétszázötvenhat, kétszázötvenhét, kétszázötvennyolc...
A nehezedő ütések tüdejének szabályos működését kockáztatták.
... kétszázötvenkilenc, kétszázhatvan, kétszázhatvanegy, kétszázhatvankettő.
„Megfu… ”
Kétszázhatvanhárom, kétszázhatvannégy.
„Elviselhetetlen, elég! Ennyi volt, elég és ne tovább!! ”
Kétszázhatvanöt.
„Azt akarom, hogy vége legyen! AKAROM!!! ”
Kétszázhatvanhat.
„Megérdemlek minden büntetést, minden bűnt én követtem el, minden rossznak én vagyok az oka és NEM BÁNOM HA ÉLETEM VÉGÉIG BEZÁRVA MARADOK, CSAK KÖNYÖRGÖM HAGYJA ABBA, MÚLJON EL! ”
Kétszázhatvanhét. A mostohaapa észhez tért, már amennyire nevezhetem annak. Mielőtt késő lett volna, akkor szólalt meg benne egy hang, hogy túl messzire ment; hát mégsem ölheti meg ezt a fiút! Elernyedt, eldobta a kínzóeszközt, szuszogva hátat fordított és elhagyta a cellát. Rázárta az ajtót a magatehetetlen gyerekre, kinek kívánsága teljesült: a kín véget ért.
Az összekapcsolt érzések és gondolatok egybefolytak és feloldódtak egy ízetlen elegyben, ami megrepedt fiolájából belülre folyt el, hogy gyógyírként hasson félholt lelkének és szervezetének. Megpihent a rózsaszín tócsában a pépesre klopfolt gyermekkor, hajtásaitól letöretett személyiség, ez az Albert keresztnévre hallgató fejlődő csoda, egy igazi hős, aki életben maradt egy élőhalott kegyetlenkedéseivel szemben.
A megtört lélek azonban megakart szabadulni azoktól, amik a fejébe akartak mászni. Lepel borult rájuk és eltaszította magától, jobb volt nem tudni róluk, mert így a könnyebb. A felejtés könnyebb, mert ha elfelejtjük a megrázkódtatást talán egyben maradunk… Ő sem esett szét, új fejezet nyittatott életében, melynek első lapjain a betűk láthatatlanná váltak és összekavarodtak, pontosan úgy, ahogyan egy amnéziától kiradírozott álmodásban lenne…
Itt kezdődött el. És most itt merevedik ki a kép.
Bizony, mondom néktek, a hátsó zugban nagy megdöbbenés fogadta a látottakat, amik csontig hatoltak és ekkorra az összes akadály elhárult ahhoz, hogy a megfigyelő nekiveselkedjen a boncolgatásnak. Úgy értem, előrukkolhatnánk az örökzöld kérdéssel, amit annyiszor lehetett hallani a bölcselkedő régiektől: mi a meséből a tanulság?
„Szóval erről volt szó mindvégig! ”
„Világos, mint a nap! ”
„A fene se gondolta volna! ”
Elérkezett az igazság ujjongó pillanata, ami sziklákat odébb görgető erejével hozta meg a feloldozást. Albert élete eddig megfejthetetlen matematikai feladat képében tetszelgett, de a látszat ellenére a megoldóképlet pofonegyszerű volt: éretlen személyiségének kiforratlan világképe általi téves ítéletétvel babonázta meg magát ezidáig. Félreértésének áldozata lett.
Úgy viselkedett, ahogyan az egy nyolcévestől elvárható: tudatlanul élvezte a lét örömét, egyszerűen, önfeledten; gyermekien önzőn, de csak játszott. Többé nem feszült ok-okozati kötél a csínytevés és édesanyja halála között, azt elvágta: mert ha nem ott hal meg, akkor egy másik alkalommal és helyszínen az ugyanúgy bekövetkezik, talán más következményekkel, de életének színpada, díszleteivel együtt így lett nekik felállítva és elrendezve.
A következmények úgy diktálták, hogy egyetlen létező lehetőségként magábaolvassza röghöz kötő kijelentéseit, melyet drámai körülmények között és súlyos kényszerítő hatás alatt tett. Sok esetben még egy felnőtt sem ítélkezik felelősen, hogyan is tehetné ezt egy gyerek? Hibás önítélete azonban e fordulópontig kísérte, ezért botladozott egyik gödörből a másikba: sanyargató szobafogság, begyepesedett fiúkollégium, bolyongó óceánjáró és rideg börtön. Állapotának különböző formái és egyben szimbólumai. Szép hosszú és gyönyörű képlet.
Ebből egyenesen következik, hogy elítélése és lecsukása is óriási tévedés, ami azt is jelenti, hogy „igazságtalan” megaláztatásáért senki sem felelős: sem a köddé vált alak aki valójában lemészárolta azokat a nőket, sem a felesége akivel aznap összeveszett, sem a rendőrök akik a bilincset a csuklójára kattantották, sem a nyomozók akiknek minél rövidebb idő alatt kellett eredményt felmutatniuk, sem az újságírók akiknek félinformációkat kellett hosszú híradásokká csomagolniuk, sem az ítéletben részt vevők, sem az ítéletét kimondó bíró, sem az a szerencsétlen áldozat, sem a börtönigazgató, sem A Nagy Fehér, sem a nevelőapja – akit az ő nevelőapja szintén fogva tartott egy pinceodúban, mindamellett szexuálisan zaklatta –, sem barátai akik cserbenhagyták és elfordultak tőle… A leghihetetlenebb – és ami véglegesen mostanra bizonyosodott megcáfolhatatlan igazsággá –, hogy még önmaga sem!
„Csupán” így történt, a világ érte és általa rendeződött abba az állapotba, mert ő volt a világ közepe és ő a világ közepe, meg én, meg te is, egyenként és egyszerre, ahol e milliárdnyi középpont olyan szépen el- és megférhetne a díszletben egymás mellett… Ahol a többi szereplő is tanulja a maga leckéjét, amikben meg Albert volt mellékszereplő.
Azt mondta, tudásának hiányában nem lehetett hibás a szerencsétlenségért. Vétlenségét bűnnek titulálták, ő pedig ártatlanul azonosult a hamis ítélettel. Mi értelme hát olyasmi miatt tovább szenvedni, ami lényegében meg sem történt? Ideje visszavonni régmúlt kijelentéseit melyek láncra verték és mindezidáig megakadályozták kiteljesedésében. Az egykor sűrű acélos, súlyos dühök, a rozsdás vasgolyók most héliummal töltött lufiként színes reppentek a vakítóan kék magasságokba hogy örökre eltávozzanak.
„Többé nem raboskodom, felszabadultam. ”
„… amihez csak kedvem van… ”
„… senki sem korlátozhat többé. ”
„Szabad vagyok! ”
Kitört a hátsó zugból, bele az emlékhologramba, ami tovább pergett, de már tudta irányítani a lejátszódó életet – mint egy tudatos álomban. Magától értetődő volt, mit kell tennie: könnyedén kitépte a napot eltakaró deszkákat, kitárta az ablakot és jókora elégedettséggel és páros lábbal ugrott az ablakpárkányról a szikrázón napsütötte, egykoron tiltott virágok közé…

***

„… Az elalvás örök pillanatában az örök alvatatlanságban attól félni, hogy az ébredés pillanatában elmúlik az alvás előtti állapot… ”

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Spirituális
· Kategória: Regény
· Írta: HungarianStoryteller
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 302
Regisztrált: 1
Kereső robot: 23
Összes: 326
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.8277 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz