Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Betelgeuse - 8. rész

, 341 olvasás, HungarianStoryteller , 0 hozzászólás

Spirituális

Ötödik nap

Goromba és tömör füsttől fojtogatott a reggel az éjszakai univerzumban történtek hatására, a szomszédos cellákban az éjjel összeverekedett raboknak köszönhetően és amiatt, hogy létszámváltozásból kifolyólag a hulladék-feldolgozóban sem volt rá aznap szükség. Egy falra karcolt újabb strigula, s a fal pora tehetetlenül hullik alá egy munkától megfosztott napon, megvonva a jóval korábban érkező lágy ébresztőtől, mert nincs is annál jobb, amikor a tisztek kedvesebbnek látszanak csak azért, hogy fel ne rázzák a szunnyadó szörnyetegeket. Tehetetlenül, mert a Napnak újból végig kell cammognia az égen ahhoz, hogy megoldást találjon az Ideális Világbéli élet-halál kérdésre és folytatni a harcot, a menekülést. Tom ágya melletti kisasztalán a Szűzanya tartotta tekintetét Alberten, kopott keretei közül bámulva áthasonlott egy másik szelíd arcba, ami rossz előjelként átnyúlt éjszakájából a szennyes, erkölcstelen nappalba, és egy teljes napra befészkelte magát fejébe. Édesanyja torz valója piócaként rátapadt és beárnyékolta nappalát, méltánytalanul és elűzhetetlenül. Ott lebegett a hatszor négy méterben, a meszelt de megsárgult falak között, a radiátorcsövekben, szivárgott a csapból és visszanézett a mosdókagyló feletti áporodott, megvonult tükörből. Ő nézett be félóránként a kukucskálón, ő nézett ki a két egymással szemben falra függesztett szekrényekből, és az ágy alatti tárolórekeszekből. Ő feküdt az ágyán, és továbbmegyek: ő volt az asztal és a két szék meg a mosáshoz, mosakodáshoz használt lavór és zsírszappan, de a mosogatószer, a seprű, a felmosórongy és a kuka is. És Albert átkozta a megtébolyodó erőket, amiért a tátikán gyanútlanul kidugott kezére anyja képében rácsapták a karperecet mely már vért fakasztott és húsba hatolt, meggyalázta a kibillenő, irányíthatatlanná váló álmokat, amiért ténykedésükkel nyomasztó kérdőjelekkel sározzák be ezt az újabb strigulát, ezentúl tán minden egyes napot.
Tehetetlenül és anyátlanul, menekülésre képtelenül kellett tűrnie a lejáratást, ahogyan az ideggyenge Tom mesélte kedves sztoriját kedves „tesóinak” (akik egy távoli cellából keveredtek a folyosóra), és ahogy Alberten röhögtek kíméletlenül és végeláthatatlanul.

***

Éjjel kettő körül leakarta húzni cellatársáról a takarót de az nem hagyta, és hangos szavakkal küldte el melegebb éghajlatra de szitkozódása mit sem ért, mert Albert csak állt – mint ahogyan nemrég Tom állt Albert álmában –, és gyengeelméjű módjára maga elé bambult, mire sokára megkérdezte cellatársától hány óra van, és nyitott szemmel lefeküdt ágyába.
Ami Albertet illeti, előtte a festményszerű kép élettel telt meg, és amikor a mélységekből a felszínhez érve nyitott szemmel magához tért rádöbbent, hogy az iménti valóban megtörtént cselekvéssorozatot tudattalan álomnak érzékelte (utólag magában visszapörgetve, az ugyanolyan szaggatott és szakaszos volt mintha egy hagyományos álom lett volna, felborult időérzékeléssel).
– Hülye holdkóros! – prüszkölt Tom magában, és egy percig sem kételkedett a továbbiakban arról, hogy Albertnek diliházban a helye. Albert pedig azon, hogy meddig lesz képes egyensúlyozni e jégtáblán, meddig tudja folytatni az egyre kiszámíthatatlanabb játékot és felülkerekedni a tudati csapdákon, amikor összegabalyodik az összkép és elmosódnak a határok. Folyton résen lenni az elalvást megakadályozandó, most már a szó akármely és összes értelmében. Már nem tudni mindez hol a rosszabb, ébrenlétben vagy álomban?

***

Úgy hírlett, a szomszédos blokkban is nagy verekedésbe avatkoztak be a 'háziak”. A feszültség ebben a körletben is érezhetően nőtt, az egyenruhások készen álltak bárminemű retorzió alkalmazására, járőrözésük közben össze-összenéztek, meg fel és le, de robbanást nem okozott semmiféle szikra e félelemtől elgázosodott, jellegzetes szagú börtön légterében. A kés megállt volna a levegőben, mint ahogyan azok álltak is az ágyak alumíniumlábainak üregeiben elrejtve. A fülledt körülményeket tekintve nem csoda, hogy Albert kételkedett a tömeges szökés sikerében, meg úgy általában az életben maradásban és őrületes módon azon morfondírozott, hogy hol lenne a „legcélszerűbb” meghalnia: a dutyiban, lelőve, elégve, halálra taposva vagy felrobbanva, vagy az Ideális Világban a démonok által kivégezve? Nem kért egyik groteszk végből sem.
„Tetszik vagy sem, eddigi életeid rövidesen véget érnek. ' Be kellett vallania magának hogy Arcnélküli nem alaptalanul beszélt. A fizikai dráma fokozódása bizonyítékul szolgált neki arra, hogy a két élet hatással van egymásra és láthatatlanul összefonódnak; de vajon melyik a fafojtó füge és melyik a fa? Ha el tudta volna dönteni melyik a dominánsabb lét, bátrabb lett volna. Belefájdult a feje a tudatba, hogy mindkét dimenzióban nagy bajba keveredett, és hogy az egyik valósága mindenképpen maga alá teperi a másikat. A kérdés: melyik melyiket és hogy saját valóságainak összeomlásaival vajon magával ránt-e bárkit is életeinek szereplői közül?
Kilátásait latolgatta, vajon megéri-e az éjjelt. És ha igen, megéri-e a reggelt?

***

– Hogy aludt az éjjel? – Kérdezte Albert egy reggel munkába menet az őt kísérő Hatos Számútól, aki nem palástolta meglepettségét.
– Rendkívül jól, köszönöm – válaszolt őszinte tömörséggel.
– Ahogy sejtem, maguk nem tehetik, meg hogy kialvatlanok legyenek – ha nem egyedül őt kísérte volna, „felettese” a barátkozó hangnemet bizonyosan mellőzte volna, és hűvösebben reagált volna. Mert nem mondhatni, hogy a Hatos Számú hanghordozása hivatalos színezettől csengett.
– Nem igazán. Egy perc késésért is lecsuknának.
– Végülis, ez már csak formaság lenne… – Albert elképedt meggondolatlanságán és rögtön kiverte a víz, mert biztos volt benne, hogy tiszteletlen kijelentéséért fenyítést kap. Gumibotütésként érte hát a Hatos Számúból kitörő élénk nevetés, amit az halvány mosollyá szorított le.
– Igaza van, mi is be vagyunk zárva maguk közé. Csak szerepeink eltérőek.
– Afelől nincs kétségem, hogy együtt tud élni a munkájával… de a családja is?
– A munkahelyi problémákat itt hagyom.
– Azért valamelyest meg kellett fertőzze ez a miliő.
– Jól gondolja, otthon is zárom az ajtókat magam után, és éjjel is a zsebeimben tartom a lakáskulcsokat. Szakmai ártalom. És csak hogy tudja, elég éberen alszom...

***

Bejelentés nélkül érkeztek, mint mindig, mert az általános ellenőrzés (vagy szlengesen szólva razzia) szúrópróbaszerű és gyors. A zárkák lakóit az őrök a folyosóra tessékelték, hogy szállásaikat átkutatva tiltott, és annál is tiltottabb dolgok után vadásszanak. Albert is a kényszerű sorban állt és végig kellett néznie, ahogy átfésülik celláikat: míg egy őr az ajtóban posztolt, két kollegája bent rendezgetett. Fegyelmezetten kellett állnia, egyik lábáról a másikra nehezedve átkozta őket, amiért ezt az ellenőrzést közvetlenül takarodó előtt ejtik meg. Fegyenctársainak többsége nagyokat nyelt, ujjaikat tördelte vagy ökölbe szorították ökleiket; nemcsak attól szorongva, hogy előkerülhetnek az elrejtett kések, pénzkötegek és megtalálhatják a drogokat, hanem mert egy ilyen roham után a cellák úgy néznek ki, mintha forgószél söpört volna rajtuk végig. Smasszereink ugyanis olyan rendetlen és modortalan népek, hogy nem tesznek rendet maguk után, így aztán az elítélteknek maguknak kell újra otthonossá varázsolni a hátrahagyott csatateret. Mert akár hiszed akár nem, a börtön lakóinak nagy része pedáns és tisztán tartja saját életterét (szóval az emeletek közös zuhanyzóiba inkább ne pillantsunk be).
Hangosan és villámgyorsan zajlik le: feltúrják a szekrényeket, belekotorásznak a borítékokba, letépik a féltett posztereket a falakról, szétszedik a golyóstollakat, kibelezik a párnákat, eltávolítják a fűtőtestek külső burkolatát, kibontják a ruhák varrásait, tapogatóznak a vécé porcelánhajlatai alatt, ízekre szedik a zsebrádiókat. Egy köbcentiméter sem marad átvizsgálatlanul és rendszerint sikerrel járnak: késeket, SIM-kártyákat, fecskendőket és megannyi tiltott tárgy zsákmányával távoznak.
Visszafogott, halk morgás hullámzott végig a soron, amikor a kíséretével együtt a Királynő közeledett feléjük; a „börtönfőigazgató” (a vezérőrnagy) egy egyszerű razziáért nem ereszkedik alá ily kegyesen, főleg ily nyugtalanul, még ha azt oly sikertelenül is akarta palástolni. Karót nyelt kiállása és tüskés tekintete feltüzelte a rabokat, akik legszívesebben szétkaszabolták volna, ahogy peckesen szemrevételezett. Albertet is végigmérte és mivel nem voltak beszélő viszonyban (annak régen rossz, akit személyesen ismer), rögvest bement szűkös hajlékukba.
Váratlanul behívatta a kint álló Albertet, akinek ereiben meghűlt a vér, amikor bent meglátta, hogy féltve őrzött füzetét maga a Királynő lapozgatja. Árnyalatnyival magasabb hangszínben válaszolt a szokottnál: igen, övé a tárgy. Gondolom nem nagy meglepetés ha azt mondom, meg tudta volna fojtani egy kanál vízben, és gondolom az is kézenfekvő hogy uralkodnia kellett magán, mert a három méltóság a nyaka köré tekeredett; a túlzsúfolt cella légköre fullasztóbb volt mint a kora hajnali paralízis. Az „igazgató” hangos szuszogása betöltötte a helyiséget: olvasott, aztán lapozott és beleolvasott máshol, néha megvetően Albertre pillantott ki szarukeretes szemüvege alól.
„Szerinted mi az, faszfej?… ” – Készülő könyvem kézirata, uram!
A Királynő erre rázendített, talán azért, hogy közlendőjét a kint álló hallgatagság is tökéletesen hallja.
– Álmodás,… tudatállapotok,… REM-ciklusok… Nofene!... Eddig értem, na de ezt… – a füzetet megfordította és rábökött a végéről elkezdett kibogozhatatlan írásfolyamra –… itt nem. Arabul írta? Mit írt ide?
– Titkosírással írtam – lenyomta kitörését, visszanyelte, mint a gyomorból feltörő hányást. – Tudja uram, kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni, hogy ne élhessenek vissza legfontosabb álombéli élményeimmel, amik nagyon személyesek, és amik szükségesek...
- Vizsgáltassák meg a kriptográfusokkal! csapta össze a füzetet és odaadta alkalmazottjának, minekutána úgy nézett át Alberten, mint aki soha nem is létezett.

***

– Rád robbantsam a konyhád, g... iláda? – Gyönyörködtetőbb kéj nem is lehetne ennyi kimondatlan és lenyelt sérelem, feloldhatatlan keserűség után, mint így gyomorszájon vágni a Királynőt, kinek érzékeny pontja volt a gázrobbanás, amiben két gyermeke odaveszett. Albert gyomorszája azonban érzékenyebb pontnak bizonyult, meg az Achilles-ína és könyökhajlata ahová az ütlegeket kapta, és azt sem bánta már, hogy a földön összegörnyedten lökdösik és rugdossák. Tudta, hogy betaszítják oda, ahonnan csak emberroncsként lehet kikerülni és már nem érdekelte semmi, mert megérte minden, ami egytől-egyig el is veszett. Ezúttal nem kímélték ezt az idült éberkómást, a Nagy Fehér legnagyobb örömére ki vigyorogva csörtetett vele a vesztőhely felé.

***

– Hogy kerülhette el a figyelmüket?
Parancsnok úr, tudtunk róla, de lényegtelennek és veszélytelennek tartottuk
- Hiba, nagy hiba! - Dörögte. - Ha nem sikerül megfejteni az írást, akkor az íróját kell kihallgatni.
Alberten még dühöngése sem segített. Elkobozták álmait, életének egy darabját, kihúzva lába alól a talajt, eltűnt az írás által táplált erő, ami táplálhatta volna az erőt álmai egyben tartására…
Hasztalanul átkozódott, hiába, akaratlanul is feliratkozott a gyanúsak, a kiemelt figyelemmel kísérendők listájára és nem adott magának sok esélyt az életre, mert megfejthetetlen írása miatt egyenes út vezet a vallatószobába. Kétségbeesettebb volt, mint eddig bármikor: szétszakadt attól gondolattól, hogy az élet elfolyik mellette és alakul nélküle, mert még mindig sodródik az árral, viszi a hullámzás és beszippantják az örvények, a vízből épp csak kidughatta a fejét egy másodpercre, hogy folytatódjon a kapálózás azért, ami az övé.
„Mikor lesz már vége, mikor múlik el? ”
Belülről színig megtelt túlcsorduló érzéseivel, nem a haditerv aljas részletei miatt bánkódva, a börtönéleten keseregve vagy azon emésztődve, milyen igazságtalanul elbántak vele fiatalon, hanem hogy családját, főleg Veronikát nem láthatja többé emiatt... Hónapról hónapra követhette figyelemmel, hogyan cseperedik és büszke volt lányára, hogy tudja – mert érezte, hogy tudja – min megy apja keresztül. Valóban, a lánynak cáfolhatatlan és bebizonyíthatatlan axióma volt, hogy édesapja ártatlanul sínylődik, és egy ember életét sem oltotta ki. Ez a tudás szilárd és rendíthetetlen volt, olyan alaptétel, mint az, hogy a Föld kering a Nap körül sztori. Talán ezért maradhatott kapcsolatuk olyan torokszorítóan eszményi, mert soha nem éltek egy fedél alatt. Láthatatlan fonál kötötte össze őket, és ha Albert szabadon nevelhette volna fel, ez a bizonyos mély, ábrándos kötelék nem nőtt volna köréjük és…
És talán ki tudja! Ha minden „rendben” alakult volna, az is meglehet, most a pokolba kívánnák egymást és semmi sem lenne „rendben”. De hát az életnek ilyen fanyar humora van, mondják a fanyarok, mert semmi sem jó ahogy van, hanem úgy lenne jó ha másképp lenne minden (ismerős?). Albert emésztette magát, látva maga előtt hogy az újszülött, anyja és a nagymama nem látja őt maguk előtt. Albert a rémkép folytatásában sem szerepelt, melyben a tündéri hármas rémes módon kiközösítette és úgy színészkedtek, mintha továbbra sem látnák és soha nem is létezett volna. Hátborzongató volt nézni, ahogy nélküle is tökéletesen elboldogulnak.

***

Veronika még totyogott, felesége pedig még nőies hamvasságában ragyogott Albert letartóztatása előtti napján, azon a narancsszínű délutánon, amikor hármasban elmentek a közeli parkba és fürödtek a túlérett napsütésben, miután lesétáltak a tópartra és ebihalakat zargattak a nádas sekélyében, de egy békát sem sikerült megfogniuk, és aztán nyugalommal heverésztek a fűben leterített pokrócon. Az apa hányszor, de hányszor kapta fel és ölelte magához lányát aznap!
Tökéletes délután volt. Akkor Albert úgy gondolta, élete végre révbe ért a hullámoktól elhagyottan dobált, hosszú céltalan hajókázás után. Azt hitte, elégedettsége végképp megmarad és olyan élet vár rá, mely feledtetni fogja három évtized sivárságát és viszontagságait.
Az idilli vasárnap nem tarthatott örökké: hétfőre virradóra várta a gyár. A tökéletes hétvége pedig nem ismétlődhetett meg, futószalagon; lenyugodott és a Nap azóta sem kelt fel.

***

A falból levált egy darab és szerintem Tom ujjporcaiból is, amikor teljes erővel a falba öklözött: szerető „tesói” átverték, s mikor ez a délután folyamán kiderült, heves viták kerültek elő meg kések, de szúrásra nem került sor. Három az egy ellen, avagy három az egyben vissza vagy valami ilyesmi a követhetetlen történet vezérgondolata, meg hogy az ígéret szép szó és kibabráltak vele. Erőset ütött a falba és mérgének erejét elnyelte a beton.
Kérdem én, ha ekkora az összetartás, hogy zajlik le óraműpontosan levezényelve a bajtársias, összekapaszkodó szabadulás? Sehogyan…
Elszabadulás…
A hétfői történések fényében Albertnek máshoz sem volt kedve elalvás előtt és helyett, mint Tom társaságához. A háta közepére kívánta idióta meséit, szaftos sztorijait és váladékozó köhögését – amit még hallgatni is szörnyű volt – és ez utóbbi azt az érzetet keltette Albertben mintha darabok szakadnának fel a kátrányáztatta tüdejéből. Tom reggeli megalázó viselkedésének nyoma sem volt, vaskos szavakkal szidta ellenségeivé avanzsált „extesóit”, nyájas dörgölőzésétől pedig Albertnek hányingere lett.
Persze, valakinek a társaságát keresni kellett, ha kiesett bizonyos körök kegyeiből; persze, valakinek nyomni kellett a szöveget. Megviselt idegeire nem éppen hatott kamillás borogatásként a még a rozsdás vízcsapokból is folyó, előregyártott szlogenekkel beízesített maszlag, amit Tom olyannyira magának érzett. Késztetést érzett – legalábbis nyakatekert helyzetében – hogy hirdesse az igét, amiről azt képzelte hogy azok saját gondolatai. Albert nem állta tovább, vitába szállt ezzel a beetetettel, aki meggyőződéssel állította hogy „mindenképpen meg kell védeni a hazát az ellenségtől” és hogy ha nem lenne eltiltva a közügyektől, akkor ő is jelentkezne hogy besorozzák a tomboló háborúba (abba a távoliba, ami a kontinens egyik félszigetéért dúlt majd fél évtizede).
Albert állította, hogy elavult nézeteket vall, mire a másik visszavágott hogy gyáva, mert egy férfinek az élete árán is meg kell védenie szeretett országát. Erre Albert kerek perec megmondta, hogy ostobának tartja mert bedőlt a varázsszövegnek amivel a propagandagyártók az összes „igazi férfira” eredményesen hatnak és hogy egy háború nem hősises, hanem borzalmas. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy erőszakellenes és békepárti és hisz abban, hogy a Földön ötven éven belül kitör a világbéke, mert az emberek nyugalomra vágynak és minél több ember választja a Földön a békét, annál nagyobb az esélye hogy létrejöjjön a kritikus tömeg, aminek elérésével a folyamat szó szerint boldog véget ér.
–… elmagyarázom hogy te is megértsd – magyarázott Albert nem kevés cinizmussal a hangjában amit Tom természetesen nem hallott ki – Képzeld el, hogy tíz ember egy lakatlan szigeten konfliktusba kerül egymással! Öten azt mondják, essünk egymásnak és győzzön az erősebbik akarata, a másik öt meg azt, hogy békésen, értelmes tárgyalás útján kell megoldani az adott problémát. Elkerülhetetlenül tettlegességig fajul az ilyen hozzáállás. De tegyük fel, hogy nyolc a békeszerető és a maradék kettő az erőszakos akaratérvényesítés mellett teszi le voksát, akkor nekik mint kisebbségnek nincs más választásuk mint behódolni a többség békés akaratának. Vagy ha tovább makacskodnak, legfeljebb a nyolc jól elveri őket – és itt jót mulatott saját poénján. – Tudd, hogy a világ a békére áll át és ezt a lassú folyamatot nem lehet megállítani…
Tom, ex-bandavezéri minőségében nem engedhette meg magának, hogy bármilyen logikus érvelést elfogadjon és azonosuljon is vele. Maradt a jól bevált hangerő és a nyers erő pártján: a vöröslő „gyáva” felirat lengedezett az Albert ágyára kitűzött fehér lobogóján. Albert pedig elképedt, mert biztosan tudta, hogy zárkatársa látszólagos hazafias patriotizmusa mögött valójában a teljes káosz utáni vágy áll, ami csak egy háborúban születhetne meg, és mely káoszban végre szabadon és kedvére garázdálkodhatna…
Tom diadalittasan lekapta atlétatrikóját, és Albert közvetlen közelről, kénytelen-kelletlen megcsodálhatta a rá hímzett műremeket, bőrére zsúfolt személyes festményét. Széles melleire mutogatott, ahol gyerekeinek képmásai feszültek büszkén. A kép láthatatlan kereteinek négy sarkát négy dobókocka feszítette ki, egy kettő három, négy… Ami jelképezte a cella négy sarkát, ami négy igazi, néma társasága a magára maradt elítéltnek: némák mert nem árulnak el titkokat és nem hazudhatnak mert némák.
Tom megfordult és Albert látta a függőleges kardokat, melyek tulajdonosa állítása szerint az ellenségeit riasztja el, hogy ne támadják hátba, melyek testi erejét is hordozzák, az erőt a harchoz (minek magyarázatára vetkőzött neki ilyen hévvel). A kardok egy mecsetet fogtak közre, melynek három tornya szimbolizálta büntetése súlyát és e mecset felett virult a szelíd tekintetű Szűzanya arca, ki megóv a gonosztól, ami Albert szerint kísértetiesen hasonlít a Szent Dancsó Péter Katedrális főoltárán lévő hatalmas Mária szoborra.
– Onnan lett mintázva! Arra laktunk, a szegénynegyed szélén.
– Én meg a Szent Dancsó Péter Kollégiumban éltem – csodálkozott Albert.
– Baszod, egy városban laktunk?!
– Úgy látszik, de nem emlékezhetek rád. Mikor elkerültem onnan, talán még be sem nőtt a fejed lágya.
– A papok tényleg dugtak titeket? Azt mondták…
– Dehogy! Semmi nem igaz azokból a mendemondákból. Egyszerű, posványos egyházi iskola volt, gondolom, mint amilyen a többi lehet. Az órák után misékre jártunk és ájtatosan viselkedtünk, vagy úgy tettünk. Azok ott vaskalaposak voltak, de senkit sem erőszakoltak meg. Az nem egy Magdolna-mosoda volt.
– Azt is mondta apám, hogy oda a gyogyósokat dugták be.
– Szégyen, milyen jól informált vagy – de megint nem talált be az irónia.
– Mindig köveket dobáltunk, a temetődombról akartuk eltalálni az ablakokat, de mindig elrohantunk, amikor kijöttek a kapun.
– Bátor tett, mondhatom. Úgy látszik ez a szép városi hagyomány bátyról öcsre szállt, az én korosztályom fiataljai is ezzel szórakoztak. Utáltuk is a városi kölyköket, mint a szart, aztán meg csodálkoztak a városiak, amiért még a szemünk sem állt jól.
– Azt mondták veszélyesek vagytok.
– Azt mondták, azt mondják, azt mondja… Épp te mondod?! A kisvárosi embereknek nincs fantáziájuk a tyúk-tojás probléma mögé látni… Elzártak, mint veszélyeztetetteket, meg rizikócsoportokba soroltak minket és aztán erkölcsileg feddhetetlenként akartak kibocsátani onnan. Hát ezek szerint igen, kudarcot vallottak, ők és ti, a szentek…
– De mér’ kellett odamenj?
– Árván maradtam. Édesanyám balesetben halt meg, amikor nyolc voltam. Pár hónapra rá meghalt a nevelőapám is. Az ő halálának örültem. Az intézetet viszont utáltam, aztán megszoktam, de végig elvágytam onnan. Vágyam tizennyolc éves koromban teljesült, akkor kiraktak. Kis örökségemet az egyháztól kapott életkezdő adománnyal hamar feléltem európai csavargásaim során. Az isztambuli szorosnál tértem csak észhez, mikorra egy vasam sem maradt. Két napig koldultam, aztán megláttam egy hirdetést egy bár előtti hirdetőtáblán. Óceánjáróra kerestek munkaerőt. Csábítónak tűnt a felkínált bér, meg a magam elé képzelt sok kaland, amiknek azt hittem vége-hossza nem lesz. Hát másként alakult…
A kémlelőlyukon keresztül egy népszerűtlen hang ordított be hozzájuk, nyersen alvásba parancsolta a párost, elvágva ezzel további beszélgetésüket.

--------------

' részlet a könyvből 9'

Lefekvés előtt javasolt eltervezni, mit szeretnél álmodni, elősegítve az irányítás kézben tartását, mert terv hiányában az álombéli tudatosulást követően nagyobb az esély arra, hogy visszasüppedj a tudattalan álomkavalkádba. A sikerhez lendületet ad, ha este elhatározod, hogy élénken, erőteljesen fogsz álmodni és hogy „odabent” is teljes birtokában leszel személyiségednek, akaratodnak, mentális képességeidnek. Hátráltatni fog, ha előzőleg keveset aludtál, ezért általában a hajnali órákat ajánlom e módszer alkalmazására, mert ekkorra a test eléggé kipihent a kellő összpontosításhoz. Aludj el tehát a szokásos módon, de állítsd ébresztőórádat egy órával korábbra a megszokottnál (vagy állíts be jelzést rajta húszpercenként, vagy tetszés szerinti időközönként), majd szunnyadj vissza éberen.
(...)
Alvás közben sosem kérdőjelezzük meg az álmok eredetét, azt vehetjük észre, hogy előzmények nélkül termettünk egyenesen annak közepébe. Álommúlt nem létezik, emlékeink között kutakodva elviekben az alvás kezdetéhez juthatnánk el, de az álmodás kezdetekor sem választható szét az egyén tudatában hogy melyik a fizikai észlelés és melyik hipnogóg hallucináció (például az alvás kezdetekor a csukott szemhéj mögött észlelt kép megegyezhet a fizikai szemmel látott hálószobaképpel – nem egyértelmű tehát az elválasztás).
Ez felveti a kérdést, hogy mi a helyzet az objektív észleléssel? Ha az én válaszom lenne mindenkoron mérvadó, akkor amondó vagyok, hogy nem létezik sem fizikai, sem álomvalóság. Mindannyian egy magunknak vetített szétválaszthatatlan és óriási illúzió közepében ülünk. Mi szőjük magunk köré ezt a selyemgubót.
(…)

-----------------


Ötödik éjszaka

Mély áramlatok egy letűnt viszály képeit sodorták felé, mely viszály talán nem is nappal történt, hanem éjszaka, sok-sok ezer álommal ezelőtt, minek részletei után nem kutakodott, mert talán olyan szelencét nyitott volna ki mely elárasztja és halálra mérgezi, de a képek nem hagyták békén. Újak jöttek helyükbe és ezek addig piszkálták, míg el nem érték céljukat: a még mélyebbről feltörő áramlatok simogatták, vágyakozást ébresztettek benne és olyan vérbőn szomjúhozott ölelésre, hogy meg sem született gondolatai elébe furakodtak és eltakarták előle az óceán képét, olyan erősen, hogy még a só illatától tömény hangú horizont is hullámzani látszott.
A part fövenyéből falak emelkedtek, képzelete segítségével könnyű házat húzott fel, annak közepén hálószobát alakított ki, ahol a fehér színű szögletes bútorok harmonikusan megfértek egymás mellett az antik barnák természetességével, meg a franciaággyal és kék színű hangulatvilágítással, mely az összképet bensőséges hangulattal fűszerezte meg.
Az ajtón belépett az álomnő, Albert néma asztrálteremtménye, csak ez alkalomra alkotva, alkalomhoz illően. Az álmodó az ágyhoz vezette angyalát. Kérdések és beszéd nélkül teljesedtek ki azon a becses szentélyen és az elragadtatás a végtelenbe nyúlt, az idő valóságok közzé simult és a valóság csorbát szendevett. A mennyek kapuja kitárult és szomjúságát nem tudta enyhíteni…
„Álmodom? ” Lihegte hitetlenkedve, és saját kérdésének válasza arcpirító volt: „Nem! Ez a legszilárdabb valóság mind közül! ”

***

Ki akarna egy ilyen álomból valaha is felébredni? Mégis, Albertet felrázta felcsigázottsága, de végül a börtön dermedt falaival kellett keserűen szembesülnie. Ellenpontként ez pokolnak feslett, ellenpontként elégedettségből a valódi kielégületlenségbe. Még abban a percben kisegítette magát, ami újabb korty volt a sós vízből és sötét magányában le sem tagadhatta, hogy e felemás kéj csak tovább erősítette egészségtelen deformációját.

***

Az Ideálisnak titulált Világban Albert felocsúdott a szutykos gödörből, és a maradék hárommal összekapaszkodva rohantak tovább. Azt gondolta, hogy a rácsok hiánya, a mozgás korlátlansága üdítőbb még akkor is, ha az életéért fut. Szemei elől az utat néha gonosz emlékfoltokként emlékek borították el, és mind nagyobb erőfeszítést kellett tennie, hogy ki ne billenjen e világból, és hogy legyűrje a fejében mímelődő lüktetést.
Tegnap, azaz nappal, azaz a fene tudja már hol és mikor, volt ideje elmélkednie milyen érzés lehet a halál. Könnyű elképzelni milyen a fizikai világban, csak azt latolgatta esélytelenül, hogy az asztráltérbe burkolt Ideális Világban mik az elmúlás következményei, és azon, hogy elérik-e a Fényt. A remény még utoljára átjártra őket, amint meglátták a növényzettel benőtt meredeken felfelé tartó kacskaringós, macskaköves szerpentint.
A fenevadak előrepültek buja rejtekükből és egy gyenge pillanatukban kiragadták a csoportból azt a másik seszínű barna férfit, a földre teperve marcangolták és élve megfonnyasztották, kinek gyötrő sikolyától a többiek elmenekültek, mert elveszett a maradék összetartás, logika és egyetemes fegyelmezettségük. Önzőn iszkoltak előre egyenként, libasorban, az eget árnyként eltakaró pokoli lények felé vaktában hadakozva bajonettjeikkel, amik körülbelül annyi sérülést okoztak áttetsző testüknek, mint a levegő magas páratartalmának.
Túl a figyelmeztetésen, túl az elrettentésen, a három életben maradott menekülő, közösnek látszó tudatában visszafordíthatatlanul rájuk borult a szörnyek serege és látszatra kilopták belőlük az életet, és Albert tudta hogy bármit megakadályozhat. Egy pillanatra belé nyilallt egy őrjítő félelem egy megveszekedett agyrém, amit rögtön elméje legmélyére száműzött: hogy a megakadályozás aktusának hatására beszakadhat az álomvalóság és a hasítás annak szövetén elég lesz ahhoz, hogy kibomoljon az egész és erre megbomoljon…
A viharosan szeles hegygerincen kiszélesedő, láthatóan rendszeresen használt úton jól kivehették a közelebb és közelebb kerülő romvárost, és azon ékkőként díszelgő piramis sziluettjét, veszett lépteik alatt órák teltek el, vagy percek és már beszélgetésre sem volt idő.
Nem volt idő!
A kopár hegytető miatt már láthatóvá vált gyilkos körgyűrű szorosabbra fordult, és csalfa illúzió hitette el velük, hogy fellélegezhetnek, amikor elérték az indákkal benőtt ódon városkaput.
A lények körgyűrűje szétesett. Megvadultak, denevérként körülöttük cikáztak, hajukba martak és beléjük csíptek, mint az éhes sáskák. A kietlen téren keresztülszaladva nem tehettek egyebet a hadonászáson kívül, kiáltásaikat és az őrzők sivítását pedig visszhangzották a mohos falak.
Lecsaptak és Gerg is odaveszett, ellepték, megfojtották és kiszívták. A Második Hatos Számú térítette észhez Albertet, kézenfogva vágtáztak a démoni viharban sikátorokon és lépcsőkön át, kanyargók és rövid alagutak szolgáltak nekik röpke menedékül, amíg el nem érték Atlantisz egykori városának egykori főterét. Csupán egy vékony fal választotta el őket a piramistól; egy kiemelkedésnél a Második bakot tartott Albertnek feljuthasson, aki onnan fentről nyújtotta neki karját, s kétségbeesetten ezt kiabálta felé:
– Áruld el az igazságot veled kapcsolatban! -
Albert hátravetődött. A választ nem tudhatta meg, a sereg felhője borította el és a Második Hatos Számú megsemmisült, és Albert magára maradt, mint a kisujjam. Rettegett az ébredéstől meg a végtől, holott a Titkok Temploma előtt állt száz méterre, és azt hitte annak bejárata az egyetlen kiútja, és sejtése szerint még mindig arra várt a Fény, hogy vele egyesüljön. Nehezen futott, mert imbolyogtak lába alatt a kőlapok és beleszédült a fekete szárnyas áradatba, amik az eget is sötétségbe borították. Albert csupán néhány lépésre a bejárattól összeesett valami ólomsúly alatt, az irányítás kicsúszott a kezei közül, a talaj pedig végérvényesen a lába alól.
Körmölt szakadatlan, írta a sorokat álomnaplójába azon a különös idegen nyelven, bele a füzetbe, melyet valaha elkoboztak tőle és mégis nála maradt. Írta a hitben, hátha mégis marad nyoma a tintának az életben található álomnaplóban (nem fért kétség, hogy szekrényének mélyére zártan lapult), mert attól félt, ha ráálmodik az eddigi összetömörödött kuszaságokra, örökre a semmibe vész mind, és semmit sem lesz képet felidézni mindenkori álmaiból.
„Ha kómában…

***

- Nagy titokban tartják a tényt, ami lassan napvilágra kerül, hogy bolygónk veszélyben. Egy közeli csillag pöfékeli felénk fenyegetően burkait, lassanként érezhető hatást téve klímánkra.
- A hírhedt Betelgeuse?
- Előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Felrobban, és akkor elsöpör minket a föld színéről. Elsöpri ideálisnak akart világunkat.
- Az Úr petárdái kiszámíthatatlanok. Könnyei eltörölnek minden illúziót, kérlelhetetlenül semmibe veszik mit rajzoltunk szerető aprólékossággal, legyenek bár azok a legszebb mandaláink.
- Egy percig csodáljuk meg a látványt. Félsz?
- Nagyon. De benne foglaltatik a dráma lényege.
- Akadályozzuk meg!
- Akkor lépj be a fénybe…

***

… kómában fekszem, olvassátok el a könyvem, és kérlek, gyertek utánam! Mentsetek meg, nagy bajban vagyok! ” – írta a füzet borítójára, és az asztalra rakta.
Tisztában volt vele hogy álmodik, valamint tudatossága emelkedésével azzal is, hogy senki sem fogja vészjelzését észrevenni, mert a víziónak az a végzete hogy feloldódjon az asztráltérben, mert ez nem a fizikai valóság, hanem egy pihekönnyű álom. Szíven ütötte, hogy nem segíthetnek pihenő testébe burkolt önmagán, hogy nem látta az utat odafent meg odalent, és hogy az élete forgott kockán. Ami hazugság. És ez ellen foggal-körömmel harcolt, mert „ami hazugság”, pont az a hazugság, de én azt mondom, hogy ez egy nevetséges játék ami megrögzötten fogva tart. Ebben pedig Arcnélküli igazat ad nekem.
„Nincs igazam? ”
… dörögte az ismerős hang, rettegett nevelőapjának hangja, és az álmodott megriadva zsibbadt vállait dörzsölte. Felkelt, mert a hulladékhasznosító mindennél előrébb való. Külön örömére szolgált, hogy előbb kelt annál, mint hogy kelteni jönnének, de nem volt biztos abban mit hagytak meg tegnap az elkövetkezendő napok beosztásaival kapcsolatban, és a vasajtóra nézve kétség nem fért hozzá mi hibádzott: a kémlelőlyuk hiányzott róla. Az álfelébredésre dühösen ráeszmélve sarkon fordult, el az Ideális Világba addig, amíg nem késő. Belerúgott a látszólagos akadályba, az acélajtóba, ami tokostól szakadt ki helyéből…
„Ha kitartott volna az álom, talán sikerült volna visszajutnom, de sebaj, egy teljes napig biztonságban vagyok tőlük. Épségben, csendben és nyugalomban túléltem az éjszakát, hála az égnek, hogy ezek a rohadékok nem balhéztak. ” – gondolta hason fekve, és felfigyelt átlátszó kezeire és ezidáig tartó hiedelmére, hogy ébren van. Nekirugaszkodott, hogy lehetőleg ezen az éjjel mentse ami még menthető, vagy egyenesen fejjel a falnak, de az ágy végéig sem jutott el mert lendülete hanyatt vágta és eszméletét vesztette.
Teste nagyot rándult. Körbenézett cellájában és az ágy alatti fémdobozkában tárolt nyugtatókért nyúlt, de a mozdulat felénél észhez tért, mert ez még mindig nem az alapvalóság, ahonnan rendre kiindult és megérkezett, hanem újra és újra a hamis felébredés kelepcéjébe esett.
Az otromba kőrisfa a feje felé tornyosult, és nem tudta hogyan került a legkedvesebb rét közepére, de felsóhajtott, hogy nem nyomja többé teher és kikeveredett az álomlabirintusból, mert nincs jobb az ébrenlétnél. Kivéve akkor, ha még az igazak álmát alussza és teste Urnea börtönének foglya; felismerése pedig még annál a pofonnál is fájdalmasabban csattant, mint amit felesége adhatott volna neki álmos hűtlenségéért.
Ímhol felébredt, amott ráeszmélt, és nosza rohant volna vesztébe, de rendszeresen belefulladt az öntudatlanságba. Ismétlődve, különféle színhelyeken és színtereken, leginkább börtönben és börtönökben, a felismerhetetlenségig és az emlékezhetetlenségig, lehiggadva majd felzaklatva és a kör bezárult.
Újra és újra.
Unos-untalan.
„Megérkeztem! ”
Micsoda félreértés volt ez a kificamodott história, ez az idáig tartó a lázálom! Szentül hitte, hogy álmodta ezt a rettenetet, ami csaknem olyan gyötrelmes volt, mint vakon és kínok között e kórházi ágyon ébredni. Eldöntötte, nem győzi le a skarlát, bár hat éves, de lehetne akár négy is, akkor sem adná oda az életét a kórnak. Fájdalmait gyomorig hatoló gyógyszerszag fokozta, de enyhítette édesanyja levendulaillata, aki fogta kezét és gyógyulásra lelkesítette.
– Drága gyermekem, már jó helyen vagy!
Köszönetet akart mondani neki, amiért eszméletlen állapotban rátaláltak az udvaron és kórházba szállították, köszönetet a gondoskodásért, de balján bénultan fekve, csak tátogásra futotta feldagadt torka miatt, mely megbénította hangszálait, miközben ölelésre várt szüleitől, különösen apjától, akit évtizedek óta nem látott és alig látott…
Kemény fából faragták: ezredjére sem fogott ki rajta a tudattalan kvázi-felébredés, a jól ismert szituáció.
„Betelt a pohár! Fel akarok ébredni, most! ”
Összetéveszthetetlenül egyedi az a zuhanó érzés, ami minden kétséget kizáróan jelezte a visszatérést fő valóságába. Teste mágnesként vonzotta haza kóválygó lelkét, olyan erőteljesen csapódott be, hogy akaratlanul is nagyot kiáltott. Ahogy a sistergő asztrálzaj-maradvány alábbhagyott, úgy hallotta mind erősebben zsebrádiójának hangját, mire rájött, hogy előző nap belealudt az éjszakai műsorfolyamba.
Szüksége a mellékhelyiségbe invitálta, és felállván meginogott, mert szédült, mintha azelőtt percekig a tengelye körül pördült volna, de ezt nem furcsállta tudván hogy ez az elementáris, falakat rengető visszaérkezés erejének fizikai mellékhatása és teste még e sokk hatását szenvedi. Eltántorgott az egy embernek is szűkös mosdóig és a tükörbe nézve újra leesett a tantusz: eltört a mécses attól a tudattól, hogy mindörökre és menthetetlenül álomban ragadt.


------------


' részlet a könyvből 10'

Az általam elnevezett „álomba ébredési” vagy „villanykörte-technika” használatakor a tudattalan álmodás során eszmélünk rá az álomvilágban tartózkodás tényére. E technika előnye, hogy kevésbé riasztó, hátránya, hogy bekövetkezése véletlenszerű, így kevésbé lehet bekövetkezésére számítani. Sikeres alkalmazása az ún. valóság-tesztelésen alapszik. A nappal kialakított új rutinszerű szokásaink életünk mindennapi részévé válnak: ezek egyre nagyobb eséllyel megjelennek álmainkban, melyekkel kiválthatjuk az álombéli tudatra ébredést. Tedd szokásoddá, hogy mindennap háromszor, a lehető legváratlanabb időpontokban kapcsolgass villanyt azon a helyen, ahol épp tartózkodsz: az asztrálvilágban az elektromos berendezések nem a nappal megszokott módon funkcionálnak, és ha e beléd ivódott szokás álmodban is megjelenik, könnyen felismerheted a rendellenes működést, mely szó szerint ki fogja gyullasztani fejedben a villanykörtét…
További gyakorlatok: önellenőrzés tükörben (többnyire nem az az alak néz vissza rád az álomtükörből, mint akihez nappal hozzászoktál), szöveg olvasása (Álmodban egy könyvről vedd el a tekinteted majd vissza, és a betűk összekeverednek – a fizikai valóságban ugyebár ritkán változik meg a nyomtatott írás. A trükk működik digitális kijelzőkkel is!), levegővétel befogott orron keresztül, kísérlet a repülésre (földtől spontán felemelkedés).
Ragassz ki cetliket lakásod különböző pontjaira a következő felirattal: „Álmodom? ” Ha szembefutsz velük, állj meg egy pillanatra és gondolkozz el a kérdésen! Köss csomót zsebkendődre, vagy rajzolj egy kérdőjelet a bal tenyeredbe! Erőltesd meg emlékezeted és idézd fel mit csináltál öt, tíz, vagy hatvan perccel ezelőtt, ha emlékeid ködbe vésznek, az intő jel arra, hogy álomban vagy. Ezek mind-mind, előbb-utóbb beszivárognak álmaidba. Látod, mennyi lehetőséged van a tudatosságra ébredéshez? Ha más jobban tetszene, találj ki újakat és használd őket!
Megeshet, hogy álmodban a valóságellenőrzés eredményét tévesen úgy értelmezed, hogy a fizikai valóságban vagy. Felébredve ne csüggedj, hanem jobban összpontosíts a gyakorlatok (nappali) végzése közben.
Megjegyzés: az álomjelek kutatása és felismerése is jó módszer a tudatra ébredésre – pl. elhunyt rokon megjelenése
(...)

---------_

Hatodik nap

Hogy az álomvilág felkavarodott, az még megemészthető. Lement az is a torkán, hogy álfelébredések sorozatán bukdácsolt a reggelbe, de az több volt a soknál, hogy nem működött az önfelébresztés. Reményvesztve ismerte be tudatosságának vészes ingadozását, hogy képtelen uralni az éjszakáit, mint a jeges úton csúszkáló autóját annak sofőrje; Albert attól tartott, netán szakadékban fog kikötni. Kétségtelen, hogy fonák életének egyensúlyát helyre kellett volna billenteni. Az aggasztó szó gyenge kifejezés arra, hogy ezek a kezdetek óta nem jelentkezett álombéli elmeautomatizmusok összeesküdtek ellene, és akadályozzák belépését az Ideális Világba.
„Szerencsések vagytok ti balgák, kik gondtalan tudatlanságban alusszátok végig éjjeleiteket” – valahogy mégis ekként irígykedett.
A börtönben eltért e reggel a megszokottól, és ez vészjósló eseményeket sejtetett. Az ajtók zárva maradtak és a reggeli késett. Odakintről elfojtott, zaklatott beszélgetésfoszlányokon és vad félmondatokon kívül mást nem lehetett hallani, és még félórával az ébredés után is csak találgatni tudott a két lakó kettes magányában a rejtélyes történésekről. Borzalmas dolognak kellett, mert a tévében csak hangyaháborút bámulhattak és a smasszerek is csak arról tájékoztatták őket, hogy ezen a napon az összes elítélt a zárkájában marad.
Nyers szag csapta meg orrukat, hússal vegyes véré lehetett, áthatva légteret. A nyílásokon csepegett be szellőzetlen zárkájukba, ahogy az információ, foszlányokban és cafatokban: egy rab ölte meg cellatársát. Albert nyugtalan lett, míg Tom izgatott: aszongya végre valami történik. További értesülés híján ezen beszűkült órák alatt, pár négyzetméterükön korzózva több tucatszor rágták meg és böfögték fel azt a keveset, amit tudtak az esetről. Gyakorlatilag találgattak, mint ahogyan azt mások tehették szerte az épületben.
E keddi nappal vége lett a „leányneveldének” (hogy Jan kifejezésével éljek): az elítéltek számára ugyanis napi huszonhárom órás elzárást rendeltek el, határozatlan időre. Ez azt jelenti nincs munka, nincs csocsó és billiárd, templomi gyónás és egyéb kellemetes elfoglaltságok, valamint a maradék egy órát megerősített figyelem alatt tölthetik a szabad levegőn vagy a zuhanyrózsa alatt, ha még az belefér az időbe. Felváltva és egymástól lehetőleg minél szeparáltabban a találkozásaik lehetőségét minimálisra kívánták csökkenteni, ami intézkedés az össznépi büntetés elrettentő funkciója mellett a szálak kibogozásához is szükségeltetett, na meg arra, hogy ellehetetlenítsék a rabok közti kommunikációt, nehogy összebeszéljenek, bosszút forraljanak, vagy hátráltassák az eset felgöngyölítését.
A reggeli elmaradt, csak az ebédben reménykedhettek. A napi rendszerességű razziákon kívül ezentúl semmi sem biztos. Akárhogy is, de a néma rendszer szabályait ki tudták játszani a bezártak, akik a fűtőtestek csővezetékeit használták távíródrótként. A fülledt légtér kopogó morzejelektől zengett, és bárkinek összeállhatott a teljes kép a gyilkosságról.
Láthatóan beköszöntött a tél: Urnea városát sötét fellegek lepték el, melyekből sűrű hó hullott alá. Albert és lakótársa az ablakban állt, nézték a téli csendéletet, ami kikezdett idegeikre jeges borogatásként hatott, de Tom néhány perc után elunta és visszafeküdt helyére. A tévében már adtak műsort, de rajzfilmeket ráadásul elég halkan. Eldönthetetlen, hogy nyugtató gyanánt avagy kínzásnak szánták.
Három óra késéssel érkezett az ebéd, amit elég faragatlanul szolgáltak fel - disznóknak különb módon vetik a vályúba a moslékot. Ahogy belökték azt a lyukon, a leves kilöttyent és végigfolyt az acélajtón, az összes kenyeret eláztatva. Tomot felbosszantotta, de Albertet kevésbé; olyannyira étvágytalanság gyötörte, hogy ebédjét a másiknak adta. Nem tudott enni a megfoghatatlan görcstől, ami gyomrában ülepedett.
Már nem beszélgettek. Albert zaklatottsága is elapadt és észrevétlenül egy nihilista, tudatilag vegetatívabb állapotba merült alá. A külvilági ingerek nem voltak eléggé tolakodóak ahhoz, hogy a körülötte hízó jégréteget széttörje: elkezdte végleges kivonulását a való életből. Megfagyottan szemlélte a végtelen hómezővé vált nagyvárost, megbabonázta a pocakos pelyhek szakadatlanul aláhulló zápora. A fagyzápor elnyomta Urnea maradék zaját – már ami egyáltalán eleve felszűrődött belőle –, és elszemetelte a széllel viaskodó járművek fényszóróit.
Az idő pedig párolgott, mint a szárazjég és belső éterben szublimált el; lelassult.
„Ez mind az enyém. Megtapasztalom, tehát létezik. És sosincs vége. ”
Azért nem szűnt még meg teljesen e világnak: önkéntelenül megfordult egy neszre a háta mögül, egy szempárt látott bekukkantani a kémlelőn (mintha csak az imént kezdődött volna el az ellenőrző őrjárat, de nem, reggel óta tízpercenként kukucskáltak be a zárkák lakóit ellenőrizve) és felismerte a Hatos Számút. Higgadt tekintetéből azt olvasta ki, hogy nincs miért aggódnia, de amitől ki is rázta a hideg, mert az a bajsejtelem mocorgott benne, hogy talán mégsem úgy van ahogyan azt képzeli: a Második Hatos Számú nem a Hatos Számú asztrálteste, mert az „eredeti” él és virul.
Figyelmét a havazásra lapátolta…

***

Miután elkészült a csapdával, kényelmesen elhelyezkedett a Királynő bőrpárnás fotelében. Hallotta, amint közeleg ellensége. Az irodába belépett és ahogy kinyitotta az ajtót, feszülő damilok hozták működésbe a kibiztosított puskát, melynek ravasza fémhúr által kifejtett húzóerő hatására hátramozdult, és a börtönigazgató azonnal holtan rogyott össze egy vöröslő lyukkal a homlokán. Albert jót mulatott rajta, csak azt bánta, hogy nem éber világában ölte meg. Remélte, hogy áthallásos álmot kreált, és legalább egy kellemetlen éjszakát okozott neki, mi persze soha nem fog kiderülni.

***

A havazás nem akart elállni.
A beharangozott szigorítások kemény időszak kezdetét jelentették, még a csend is ezt harsogta. A kocogások és dübögések megszűntek, a villanyfény irritáló narancsfénnyel hunyorgott. Állítólag a szél elszakította az elektromos vezetékeket, ami miatt a börtön áramellátás nélkül maradt, az eleddig használatlan generátor pedig nem bírta a terhelést.
Vaklálva Elvira selymes illata után epekedett. Telepatikus úton erőlködött üzenetet küldeni hozzá, de feladta agyatlan ötletét. Inkább feleségének és lányának alakját idézte meg, és gondolatban kereste azt, akinek elvághatná a nyakát, a felelőst, akit okolhatna amiért élve eltemették és aki felelős, amiért módszeresen kipusztítják szeretteit a szívéből.
„Mert ezt teszik, apránként hasítják ki a hússzeleteket belőlem. És tökéletes munkát végeznek. ”
Való igaz, hogy a törvény megkérdőjelezhetetlen hatalma által, ám mégis jogalap nélkül fosztották meg szabadságától, egyben a szeretet gyakorlásától: a telefonhasználat korlátozott, a leveleket felbontják és a fogadóhelyiségben még az ölelések időtartamát is szigorúan előírt.
A havazás nem akart elállni.

***

Rabokat elszámosítják, cserébe azok meg gúnyneveket ragasztanak a börtön összes dolgozójára. Érdekes bosszú ez részükről, másrészről fel kell címkézniük őket – maguk között. Így alakult ki a Hatos Számú meglehetősen eredeti beceneve melynek születése homályba vész, a termete, bőrszíne és „harapós természete” okán elkeresztelt Nagy Fehér, a peckesen lépkedő és fröcsögő dühkitöréseiről (melyeket nevezhetnék hisztériarohamoknak is) közismert Királynő. És ott van a többi tiszt is, kikről szintén oldalakat lehetne megtölteni: a Bájgúnár, Sasszem, a nemes egyszerűséggel Sittesnek csúfolt és az Arcnélküli (!!!), meg a többiek, de Albert életének ezen szereplői nem sok vizet zavartak, így őket nem keverhetem bele a történetbe.
Részben személyiségi okok miatt. Tudod, nem járultak hozzá…
Tisztes, dolgos és rendszerető alakok mind, csak épp a lakók gyűlölik őket, amit jól palástolnak, főleg akkor ha érdekük fűződik hozzá, például jutalmakat szeretnének kiérdemelni. Megesik az ellenkezője is, amikor az őr és a börtönlakó titokban kedvelik egymást. Például előfordult, olyan hogy a tiszt legszívesebben szabadon engedte volna az elítéltet, ha rajta múlott volna, mert annyira megkedvelte…

***

Urnea mélyéről életlen, morajló motorzúgás hallatszott fel a fenti sötét lyukba. Egy hókotró gép akadt el. A híradásokban rekordmennyiségű csapadékot jósoltak az éjszakára, az ország katasztrófavédelmi szolgálata felkészült a legrosszabbakra.
Albert nem szedett tudatmódosító szereket, mégis ágyán elfolytan az ablakkal közelebb merészkedett hozzá és szélesebben ráláthatott a fénylő gyöngyszemre. Meleg és kényelem vette körül, biztonságosabb helyen nem is lehetett volna a zord mínuszoktól. El-elbóbiskolt, de minduntalan ébren tartotta magát, mert ennél a fehér zuhatagnál ninncsen békésebb látvány a világon…

***

A húsvéti gyermekműsor nem volt kifejezetten érdekfeszítő, ellenben annál hangosabb. A fehér nyúlruhákba öltözött nyüzsgő, megszeppent iskoláscsoport előadásának soron következő jelenetét füttyszóval fűszerezett tapssal büntették az elítéltek. Üde színfolt volt ez a műsor e forró tavaszi délutánon, amit Albert és Jan a hátsó sorokból figyelt.
– Gyerekoromban sokszor álltam színpadon.
– Szintén – válaszolt Albert. Örült, hogy barátja végre hozzászólt. – Vége-hossza nem volt a szerepléseinknek. Így kötötték le fölös energiáinkat.
– Nem bírtam volna idegekkel egy bentlakásos iskolát.
– Szerencsés vagy, hogy… – és Albert elharapta a mondat második felét. Véletlenül sem akarta kimondani…
– Szerettem gyereknek lenni.
– Utólag könnyen beszél az ember. -
Az előadásban kínos szünet állt be. Az egyik színészpalánta mintha elakadt volna zavarában…
– Bocsánat a kérdésért – fordult Jan feszengve Albert felé, – de hogy maradhatott rejtve a külvilág elől, amit mostohaapád művelt veled hónapokon keresztül?
– Úgy, hogy senkit nem érdekelt. Senki nem akar más családi ügyeibe keveredni.
– Miért kínzott?
– Mert egy alkoholista elmebeteg f. sz volt, azért... Nem tudom Jan.
– Ugye nem ő ölte meg anyádat?
– Anyámat baleset érte. Láttam, de nem emlékszem rá…
– Tán jobb is így.
– Kellene. Napokkal és hetekkel nem tudok elszámolni. Rövidzárlat…

***

Albert füstszagot szimatolt és ez jobban kijózanította, mint azt egy bödön kávé. Ám tűz fénye nem táncolt a falakon, csak félelmei gyűrűztek hipnogóg hallucinációba, álomba borulásának küszöbén. Teste pihent volna, de Albert nem akart aludni, mert az érzett harmóniát akarta mind teljesebben átélni; szemhéjai kis haladékot adtak neki mielőtt alánehezültek volna, adtak még egy csipetnyi, elhúzódó mámort az álom és az ébrenlét irracionalitással küszködő határmezsgyéjén, hópihékről verődő szemernyi csillámló fényeket, felpárnázva, megállíthatatlanul…

***

– Dolgoznunk kellene. Semmi keresnivalónk itt a gazban.
– Írtjuk a gyomot, nem? Mondtam, hogy lerendeztem…
– Ha meglátják, hogy itt fetrengünk, fel fognak akasztani. Egyenesen a Királynő fog értünk jönni…
– Nálad még egy óvodás is kevesebbet nyavalyog. Add ide, én jövök…
– Fázok és szédülök. Ez nem olyan nagyon vicces, mint a múltkori.
– Szedd össze magad, ha szépre gondolsz, elmúlik. Ne problémázz már, három doboz cigimbe került, hogy egy óráig önfeledten élvezzük az életet.
Beszélgetésükbe egy hosszú slukknyi szünet állt be.
– Jan nézd csak, hullámzanak körülöttünk az épületek falai. Álmodunk, ugye?
– Mint egy gyerek… – Nevette. – Hagyj a kényszerképzeteiddel!
– Nem hülyéskedek, Jan! Mi egy közös álomban vagyunk. Inog a tér, látod?
– Marhaságokat beszélsz,… csak beszívtál. Nem inog és nem mozog semmi, itt minden statikus.
– Jan nagy baja, hogy minden statikus! Materializmusa is statikus, és nem enged a számok törvényeiből. Barátom, túl jelentéktelennek tartod az álmaidat. Mit szólnál egy valóságellenőrzéshez?
– Alighanem tényleg rossz hatással vagyok rád. Beszéljünk másról.
Összeakadtak a tekinteteik és megdermedtek, ahogy gondolataik is összeakadtak.
„Arról ne! ”
„Pedig ez az, ami miatt mindketten idevetődtünk és egymásra találtunk. ”
„Erről nem szokás beszélni, itt a szó jelentését is ki kell törölni az agyadból! ”
„Nem igaz. Hallani akarom tőled. Mondd ki, mi a közös vonásunk? ”
„Ártatlanság. ”
„Ugye hogy nem törölted ki a fejedből? Én sem az enyémből. ”
„Hogy jöttél rá…? ”
„Az ebédlői késelésnél elsápadtál. Ha valóban sorozatgyilkos lennél, meg sem rezzentél volna. ”
„Ha nem sikkasztottál, akkor ki miatt ülsz? ”
„A főkönyvelői állással egy szépen elrejtett csapdába estem bele. Egy pénzmosodába. Átvertek és én vittem el a balhét. ”
„Kibasztak velünk. ”
„Veled azért jobban. ”
„Érdekel a történeted. ”
„Száraz és lapos. Pénzszagú. A tied megdöbbentőbb. Mondd el nekem, hogyan válik egy átlagember sorozatgyilkossá! ”
„… az a vasárnap tökéletes volt egészen odáig hogy összekaptunk. Tudod, apróságokon lehet a legnagyobbat cirkuszolni. Gondoltam az lesz a legokosabb, ha kiszellőztetem a fejem. Sétálni indultam… Városszélen laktunk dombok és sínek mellett… Mellettem a főút forgalma eléggé zavart elmélkedésemben, de azért a csillagok alatt lépdelve, a kis erdőben sikerült összerendeznem gondolataimat…
Megálltam és nem hittem a szememnek: egy nő feküdt saját vérében ázva a földúton. Nehezen és sípolva vette a levegőt… Ma már tudom, ott kellett volna hagynom, de én segítségére siettem és ez eldöntötte további sorsomat… Haláltusája közben támadóját vélte bennem felismerni, aki talán másodpercekkel megjelenésem előtt távozhatott. A karomat megfogta, kezének görcse nem engedett, rángatózásával pedig összevérzett…
Hullamereven álltam… Lámpák fényeit láttam, aztán szirénázást hallottam, meg a rendőrkutyák csaholását… Azt hittem rémálom és felébredek belőle, de sajnos a valóságot éltem át. Nem ellenkezhettem ellene… Tudtam, mi a sorsom… Tetten értek és megbilincseltek…
A nő hátborzongató sikolyait az erdő melletti szálloda éttermének vendégei hallották meg és azok riasztották a rendőröket… Gyomorforgató, hogy a nyomozás és a bizonyítás során figyelmen kívül hagyták a vendégek állításait, akik egy alakot láttak a fák között menekülni, de más úgymond lényegtelen mozzanatról sincs említés egy nyomozati anyagban sem. Egyedül velem hozhatták kapcsolatba a haldokló nőt… Szerencsétlen nő, hajnalig küzdött az életéért. Reménykedtem, hogy életben marad és vallomást tesz… Nem tudott…
Én csak segíteni akartam rajta… Hozzáértem… Más helyett ülök… A gyilkos felszívódott és éli az életét… Ellopta az enyémet…
Megbillogoztak! Ezért ne csodálkozz hát, hogy nekem csak az álmaim maradtak… ”
„Tökéletesen megértelek, de nem takarózhatsz ezzel örökké… ”
– Igazad van. Tényleg nem ártana másról beszélgetnünk. A fű csakugyan nem nekem való. Túlságosan nyitottá tesz.
– Néha nem árt egy laza eszmecsere. Örülök, hogy tisztábban látok.
– Azt hiszem, kezdünk kitisztulni.
– Köszönöm, hogy…
– Szívesen. Félszavakból is...

***

Elaludni tilos, készenlétben kell állni a menekülésre: veszélyben az élete.
A fényhiányos cella kétdimenzióssá laposodott, egy akvarellé melyről a szűnni nem akaró havazás mosta le a színeket; egy mozdulattal letéphette volna ezt az értéktelen fércművet.
Ébren maradni tilos, készen kell állni a menekülésre: veszélyben az élete.

--------

'részlet a könyvből 11'

A teljesítménykényszer modern kultúránk káros mellékterméke. Ne szabj hát magadnak határidőket, mert különbözőek vagyunk. Van, akinek már a második nap sikerül tudatosan álmodnia, van, akinek két hónap után sem, ezért nem győzöm elégszer hangsúlyozni a kitartás fontosságát. Lelkesedj és tégy meg mindent a siker érdekében! Ha lehetőséged van rá, keress olyanokat, akik szintén megrögzött álomjárók szeretnének lenni, osszátok meg élményeiteket, tapasztalataitokat egymással (ha lefekvés előtt néhány órával beszélgetsz e témáról valakivel, megnő az esély arra, hogy a következő éjjelen éberen álmodsz)!
Első tudatos álmod bekövetkeztekor eufórikus öröm keríthet hatalmába, és ha nem figyelsz eléggé, ez felébreszthet. Mielőtt azonban álmod túlzott örömöd áldozatává válna, fordítsd figyelmedet a környezetedre, térképezd fel azt. Talán épp hálószobád asztrálsíkbéli megfelelőjében vagy: nézz szét, vizsgáld meg, milyen részletei hasonlók az eredetihez és mi nem. Keress egy tükröt és csodálkozz rá a látványra, csapd fel kedvenc könyvedet, hogy megnézd „ezúttal” mi áll benne. Ha pedig meguntad, egyszerűen távozz az ajtón vagy az ablakon keresztül…
(...)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Spirituális
· Kategória: Regény
· Írta: HungarianStoryteller
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 324
Regisztrált: 0
Kereső robot: 21
Összes: 345

Page generated in 0.48 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz