Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Betelgeuse - 7. rész

, 303 olvasás, HungarianStoryteller , 0 hozzászólás

Spirituális

'részlet a könyvől 5'

- A tudatos álmodók menekülnek a világból...
- Mit is csinálsz éppen? Könyvet olvasol? Meg tévézel és naphosszat stratégiai játékokkal játszol vagy a kocsmában iszod le magad. Hosszan sorolhatnám. Ki is menekül?
(...)
Az álmodás nem a koponyánk belsejében, hanem az asztrálvilágban (egy nem fizikai szférában) történik, ami a lehetőségek birodalma. Tudattalanul belecsöppenve egy „üres képernyőt” kapunk, melyet ingerek híján tudatalattink azon nyomban telefirkál, egy önkényesen működő, mozgó és zsibongó hologramot építve fel, korábban tapasztalt élményeink alapján. Nappali perspektívánkat átörökítvén a kialakult álom úgy viselkedik, mint a fizikai valóság, de becsapja korlátozott elménket: visszaköszönnek mindennapi szokásaink, emberi reakciók, a természeti és fizikai törvényszerűségek, és hagyományos módon álmodva hiányzik elemző logikai képességünk is.
Hogy mennyire szeretünk megszokott illúzióink foglyai lenni, kitűnően jelzi, hogy az időt is érzékelni akarjuk, mint ahogy ébren tesszük, holott az álomsíkon az idő (a „negyedik dimenzió”) az anyag (a „három dimenzió”) hiánya miatt nem létezhet. Ha itt nincs idő, akkor annak problémája is csak a megfigyelőben létezik, aki makacsul ragaszkodik egy „hozott” elképzeléshez, amihez máshol olyannyira hozzászokott.
Nem csodálkozzunk tehát, ha elveszítjük a fonalat: egyszerűen nem emlékezhetünk álmainkban az okozatok okaira, a következmények előzményeire, ha igazából nincsenek is előzmények, okok és történések. Egyedül az álmodó van.
(…)

-------------------------------------------------


Harmadik éjszaka

Tom bukkant fel egykori iskolájának romjai közepén. Takaréklángon pislákolt benne az élet, minden jel arra utalt – legalábbis Albert meglátása szerint –, hogy tudattalanul behatolt álomszférájába. Részeges vagy önkívületi állapotban lévő emberhez hasonlított, vállait megragadva rázogatta, de mindhiába: kótyagos motyogásából egy szót sem értett, válaszokat harapófogóval sem lehetett belőle kihúzni.
„Mindazonáltal az önkivetülések összezavarhatják a személyiséget. ”
Egy szobában félig összetört tükörbe nézett; háta mögött Arcnélküli jelent meg, viszont levakarhatatlan kísérőjét nem látta a kifordított reflexióban.
– Nem létezel – vetette hátra kárörvendve.
– Becsapós, ugye? – Ezzel összezavarta a személyiséget.
Albert előrerohant, kishíján mélybe lökte a kidöntött fatörzsön átvergődő két társát, a többiek nem értették, miért lett hirtelen neki ennyire sürgős. Ledöbbentek zaklatottságán.
– Másik életemben olyan események sodrásába keveredtem – visszhangozta az erdő rekedt kiabálását –, melyekre nincsen ráhatásom. Bajban vagyok, bármikor súlyos tragédia történhet velem. Ha nem csipkedjük magunkat, meghalok! Lehet már most késő, egyetlen reményem a templom fénye maradt!
– Nem hajszolhatjuk túl magunkat miattad! Kiszámíthatatlanságoddal a csapatra nézve még egy vadállatnál is veszélyesebb vagy. Higgadj le!
- Te! - fordult oda Albert a Második Hatos Számúhoz - Te!!! Tudom, hogy nem az vagy akinek mutatod magad, sem itt, sem odafent! - Az éj folyamán másodszorra markolta meg egy ember, akit szintén fel akart rázni a homályból - Esküszöm, nem árullak el senkinek, de valld be, valld be, hogy te is rátaláltál e világra, tudod ki vagyok és saját védelmedben nem feded fel magad! Te jó ember vagy.
- Nyugi! Folytassuk az utat a megszokott tempóban, energiafecsérlés nélkül! - Próbált nyugtatólag hatni Gerg. – Útközben elmondasz mindent, és kiokoskodjuk a megoldást.
– Szabadságom véges! – Harsogta.
Az éjjelek az őserdőben a szúnyogok elleni küzdelemről, és az éjjel vadállatainak elriasztásáról szóltak, nappal meg a heves trópusi zivatarokat és a fojtogatóan párás klímát, és az ebből adódó folyadékveszteséget igyekeztek túlélni, de mindezek ellenére a tervek szerint haladtak. A céltól félúton, a gigantikus folyó árterében cuppogva, rémisztően távol bármiféle lakott településtől csak magukra számíthattak; még egymással sem beszélgettek, hogy ezzel is erőt takarítsanak meg.
Albert az út során először feledkezett el helyzetéről: csodálta az áthatolhatatlan lombozaton zihálva áthatoló déli nap sugarait, az elérhetetlen magasságokból lenyúló liánokat, az orchideák szépségét illatát, az állandó fanyar bűzt, ami elnyomta azt, a combközépig érő vizet, és azt a hátborzongató zörejt mely majomhuhogásból, papagájrikácsolásból, fenyegető zümmögésekből és még ezernyi hangból komponálódott össze egy sajátos dzsungelbéli szimfóniává.
Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy e harmóniából bármikor kiszakíthatja a börtön riasztórendszerének szirénázása; sajnálatot érzett teste iránt, aki ártatlanul, szerencsétlenül pihen tudattalan messzeségekben, mit sem sejtve a készülő cirkuszról, és a közelgő vészről. Hát igen, éjszakái már nem egészen voltak olyan felhőtlenek, mint annakelőtte, pedig azt hitte, az idill örökké fog tartani. Ezt nem egészen így álmodta meg anno.
Erőt akart meríteni.
– Menjetek előre, egy időre magamra akarok maradni – mondta. Társai nem bocsátkoztak vitába vele (legfőképp attól tartottak, hogy miatta a folyam egyre duzzadó árterében éri őket az éjszaka, az pedig kevéssé lett volna kellemes). Távolodó alakjaik a fák közé vesztek elvesztek, úgy vélte bőven hallótávolságon kívülre kerültek. Segítségért fohászkodott.
– Jelenj meg. Beszélni szeretnék veled. Biztos vagyok benne, hogy hallasz – kérését többször megismételte, de úgy tűnt csak a fáknak beszél, és Arcnélküli cserbenhagyta. Csak egy mérgező színű béka csobbant az iszapos vízbe.

***

Arcnélküli eredete a tudattalan éjszakák egymásba kavargó folyamába veszett, nehéz volt visszaemlékeznie hol is látta őt először. Felrémlett egy-egy kamaszkori álmában, a hajón töltött évek alatt már jelentéktelen mellékszereplővé avanzsált, álmainak tudatossá válásával pedig előlépett a függöny mögül és megszólalt. Albert kezdetben mókásnak tartotta személyét, viszont egymaga akart álomuniverzumában barangolni, és ez arra ösztökélte hogy megszabaduljon szórakoztató kíséretétől. Arcnélkülinek esze ágában sem állt tágítani mellőle. Árnyékként követte, Albert nem találta módját anak, miként radírozhatná ki őt éjjeli vízióiból; dühöngéseivel csak saját erejét pazarolta (nem is pihente ki magát ezeken az éjjeleken). Végül hozzászokott jelenétéhez, és megtanult együtt élni vele, mint egy krónikus betegséggel vagy egy végtag hiányával, vagy a bebörtönzéssel vagy bármi mással ami megváltoztathatatlan, ami csak megkeserítheti egy ember életét.

***

– Elsőnek fordul elő, hogy segítségért kiabálj utánam – szólalt meg háta mögött Arcnélküli. – Mi a baj? Hideg a víz?
– Kímélj!... Az élet összeomlóban van körülöttem, meg fogok halni… Meg fogok halni?
- Igen és nem. Meghalsz, hogy tovább élhess.
- Adj konkrét válaszokat, elegem volt a talányokból!
- Szánd rá magad, hogy kutass a múltadban, találhatsz emlékeid között valami fontosat, elfeledettet.
- Jelenleg csak az érdekel, hogy elkerüljem a halált. Élni akarok, és nem olyan pocsékul végezni!
- Látom, nappali életed igenis fontos számodra.
- Mivel csak akkor tudok elaludni, ha eleven vagyok.
- A fizikai életed fontosabb, mint azt te el mered képzelni. Ne is áltasd magad!
- Azt áruld el, hogyan úszhatnám meg az akciójukat ép bőrrel. Mekkora rá az esélyem?
– Nos, a hálózat minden esetben végrehajtja, amit eltervez. Szóval kicsi.
– Honnan tudsz a fizikai sík tőlem független történéseiről?
– A tudásod része az enyémnek, és részben több is annál. A kellő időben csepegtetem neked azt a tudást, amit tudnod kell.
– Csepegtethetnéd gyorsabban! Elárulhatnád, hogy miket kell tennem, nem hallgathatod el!
– Ha elmondanám őket, épp azzal hiúsítanám meg, hogy megcselekedd, és hogy az események bekövetkezzenek. A megfelelő lépéseket egyszerűen meg sem tennéd.
– Válaszod kellőképp megfoghatatlan. Rád vall... Na és mi a helyzet a Hatos Számúakkal?
– Legyen meg az akaratod, egy kézzelfogható válasz: Börtönőröd e dimenzióban nem valós lény, mint ahogyan…
– Hazudsz!
– Az a te alkotásod, egyfajta képződmény, aki megszólalásig hasonlít ébrenléti életed egyik szereplőjére,…
– Képződmény?!?! E világ lakói ugyanolyan valóságosak, mint én vagy… nem, nem mint te, de mint bárki más! Összevissza fecsegsz, ha nem tűnt volna fel, az egyetlen hiba a rendszerben itt te vagy!!!
– Akinek segítsége után kiáltasz.
– Ezt nem nevezném annak, te csak összezavarsz. Nyugodtan és boldogan akarok élni, komplikációktól mentesen nélkül, olyan nagy kérés ez?... – tekintetében az látszott, hogy ezek után kedvező hírt szeretne Arcnélkülitől hallani – A Templom fényéről mit tudsz?
– A fény nem ott van. Az,… az csak egy lidércfény.
– Miért történik ez velem? – nyöszörögte – Miért?
– A miértek elterelik a lényegről a figyelmet – ezzel az elmosódott arcú alak eltűnt, helyét csobbanva betöltötte a víz, minek hullámai lassan elültek. Albert belátta, hogy dühe ellenére legszívesebben keblére ölelte volna ezt a titokzatos humanoidot, minek oka hozzá hasonlóan talányos volt.

***

Feküdtek egymás mellett. A szótlan varázst Albert törte meg.
– Ágyban akarok maradni.
– Van időnk. Gerg gépe este érkezik.
– Ne félj, addig elmegyek.
– Hülye… Néha azt kívánom bárcsak te lennél a férjem, ő olyan…
– Ha látnád a másik énem, le is tagadnád, hogy ismersz.
– El nem tudom képzelni!
– Ott, azon a rothadó helyen olykor a halált tervezgetem, de távol állok attól, hogy véget vessek az életemnek.
– Ezt meg sem hallottam…
– Inkább amiatt aggódj ha váratlanul eltűnök e világból, mert az azt jelenti, hogy távoztam az élők sorából… Reméljük, hogy az összes szféráknak egyetlen túlvilág teremtetett és végül ott találkozunk.
– És ha a mi világunkban halsz meg…?
Az humoros lenne, mondta volna Arcnélküli, ki eme intim pillanatokban is a közelben kellett, hogy ólálkodjon.
– Ezért vigyázok úgy magamra… Azt hiszem, nagyon félek a haláltól.

***

Az árteret maguk mögött hagyva jobban biztonságban érezték magukat, hogy szilárd talajt tudtak a lábaik alatt. A hegység lábához érve tábort vertek az őserdő egy piciny foltján, egy ferde és szúrós kiemelkedésen, egy nagyobb tisztáson, ahol emberhez méltó között gyűjthettek erőt az út folytatásához. Napnyugta után, sátraik között, körbeülve a tábortüzet, hallgatták annak pattogását. Szótlanul a táncoló lángnyelvekbe bámultak Albertnek ekkor az az érzése támadt, hogy társai mind értelmetlennek találják ezt az egész tortúrát, és valójában fogalmuk sincs, mit keresnek ezen az ember által még háborítatlan helyen.
Bizony, hiányérzete támadt: visszavágyott Bostonba, a fénylő metropoliszba, az éjszakai lokálokba, a szolid felhőkarcolókba, a kávéházakba és a várkastélyokba. Vissza akart térni a világ fővárosába, az örök szépséghez, fiatalsághoz, a lenyűgöző társadalomhoz, megunhatatlan barátaihoz, és Elvirához, akit szívtelenül lepattintott magáról. Megbánta, dól tudta, hogy nem alakulhatott ügyük másképpen.
De a végkimeneteltől függ a végkimenetel, az örökkön sugárzó fény pedig a meglepetés izgalmát rejti: egyesülve vele megtapasztalhatja a… mit is? A meglepetést, mely örök élet, örök halál, isteni lét, vagy az önmagával való meghasadás, de szétfolyhat e világban, meg is semmisülhet, vagy átcsúszhat egy tetszőlegesbe.
Megfáradt arcok fürkészése helyett az ég kémlelése megnyugtatóbb választásnak tűnt. A tűz szikrái magasba csaptak és kihunytak, nem úgy a csillagok, amik ugyanúgy hunyorogtak akár a fizikai valóság éjszakáiban tennék azt:
„Hé, ott a Göncölszekér! Az meg a Fiastyúk! ”
És hosszú idő után kétségei támadtak, hogy mely világot szemléli.

***

A csillagok kiégtek és a fekete háttér közepéből narancs- és citromsárga vonalak és görbék futottak ki, melyek bonyolult kör alakú, önmagába záródó szimmetrikus világító alakzattá formálódtak. mely alakzat az óramutató járásával megegyező irányban forgott. Lenyűgözve meredt a mágikus formációra, de a ragyogó vonalak fehérre színeződtek, és álló téglalapformába rendeződtek.
Hihette volna a továbbiakban, hogy egy előtte lebegő fehér téglalapot lát, de inkább egy másik nézőpontot választott, ami úgy szólt, hogy egy sötét szoba közepén áll, egy ajtó kívülről napfénnyel átitatott kontúrjait látja. Odament hozzá hogy kinyissa, de nem a szabadba jutott, hanem egy ugyanolyan szobába, végén szintén az előbb látott napfényes kerettel. Megismételte amint az imént tett, de egy hasonló szobába jutott, végén egy újabb ajtó réseinek csíkjait látta.
És még egyszer és még egyszer, újra és újra: a sötét szobák foglya maradt.
Az egyik ajtó mögött megtalálta a fény forrását. Ez a szoba különbözött az előbbi vaksötétektől: íróasztal állt benne két székkel, a fényt az asztalon álló forgatható fejű lámpa nyújtotta, ami csak az asztal felét világította meg. Facsaró, kénes bűzt érzett, egy agresszív hangtól zengett feje, és be kellett vallania magának, hogy a beszélő fenyegető hanghordozása felettébb ismerősen hangzott:
– Nyomás vissza büntetésed színhelyére!

-----------------------------------------------

'részlet a könyvből 6'

Ritkán, de előfordulhat, hogy már az első éjjel sikerül tudatosan álmodnod. Bármilyen más képességhez hasonlóan (mint pl. a kerékpározás) az elején bukdácsolsz, a kudarcok és egyre több siker árán megtanulsz egyensúlyozni, ráérzel a cselekvés ízére és megszereted amit csinálsz.
Ha már megtanultad de nem használod, akkor sem fogod elfelejteni e képességedet, legfeljebb újra fel kell ébresztened. Másrészről, ha egyszer már álmodtál így, nincs garancia arra, hogy nem lesz több éber álmod a továbbiakban, sőt: a folyamat öngerjesztő. Minél többet foglalkozol vele, annál könnyebben tudsz majd tudatosabban álmodni, amikre nappal szívesen emlékszel vissza és még többet foglalkozol a témával (látod, a kör szépen bezárul).
Az akarat és az érzelmi hajtóerő adja meg a tanuláshoz a legnagyobb lökést.
(…)
Nappali ébrenléti tudatosság fokozása kedvezően hat az álombéli éberségre is. Kitűnő eszköz erre a rendszeres, mindennapi meditáció, vizualizáció, de ha nem vagy jártas az ilyesmikben, elegendő ha részletesen megfigyeled mindazt, ami nappal történik körülötted. Csak figyelj! E tudatossággal kialakul benned egyfajta „valóságban történő kétkedő megfigyelés szokása”, mely mindennapi szokásoddá válva elkerülhetetlenül begyűrűzik tudattalan álmaidba, hogy a valóságtesztelések folyamán így könnyebben megkülönböztethesd az álmot a fizikai valóságtól. Ha ez megtörtént és áttörted gátjaidat, a továbbiak rajtad múlnak. Emlékezz, álmodban az összes szabályt te határozod meg, e síkon gondolataid késlekedés nélkül valóra válnak.
Ennek ellenére bosszantó lehet, ha mégsem úgy alakul az álom, ahogyan szeretnénk. A kudarcélmény (melyek a fizikai világ tapasztalatai során vésődtek belénk és akadályozó programokként „futnak” bennünk) sajnos meghiúsíthatja az álombéli terveket. Ne add fel, ha elsőre nem sikerül lebegni, csak rugaszkodj el a talajtól ismét, próbálkozz újra! A lehetetlen lehetséges!
Vajon mennyivel lennénk többre képesek egész életünkben, ha fizikai szinten is sutba dobnánk korlátozó hiedelmeinket?
(...)

-----------------------------------------------------

Negyedik nap

A vasárnap megtudtak fényében Albert egy egészen másmilyen szemszögből látta a börtön világát, és ez az új nézőpont egyáltalán nem volt ínyére. Eltompult figyelmét eddig elkerülte rabtársainak feszült izgatottsága, a háttérzsongás, az a mély tónusú zümmögés, amit a méhcsalád hallat, mielőtt kirajzanának. A „hotel személyzete” is szimatot foghatott, mert észrevette, ahogyan azok árgus szenekkel kutattak gyanús jelek és tevékenységek után, és gumibotjaikat meg elektromos sokkolójukat a lehető legszorosabban markolták meg, és zárt ajtók mögötti tanácskozásokon dugták össze fejüket.
Albert nem tudott árulkodó jeleket kiolvasni a Hatos Számú pókerarcából, amikor e reggelen is benyitott, hogy munkahelyére kísérje. Ostobaság lett volna bármi jelét adni arról, hogy esetlegesen sejt valamit a szervezkedésről, vagy elárulni magát valószínűsíthető éjjeli kalandozásaikról. Albert értetlenségének foglya maradt, nem értette, miért halad szorosan mellette. Talán azt várja, hogy Albert beszélgetést kezdeményezzen?
Meg kell mondjam, a Hatos Számú volt valamennyi tiszt közül a legkorrektebb. Kollegáihoz hasonlóan a szabályok betartását ugyanolyan kérlelhetetlen szigorral követelte meg, de személyéből példátlan nyers erő, határozottság és emberség sugárzott, ami miatt nagy tiszteletnek örvendett még a „pincesorba” kárhoztatott legkeményebb elítéltek között is. Bűneik ellenére esendő embereket látott bennük, akiket éles szabályok következetes alkalmazásával kell meg- és betörni, mert csak így tudnak kikerülésük után a társadalomban élni - személyes missziója volt ez. Léptei nyomán nyugalom áradt szét, ugyanakkor fájdalmasat tudott ütni, ha rákényszerítették.
- Nekem nem az a dolgom hogy ítélkezzem felettük - mondta hajdanán egy televíziós interjúban. - Azt megtette már a jog és megteszik helyettem mások, nap mint nap.
Szöges ellentéte volt annak a smasszernek, akit Albert visszataszító, kígyószemű gnómnak tartott, és akit ezen a hétfő reggel egy fémrúddal félholtra tudott volna verni titkolt aljasságai miatt. Késztetést érzett arra, hogy a Hatos Számúnál beárulja a Nagy Fehéret, de tudta, hogy védelmet még ő sem nyújthat több tonna elszánt hústorony ellen, akik az árulás miatt azonnal meggyilkolnák. Az ötlet halva született már csak azért is, mert senki sem hinne egy bolondnak. Vagy mégis?
Rájött, hogy létezik kiskapu! Eddig nem látta a fától az erdőt! A probléma megoldása pofonegyszerű: álomban, az Ideális Világban közli vele a lázongással vegyes tömeges szökés tervét. Még véletlenül sem gondolt bele abba, számolni sem mert azzal hogy a Második Hatos egy projekció, egy „képződmény”, nem akart, nem és nem! Neki is tudatos álmodónak kell lennie, ellenkező esetben a feje tetejére állna...
A műszak vége előtti utolsó rövid cigarettaszünetben a gazdasági bűncselekmények és sikkasztás miatt öt évre lesittelt Jannal találkozott, egy másik blokkból. Régi ismerőse sokakkal ellentétben, börtönbéli személyes problémáit a többet ésszel, mint erővel elvet követte; például jogász asszisztens végzettsége és befejezetlen pénzügyi tanulmányai miatt köztiszteletnek örvendett, és ez iszonyatos védelmet nyújtott neki a legbrutálisabb nehézfiúk ellen is. Hogy miért? Félanalfabéta rabtársai helyett fogalmazott kérelmeket, határozataikat és végzéseiket számukra is értelmezhető formában szavalta el nekik. Így aztán a börtönhierarchia csúcsán elhelyezkedve semmiben nem szenvedett hiányt (az elítéltek bármit beszereztek neki, amit csak a körülmények között kívánhatott), és olyan óvatosan bántak vele, mint egy mínusz egy dioptriás hímes tojással.
– Én hiszek neked, de ha a bíróságnak nem tudod bizonyítani az ellenkezőjét, akkor még az úristen előtt is bűnös vagy. Én már csak tudom. A jogrendszert úgy találták ki, hogy megvédjen a saját igazadtól.
– Bentről nehéz, de szabadulásod után kintről segíthetnél – mondta ezt Albert úgy, mint aki tudomást sem akar venni arról, mi készülődik a börtön falai között.
– Nem lesz könnyű.
– Ha egyáltalán megérem.
– Miről beszélsz? Öngyilkosság?
– Ugyan, hát nem érzed a vihar előtti csendet? Ezért érzem rosszul magam a bőrömben.
– Akkor meríts erőt a híres-nevezetes álmaidból! Azt mondod, hogy a két világod párhuzamosan zajlik egymás mellett, én meg erre azt, hogy mindkettő tükörképe a másiknak. Ha a zavarok közös pontját megtalálod, ki tudja, talán nemcsak a megoldás, hanem a zár kulcsa is megvan – Jan szemügyre vette Albert vérszegény tekintetét és hozzátette. – Bár érezném rajtad azt a belső békét, aminek áradni kellene belőled! Fénylő lámpásként kellene világítanod, ha álmaidban olyan jókedvű vagy, miért nem hozol át ide belőle egy keveset?
– Értelmetlen lenne. Nincs kiút ebből a gyötrelmes helyről.
– Fullasztó egy hely az biztos, de azért de is beszűrődik a csoda, csak észre kell venni.
– Egyet említs!
Jan körbenézett, és egy elsárgult fűcsomóra mutatott. A száraz szálak között elkésett rovar vergődött a csípős novemberi talajon.
– Sovány. Az ösztönök vezérlik, és előbb-utóbb megdöglik. Agyontaposnám még odakint is, felidegesít, mert kintről jött be.
– Abban ne legyél biztos… Nézd, alakul az úgy, hogy elbánnak az emberrel és ráhúzzák a vizes lepedőt. Ne siránkozz, csak fogadd el, ami veled történt! Mást úgysem tehetsz. Aztán meg ki tudja.
- Könnyen beszélsz, könnyen beszélsz…
Beszélgetésüket a forradásos arcú rab zavarta, meg aki már néhányszor tett Albertre néhány kelletlen megjegyzést. Most tüzet kérni jött, és csatlakozni akart hozzájuk. Büdös leheletével és látszólag ártalmatlan kérdéseivel kettejükben gyanakvásra adott okot, és alattomos puhatolózását megsejtve megtartották tőle a kétlépésnyi távolságot. Végül az feladta és visszatért bandájához, akik közül néhányan látványosan és hangosan köpködtek és krákogtak.
– Készülnek valamire – állapította meg Jan.
– Készülődnek… – egyelőre nem merte barátjával megosztani a szökés részleteit – Egy szinten laknak velem, de nagyon nem vagyunk egy szinten. Ostoba zajongásuk az idegeimre megy… Hiába, én sem leszek már fiatalabb.
Munkára szólította őket a csengő, az állandó jelzőhang mely életük részévé vált és kitöltötte hallójárataikat, mely mankóként rendszert parancsolt életükbe.
– Mielőtt elkezdhetnék istenigazából élvezni bármit is, ez az ünneprontó szar rögtön megszólal – és füstölögve elnyomták cigarettájukat.
Megmagyarázhatatlan módon aztán Jan hatására hacsak röpke időre is, de visszaszállt belé az addig döglégyként körülötte döngicsélő életkedv, amit már nem akart elhessegetni és agyoncsapni mert az pillangóvá változott. Albert lelkesen körmölt a papírra; várandós lánya miatti ideiglenes hazatávozása ügyében írt kérelmét nevelőtisztje meglepetten vett át. És nem ígért neki gyors választ.
A fogvatartottak kérelmeikkel megállás nélkül bombázták a tiszteket. Kérelmek, engedélyek és jutalmak: Urnea börtönében kiérdemelhető a nyelvtanulás, felzárkóztató oktatás, táncszak- és kultúrkör, kreatív öntevékenycsoportban való részvétel, színház-, múzeum- vagy állatkerti látogatás és még megannyi lehetőség, amikből Albert köszönte szépen, nem kért, mert mindezeket bármikor megkaphatta álmaiban korlátozás nélkül.
Sokan talán meglepődtek elolvasva a felsorolást (és egyesek talán fel is háborodtak, hogy mindezek ingyen járnak nekik), de az intézmény igyekszik hasznosan kitölteni a fogvatartottak mindennapjait, hozzájárulva az unalom elűzéséhez és az agresszió csökkentéséhez.
Apropó: agresszió, néhány dolgot azért nem ártana helyére tenni…
Téves az a börtönökről kialakult általános nézet, hogy tobzódik az erőszaktól. E börtön minden lakója konfliktuskerülő (!!!), a maga módján persze. Való igaz, a gyermekmolesztálókkal szemben beteges kegyetlenséggel lépnek fel, és való igaz, előfordulnak verekedések meg súlyos konfliktusok is, de nincsenek úgynevezett „bandaháborúk”. Bármilyen meglepő, az elítéltek alapvetően a súrlódásoktól mentes együttélésre törekednek, inkább a rendszer kijátszásán fáradoznak. De ez az összetartás csak a lebukásig játszik, mikor is a hierarchia legalsó fokán állónak kell elvinni a balhét. A bentiek réseket keresnek a falon, amelyeken ki lehetne szivárogni, a túloldalon lévők szintén ezeket keresik, hogy lefüleljék a tilosban járókat, és aztán befoltozzák e lyukakat. Végtelen harc ez a kontrollért: mindkét csapat tagjainak szüksége van az ellenfélre, mert képtelenek meglenni egymás nélkül. E játéktéren az alárendelt a korlátlan uralom után áhítozik, a fölérendelt pedig titkon törvényt szegne, mert csak az okozna neki valójában élvezetet.
Tegyük hozzá, azért könnyen letörik a magányos lázadók és renitensek szarvát. A fegyelmező eszközök végtére is az egyenruhások kezében vannak, akik nem riadnak meg kegyetlen eszközöktől sem, ha úgy hozza a helyzet. Előfordult, hogy „helyhiány miatt” egy közismerten rasszista férfiút költöztettek át színesbőrűek cellájába. Másszor egy keménykedő friss hús új helyeként az alsó ágyat jelölték ki és a kétszer akkora, régi lakó nehezményezte azt, hogy ő került felülre, és panaszát természetesen nem a tisztek felé jelezte…
A kényes egyensúly e pokoli nyomásban is létrejön, igaz néha ki kell engedni a szelepet.
Mert képtelenek meglenni egymás nélkül, miközben megfeledkeznek az intézmény néma hőseiről: a börtönpszichológusról, a papokról, a nővérekről, a kisegítő személyzetről, a szerelőkről, a szakácsokról, a festőkről és tanárokról akik legalább olyan fontos munkát végeznek mint a „kirakatban lévő” börtönőrök.
Na meg ott az a másik tévképzet a rácsok mögötti férfiszerelemről. A homoszexualitás a börtönben korántsem olyan gyakori, mint azt sokan gondolják. Tény, hogy elszórtan történik egy-két brutális aktus, de az „átlagpolgár” szinte alig tud valamit a belső prostitúció jelenségéről, amiről még a rabok sem szívesen beszélnek egymás között. E mikrotársadalomban a súlyos hiányok kényszerítő ereje nagy úr. Főleg azok az elítéltek vállalják be a pénz és a javak megszerzésének egyszerűbb módját, kik eleve „hajlamosak szexuális tévelygésekre” (de finoman fogalmaztam!). Hogy mennyiért teszik ezt? Akad aki már egy maréknyi dohányért bepucsít, szóval az árak nincsenek rögzítve, mert nincs verseny, mert tabutéma és a köcsögöket általánosságban megvetik, a leglátványosabban pedig épp azok, akik igénybe veszik szolgáltatásaikat valamely sötét és eldugott helyen.
E felajzott férfiak étvágya hatalmas, és mivel adagjuk szűkös, mondhatni semennyi, ez a fajta koplalás jobban kínozza őket bármely fizikai éhségnél. Egy alkalommal a szállítókocsiban szabadultak el az érzéki indulatok, a férfi és női rabok az őket elválasztó rácsnak estek, amihez nekidörgölőztek az amazonok, a férfiak ujjaikkal próbáltak átnyúlkálni az ő térfelükbe a szűk lyukakon keresztül. Azonban ez eltörpült ahhoz a skandalumhoz képest, ami még ezt megelőzően a gyengélkedőben zajlott: egy ápolónő fél éven keresztül kényeztette anyagiak fejében a betegeskedő és „betegeskedő” elítélteket, és e botrány után lecserélték a börtönkórház tejes egészségügyi személyzetet. De gyakrabban látni az égen egy időben üstököst és napfogyatkozást, mint fogolyként ilyen kivételes élmények részesei lenni egy börtönben. A többségnek tehát maradnak a pornóújságok és intim problémáik önkézbe vétele.
Hát ez a helyzet az erőszakkal és a szexszel a hűvösön. A látottak alapján én ezt tudom nyilatkozni, ezt a konklúziót tudom levonni, de persze ahány ház, annyi szopás szokás.
Ehhez a groteszk világhoz kellett kényszerűen alkalmazkodnia, az általa csőcseléknek tartottakhoz, hibbant szokásaikhoz és börtönszlengükhöz (aminek kifinomult szókincse egy kisebb könyvet kitenne,) meg ami ezekkel jár, mire egy nap rémülten azon kapta magát hogy ezernyi szállal kötődik hozzájuk. Ugyanilyen sokkoló volt felismernie, hogy jogkövető, szabad ismerősei mind kevésbé látogatták és kikoptak az életéből, de aztán azt is felismerte, hogy ezen a drámán összes börtönlakó kereszülmegy: lemorzsolódnak a jóbarátok és a rokonok, csak a gyerekek, feleség és az édesanya marad. Leginkább az édesanya, aki köldökzsinórként funkcionál az egyén és a távolodó kinti világ között, ami gyorsabban repül el tőle, mint ahogyan egymástól azt a galaxisok teszik. Az idegenné vált külső társadalmi szabályok gyorsan változnak, és a külvilág kíméletlenül kilöki magából azt, aki nem képes ezzel lépést tartani. Így az unikum városa, a sövényfallal körbeölelt Urnea a benne lakóinak ékszerdoboz, a börtöntöltelékeknek vérengző fenevad, amit legártalmatlanabb a magaslati rácsos ablakokból szemlélni. Bentről nézik a hangyává töpörödött elérhetetlen kinti embereket, addig, amíg feladják a szabadság iránti vágyat, hogy innen valaha kikeveredjenek, mert túl gyengének találják magukat ahhoz, hogy újra embernek érezzék magukat. Ellentmondás, de közben a feltétlen szabad élet iránt sóvárogva szenvednek. Ennyire elsorvadnak. Ezért tudnak ilyen nehéz atmoszférában élni, csak ez a hatalmas nyomás tartja őket össze annyira, hogy egyáltalán képesek legyenek szabályokhoz alkalmazkodni. Azért kerülnek rendre vissza, mert ők ezekhez a farkastörvényekhez képesek csak igazodni. Nem azért választották ezt az állapotot, mert bűnözők akarnak lenni, hanem hogy darabokra ne essenek szét. Így tartják magukat egyben. Ha elzárják őket, és össze. Elszeparálva egymástól.
(Mielőtt pocskondiázni kezdenél, jelzem, egyiket sem mentem fel elkövetett szörnyű vagy kevésbé szörnyű tettük alól. Leszámítva a maroknyi ártatlanul és inkognitóban raboskodó foglyot, mind megérdemli büntetését.)
Albert akkor adta fel igazán a nappali élet iránti vágyat, mikor egy pocsék esős napon – mintha a „pocsék esős” jelző bármit is számítana! – a zárkában tévézett. A „saját gyártású börtöncsatorna” (amit ironikus módon Channel One–ként becéztek) zárt láncú hálózaton sugározta a más televízióktól átvett – és szűrt – híreket, sorozatokat, könnyed vígjátékokat és drámákat valamint ismeretterjesztő műsorokat. És ezen az ocsmány délutánon levetítettek egy dokumentumfilmet – talán fricskaként szánták, hogy beválogatták ezt a programot a műsorfolyamba – kedvenc börtönük főszereplésével, melyben a Királynő a következőket nyilatkozta:
„Legfőbb célunk értékes embereket visszabocsátani a társadalomba. ”
A mély gödör alján kuporodva több se kellett neki ennél a rúgásnál. Rúgás egy rozsdálló helyre száműzött emberbe, akit vissza sem bocsáttatnak soha, mert az ítélet jogerős és fellebbezésnek helye nincs. Arról is letett, hogy lányát a közeljövőben láthatja, mivel biztosra vette, hogy kérelmét elutasítják mert életfogytos, egyben kiszámíthatatlan, egyben közveszélyes.
„Ugyan kire jelenthetnék én veszélyt?
Hááát,…

***

A halat megvásárlása után nem engedik rögtön a többi közzé, hanem az úgy szokás hogy azt a nejlonzacskójába burkoltan helyezik bele a tároló vizébe, hogy a benne lévő folyadék fokozatosan vehesse át az akvárium vizének hőmérsékletét. Ellenkező esetben akár el is pusztulhat a hal.
Amíg ideiglenesen a befogadócellában laknak az elítéltek, uraik és parancsolóik megfigyelés alatt tartják őket, majd döntenek további sorsukról. Egyenként figyelembe veszik habitusuk és személyiségjegyeik alapján, hogy konkrétan milyen körletbe és zárkába, ki(k) mellé kerüljenek be (szempont az elkövetett bűncselekmény súlyossága, az alkata, dohányzik-e, „elsőáldozó” avagy visszaeső, intelligenciaszintje, és a többi, satöbbi…). Akár két tucat főt is elszállásolhatnak ezen a helyen, a besorolásra várva bizony megkezdődik a puhatolózás, az erőfitogtatás egyetemben a rangsort eldöntő verekedésekkel.
Albert híre gyorsabban megérkezett a „szállodába”, mint ő maga. Urneától érzékcsalódásokkal elrejtegetett szennyfoltja felé tartó zötykölődő rabszállítóban ült szégyenteljes tizedmagával, személyes zónákat kiiktató láncoktól a mozdulatlanságba bilincselve. A jármű rabtere veszett ebektől bűzlött melyből kiérezte saját húsának égett szagát, ami korántsem hipnogóg szagként facsarta orrát és szorította össze gyomorszáját. Borzolt tekintetük elárulta neki, hogy komótosan majszolva, elevenen fogják őt felzabálni. Lábai koordinálatlanul remegtek az őt elborító körülírhatatlan, amorf felhőben, melyben ott cikázott a düh, halálfélelem, elkeseredettség és pusztítási vágy, de nem tudta érzéseit hogyan adja ki magából, egyáltalán von-e már az is maga után retorziót. És mikor a páncélozott furgon megérkezett velük, annak alváza bádoghangon súrolta végig a betonpadkát, csikorgón, ahogy kés éle váj a csontba.
– Nem én öltem meg! – ezt provokálta ki Albertből a másfél mázsás rettegett alfarab, kinek e válasz nem igazán nyerte el tetszését. Azt hitte, megfélemlítheti és az első pofonoknál még Albert is így hitte, de igazságérzete sokkal erősebb volt annak testi erejénél.
Démoni erő költözött belé? Nem tudni. Első éjszakájának „meghatározó” másodpercei kiestek fejéből; az elmondások alapján az őröknek kellett kimenekíteniük a kétszer akkora alfát, a lötyögő radiátor leszakadt és vöröslött a ragacstól csakúgy, mint a linóleumpadló. A provokátor szétnyílt fejét, egyben életét az orvosok tucatnyi öltéssel mentették meg.
Ők ketten aztán többé nem találkoztak, mert a „szégyenben maradottat” átszállították egy másik intézetbe. Néha borul a papírforma és a farok csóválja a kutyát.
„Persze, én is ártatlan vagyok” - Szokták fenyegetve mondogatni a régiek az ártatlanságát bizonygató újoncnak, és eme incidens után jogosan mondhatták Albertnek is, aki szélsőséges kitörésével meghazudtolta magát, és tudtán kívül megtette az első lépést a beilleszkedéshez. Ha a helyzet fonákját nézzük, tekintélyt vívott ki magának (később aztán messzire elkerülték, túl messzire). Ez a kifordult beilleszkedés huszonnégy órás elzárt megfigyeléssel kezdődött, és a kétágyas cellában végződött, ami vált később elszigetelt, álmos kuckójává. Az ellenőrző vizsgálatok során a pszichológusok fejüket vakarták elcsendesedésén és passzivitásán, de elmebajra utaló jeleket nem sikerült megállapítaniuk és természetesen még álmukban sem feltételezték volna róla, hogy mi problémájának (amit Albert nem érzett annak) valódi gyökere. Az idegen bolygóról érkezett hallgatag leprás falakat húzott maga köré, mintha nem lett volna azokból körülötte elég így is, miközben az égiekhez elkékült ujjakkal, habzó szájjal és térden csúszva rimánkodott a szabadulásért.

***

A takarodó előtti percekben Tom élénken érdeklődött Albert előző élete és családja felől és ő azon jóhiszemben válaszolgatott, hogy cellatársa így akarja elterelni figyelmét fájdalmáról.
– Egy kikötőben ismerkedtem meg vele. A spanyol partoknál kötöttünk ki, az egyike volt utolsó hajóutamnak. Ő zöldségárusként dolgozott vendégmunkásként, szinte a véletlennek köszönhető hogy kiderült, egy nyelvet beszélünk…
– Ha dolgozni kéne egy hajón én is lennék konyhás. Csavarogni a legjobb.
– A legegyhangúbb, legunalmasabb munka, amit valaha csináltam. És ha azt hiszed, hogy világjáróként világot láttam, tévedsz. Még városnézésre sem igen volt idő, mire dolgainkat elintéztük addigra felszedték a horgonyokat és továbbálltunk. Kora reggeltől késő estig mesterséges fényben izzadtam egy hajó gyomrában. Éveken keresztül! A bőröm áthatóan olajszag lett. Néha még ma is megcsap a szaga.
– Legalább a bezártsághoz hozzászokhattál.
– Nem gondoltam volna, hogy az felkészítő lesz egy sokkal rosszabbhoz... Most úgy érzem, életem legértékesebb évei vesztek oda, de akkor ezt másként láttam, mert láttam magam előtt a végállomást, és az eredmények…
Kishíján kicsúszott a száján, mennyi pénzt keresett a tengeren munkában töltött évek alatt (amiből aztán két házat is felhúztak). Egy börtönben nem túl bölcs dolog az otthagyott külső élet (anyagi) részleteit megosztani egy másik elítélttel.
Az ablakhoz ment és Urnea mozdulatlan esti fényeire nézett le.
– Onnan az ablakok a végtelen vizekre nyíltak. Megundorodtam a hullámok látványától. Nem valami változatos, gondolhatod… Én mondom, még innen is gyönyörködtetőbb a kilátás.
E koravén szentimentalizmustól vezérelve tette azt az átgondolatlan, újbóli elkeseredett kísérletet arra, hogy Tomot magával rángassa álomvilágába. Meggyőzni arról, hogy nekik ketten előző éjjel álomrandevújuk volt, csak arról ő egyáltalán nem tudott. Tom zokon vette a finom erőszakosságát, és már-már fenyegető hangnemben hagyta meg neki, hogy végérvényesen szálljon le a témáról, különben megbánja.
– Rendben. De csak hogy tudd, meglehet, most beszélünk utoljára.
- Felvágod az ereidet?
- Nem. Álmomban, ott a másik világban merész tettet viszek véghez. Ma vagy holnap, vagy bármelyik éjjel. Nincs más választásom, és nem is beszélhetek róla, amíg nem akarsz velem éberen álmodni.
- Miért, mi lesz veled, mi lesz veled?!
- Talán ugyanúgy felébredek, mint eddig. Talán örökre álomba ragadok, és soha többet nem tudnak felkelteni a kómából. Lehet, különleges képességekkel térek ide vissza. Esetleg meghalok. Nem tudhatom előre.
– Te bolond, ez igaz?! Ha megdöglesz, azt hiszik én csináltalak ki, miattad szívjak én? Meg aztán lehet mindenki! Belekeversz ebbe a szarba, de én nem leszek a részese…
Mindketten rádöbbentek – Albert gúnnyal hogy egyfajta elégtételt vehet, Tom meg hitetlenkedőn elképedve, szitokáradat közepette –, hogy patthelyzet jött létre. Azzal, hogy Albert álmában, az elhagyott atlantiszi romvárosban belép a fénybe, akár még a börtönlakók szökési tervét is meghiúsíthatja.
– Amit adsz, azt kapod csak vissza. Ugyanúgy saját érdekeimet nézem mint te, és ha emiatt bajba kerülsz, arról nem tehetek. Őszintén szólva, teljesen hidegen hagy, ha keresztülhúzom a számításaitokat.
– Ez rémálom. Ébren – Tom megölte volna Albertet, de ezt a szöges falatot le kellett nyelje. Nem lett volna korántsem bölcs az ilyen hirtelen tett, sőt, az is kivitelezhetetlen, hogy összefognak ellene és kicsinálják. Ki hinné el neki ilyen képtelenséget? – Nem kellett volna elmondani neked, mit akarunk.
– Pedig szeretem a meglepetéseket - mondta újdonsült magabiztosságával. - De még lehetnek. Nálam is becsúszhat hiba és nálatok is. Vissza is táncolnak közületek, és elmarad az akciótok. Én a Nagy Fehéret látom a legesélyesebbnek. A helyetekben nem bíznék benne.
- Azt majd meglássuk!
- Mindkettőnknek a legjobb, ha békén maradunk.
Tom ittléte során először nem érzett késztetést felesleges fecsegésre. Nem akarta elhinni, hogy fordult kocka és meglehet kutyaszorítóban van, meg azon túltenni magát, hogy e konfliktust lehetetlen puszta erővel elrendezni. Bakancsrúgásától döngött az acélajtó, amikor kimenekült a még nyitott cellából és az álmokat elméjének legsötétebb mélyére hajította le. Letagadta önmaga előtt, hogy valaha is érdekelte a tudatos álmodás, letagadta, hogy ilyen tapasztalatai lettek volna, meg minden ezzel kapcsolatot emléket és álomfoszlányt, és letagadta azt is hogy valaha is letagadott valamit. És ketten erről a dologról ezentúl nem beszélgettek.
Albert vér ízét érezte szájában. Magának is nehezen vallotta be, de tetszett neki ez az íz.

--------------------------------------

'részlet a könyvből 7'

Mit sem érnek a legfantasztikusabb álmok, ha felébredés után nem emlékszel rájuk. Ezért szükséges feljavítani álommemóriád, melynek leghatékonyabb módja, ha álomnaplót vezetsz. Ez tudatosítja álmaid fontosságát, hogy azokra ugyanolyan egyenrangúan tekints, mint fizikai életed eseményeire. Ébredés után első dolgod mindig álmaid leírása legyen. Az sem árt, ha melléjük jegyzed nappali életed eseményeit, mert erősíti a kohéziót (legyenek jelen életedben az álmaid, szó szerint). Memóriád élezésén túl ez hatékony eszköz lesz arra, hogy megismerhesd álmaidat, a tőledtől neked szánt rejtett üzeneteket.
Fontos! Írd titkosírással, vagy zárd el egy rejtekhelyre a kíváncsi szemek elől…
(…)
Ahogy írásodat újra és újra elolvasod, tanulmányozod, feltárul előtted a víziók mögötti valós, egyben látens tükörkép magadról. Egy folyamatosan változó öntérképet tarthatsz így megfigyelésed alatt, melyek álomjeleid rendszeréből állnak össze. Álomjeleid visszatérő motívumokként, az önmegismerés mellett elősegítik a tudatos álmodás előidézését (feltéve, ha tudattalan álmaid során észreveszed azokat).
(...)

---------------------------------------------

Negyedik éjszaka

Egy acélajtó sem állta útját, mert azok köddé váltak, és egy teremtett lelket sem lehetett látni. A falak megvastagodtak és átrendeződtek, a büntetésvégrehajtási-intézet átláthatatlan útvesztőiben bolyongva nem maradt Albert számára semmilyen támpont csak valami kintről beszűrődő és mindenütt jelenlévő titokzatos eredetű derengés, mely csak kontúrokat engedett láttatni környezetéből.
A mélyből tompán hallott trappoló hangok közeledtek, részleteiben menetelő, rohanó bakancsok és fémes csörgések. Menekülőre fogta, de megtorpant egy kitárt ablakban, de kereteit görcsösen markolta, mert szembesült az előtte tátongó, a biztos halál rémképével fenyegető többemeletnyi mélységgel. Márpedig ugrania kellett, ha nem akarta karmaikban végezni és ugrani, mert ez volt az egyetlen lehetséges kiút. És ugrani, mert el kellett hitetnie magával, hogy álomvilágban álmodik, bántódása nem eshet, de reszketeg lábai a galambürülékkel megpettyezett ablakpárkányba gyökereztek. Még egyszer, utoljára megbizonyosodott álombéli helyzetéről, és hátranézve már látta üldözői árnyékait a folyosók falain, ennek ellenére hangjaik tőle egy bizonyos távolságon kívülre rekedtek.
Habozott, mert elbizonytalanodott attól való félelmében, hogy netán a fizikai valóságban is kikelt az ágyból és alvajáróként szintén ablakkeretek között feszül. Nem merte megkockáztatni az ugrást, nehogy ezáltal azt minden létező realitásban megtegye, mert akkor vége a történetnek. Nem, nincs vége, mert emlékezett, hogy a teste egy olyan börtönben van, ahol a rácsokat féltőn vigyázzák, és azok nem semmisülnek meg puszta gondolatok hatására.
Elrugaszkodott, és az álgravitáció szédítő sebességgel húzta lefelé, mellette elsuhantak az épület ablakai és zuhanása végén Albert szétloccsant a betonon. Megvakultan forgott tengelye körül, végtagjai lengedeztek a fény nélküli éterben, mint tó vizén a hínár. Kiabált, mert nem akarta, hogy beszippantsa a térben kialakult rémes örvény, de nem tudott, mert ezt az egész képzelményt beszívta álomamnéziája.
A cella közepén állt, pontosan a két ágy között és sokára, nagyon sokára jött fel a mélyből és megijedt attól, hogy alvajárt. Lábujjhegyen visszaosont ágyához, csendben betakarózott, mert egy pillanatig sem akarta Tomot megzavarni alvásában. Nem hiányzott egy újabb vita, ami miatt ráadásul még nehezebben merült volna álomba, márpedig jelen tétlenségének az Ideális Világból nézve halálos végkimenetelű következményei lehetnek. Párnáját megigazította, óvatosan mocorgott, nehogy felverje cellatársát a keltett zajjal, de… nem volt zaj: az ágy rozsdás rugói az istennek nem akartak magukról hallatni.
Álmodott. Kiváltképp azon döbbent le, hogy ezt egyáltalán nem vette észre: elmecsapdába esett, mire régóta nem volt példa. Ahelyett, hogy pánikba esett volna, vagy "Elaludt" volna, inkább az Ideális Világra koncentrált, mégis, lehunyta nem létező szemhéjait, mire sötétség borult rá.
Vészesen megbillent világon egyensúlyozott. Ahogy egy süllyedő hajón, úgy ezen a helyen, a dőlésszög növekedésével tányérok repültek és bútorok dőltek, asztalok lábai csikorogtak és emberek üvöltöztek. A katasztrófa okát és forrását hiába kereste, mert az nem volt, és visszazökkent tudatával tisztába került arról, hogy ismét tudatvesztés áldozata lett. Ugyanazon álom egy másik színeváltozásban szerepelt, és tudta, hogy a tragédiát csak úgy küszöbölheti ki ha lelép innen, mert az irányítás csakis az övé még akkor is, ha elméje rá akarja szedni és pajkosan azt sugdolózza, hogy ez csak egy álomban álmodott éber álom.
Múmiává szikkadt csontváz kuporodott a fűben és Albert mégsem azt tartotta a legszörnyűbbnek, hogy bőbeszédű társuk hulláját látja, hanem azt, hogy az éjjeli tűz látványa helyett a párás hajnal fogadta. Az Ideális Világban ilyen nem fordulhat elő!
A társaság pánikba esett, nem tudták mi lehetett az az ismeretlen erő, ami ezt a szörnyűséget művelte társukkal. Miután nagy nehézségek és kétségbeesések árán lenyugodtak, és megpróbáltak ráébredni mi történhetett.
Gerg talált rá a testre, ki elsőnek regenerálódott, és azonnal riasztotta a többieket; a szörnyű végeredményen egyértelműen látszott, hogy nem emberi kéz okozta halálát. Mindannyian kérdőn meredtek és ő is magára. Mindenki tőle várt válaszokat. Elviekben egész éjjel éberen őrködött, ám a kiesett idővel nem tudott elszámolni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy ezt figyelmeztetésnek szánták valakik, vagy valamik, és megmagyarázhatatlan érzés késztette őket arra, hogy minél gyorsabban meneküljenek el erről a helyről.
A holttest felett állva vitába keveredtek egymással, vajon folytassák-e útjukat vagy sem? Gerg bátorsága inába szállt a barnával meg a szőkével együtt és ezek hárman szedték volna a sátorfájukat de azon nyomban – a túravezető félt a további végzetes eseményektől és attól hogy visszatérve Bostonba felelősségre vonhatják a szerencsétlenség és felelőtlensége miatt. Albert mellé állt a Második Hatos Számú, aki szintén rettegett de veszítenivalója nem volt és elmagyarázta hogy akármerre is veszik az irányt, többé már nincsenek biztonságban mert a halál forrása a sűrűben lapul és innentől kezdve nyomukban is marad.
Társuk halálán képtelenek voltak túltenni magukat, de rettegésükön felülkerekedett az isteni titok utáni kíváncsiság. Kegyetlen döntés testét ezen a helyen hagyni, de így tettek, és innentől kezdve megértették, hogy többé nem egy izgalmas kalandtúra résztvevői, hanem harcolniuk kell az életben maradásért, és talán ebben a harcban fejüket elveszítve még egymás ellen is fordulhatnak. Albert belátta, hogy szabadága többé nem lesz olyan, mint ezelőtt volt, már lépéseinek is tétje lett; bármely pillanat lehet az utolsó.
Kihegyezett érzékekkel haladtak előre az ösvény nélküli magára hagyott és áthatolhatatlan világban, és habár az esőerdő látszólag ugyanúgy tündöklött mint a tragédia előtt, érezték, hogy tiltott területbe merészkednek beljebb és beljebb. Idegeik pattanásig feszültek, terheik súlya alatt ömlött róluk a víz. Fél nap alatti, eseménytelen menetelésük alatt útjuk meredekebb fordulatot vett, főleg az óriási hegy lábához érve. Egy szurdokszerű szűk völgynél, ahol festői magasságokból zuhogott alá a folyóvíz egy kristálytiszta üvegtálba, ott, biztosra vették hogy követik őket. A vízfüggöny alatti nyirkos üregbe álltak be, mely biztos védelemmel kecsegtetett a nyílt vadonban. Összeroskadtak. Pihenésük nem volt pihentető. Haladniuk kellett volna, de a magabiztosnak látszó férfiak nem merték elhagyni menedéküket.
Lelkiismeretük nyomása a vízpáránál is jobban fojtogatott. Egyikük sem mondta ki, de mindegyikük felelősnek érezte magát társuk elvesztéséért, mintha csak áldoztaként ajánlották volna fel azért, hogy tovább folytassák egy őrültségért. Közösen azzal nyugtatgatták egymást, hogy talán az sem segített volna, ha vele együtt mennek ki a sátorból, mert fel nem vehették volna a kesztyűt az ellen az erő ellen, ami azt a hányingerkeltően visszataszító dolgot művelte vele (és kitől majd Bostonban méltón búcsút vesznek).
Átható erő vibrált, pulzálva, alig érezhetően. Fentről jött. Térképeikre és iránytűikre szükség nem volt többé, mert innentől kezdve ösztöneik és megérzéseik fogják őket elvezetni a piramis ragyogásához. Ezzel egyidőben Albert szédült, ami nyomasztotta, mert többször is érezte „reggel” óta. Az égből és a föld alól alig hallható zúgást észlelt, valamint a tér enyhe hullámzását, de csak baljósan simogatva, ahogyan a forró nyári szellő teszi azt hurrikán érkezése előtt.
A rejtett helyszín kapóra jött Arcnélküli megidézéséhez. Sürgős dolgára hivatkozva érte barátait hogy hagyják magára, akik eleget tettek kérésének és odébbálltak, a vízfüggönyön kívülre; millió vízcseppek felhőjétől azok nem láthatták alakjukat és a fülsiketítő robajtól beszélgetésük is kihallgathatatlan lett.
– Megölnek titeket – hangsúlyozta komoran Arcnélküli a rémült álmodónak. – Egyenként és módszeresen fognak legyilkolni benneteket. Hát nem olvastál az őrzőkről az Eredetben?
– Már hogyne olvastam volna róluk, de arról nem szólt a fáma, hogy vérrel és cseppfolyós hússal táplálkoznak! Az Eredet úgy látszik, fontos részleteket hallgat el.
– A várost védik. A területükre hatoltatok be, tudják mire készültök, és nagyon nem akarják hogy itt legyetek. Tudod mit? Felejtsd el amit mondtam, ne foglalkozz azzal az ostoba könyvvel sem, meg ezzel a… műsorral! Szorítsd össze a fogad, és hamarosan személyesen nyersz arról bizonyosságot, amiről én időtlen idők óta pofáznék neked.
– Ami eddig biztos volt, bizonytalanná vált. Kibillent tengelyéből és nem értem, mitől lett instabil ez a világ. Nyugalmat akarok, én nem értem mi zajlik.
– Felkavartad az állóvizet. Elindítottál egy folyamatot, melynek hatásai magával rántanak tégedet és az összes létező valóságodat, jövődet és múltadat a jelenben. Végy egy nagy levegőt és bukj alá, mert már nem tudsz visszafordulni. Tetszik vagy sem, gyorsan de biztosan, de eddigi életeid rövidesen véget érnek.
– Nem értem. A helyes úton járok?
– Szerinted mi jelzi ezt?
– Helyesnek érzem az utat, és tudom mit akarok. Szenvedéstől mentesen.
– Úgy gondolod a szenvedés kiiktatható?
– Igen. Egyébként máshol lennék, és nem látnám magam előtt a megváltással kecsegtető célt. Biztos vagyok a dolgomban és nem tévesztem szem elől szándékaimat, mikbe úgy belefeledkezem, hogy mintha a fizikai világ ahol testem alszik nem is létezne. Még a börtön sem. Innen tekintve az ébrenléti életem álomszerű – és belenyúlt a zuhogó vízfüggönybe. Olyan nehéz elhinnem, hogy a fizikai valóságom márpedig létezik! Néha olyan nehéz rá emlékeznem!
- Hát vésd eszedbe jól, mert létezik!
- A halál torkában a legkönnyebb beismerni hibáinkat. Belátom, nem szakadhatok ki onnan, minden korábbi próbálkozásom ellenére. És azt is tudom, mikor felkelek, ugyanúgy az álmaimba akarok onnan menekülni, mert az ember már csak ilyen gyarló.
- Nos drága barátom, utoljára találkoztunk nyugodt körülmények között - mondta Arcnélküli, mire Albert görcsöt érzett azon a helyen ahol gyomrának kellene lennie –, de arra még van idő, hogy kérdezz vagy kérj tőlem egy utolsót.
– Fedd fel az arcod… mutasd meg magad!
– Javíthatatlan – dorgálta finoman, és hozzátette: – csatold be az öveket!
Miután Arcnélküli a sziklákba halványodott, Albert keresztüllépett a vízfüggönyön és odakint a kínzó trópusi napon végignézhette élőben azt, ami reggel történt: fekete, áttetsző, sziluett nélküli alakok lebegtek elő a fák mögül, lehettek vagy húszan, és a négy férfira rontottak, akik visítva, sírva és nadrágjukba eresztve futottak az életükért, de nem tudtak előlük elrejtőzni, mert azok a túlvilági szörnyetegek a fejük felett köröztek. Albert lába földbegyökerezett, tehetetlenül nézte, ahogyan azok kiválasztják azt a jellegtelen szőkét és darazsak módjára körbedongják. Áldozatuk elesett, kit beborítottak és mástól sem visszahangzott a völgy, mint a végighallgathatatlan hörgéstől és miután a vonaglás megszűnt a támadók elrebbentek a szikkadt testtől, ami aláhullott a mélybe, a fekete lények pedig egyszerre tűntek el a buja rengetegben.
Ha nem álom lett volna, Albert talán el sem hitte volna amit látott.
Négyen maradtak. Moccanni sem mertek és mikor rájöttek, hogy ennek nincs értelme, rejtekhelyüket elhagyva lassan közeledni kezdtek egymáshoz. Megnémultak a sokktól. Tudták, hogy az őserdő e parányi drágaköve csapda, sátáni ellenségek veszik őket körbe és azt is, hogy akármit tesznek, meghalnak. Karnyújtásnyira Atlantisz romjaitól, híján a gyásznak és száműzve a veszteség feldolgozását a legkézenfekvőbb döntést választották: előre menekülni, fel a végzetükbe.
Őrjítő menetben ziháltak. Alig álltak meg, verekedtek a növényzettel és megpillantani vágyták a megkopott utat, amire végre rátérhetnek. A maradék három egyre kimerültebben kaptatott (Albertnek nem voltak ilyen „testi” gondjai).
– Az a sejtésem hogy velünk egy sebességgel haladnak a fák között, mi, az ő gyilkos körgyűrűjük közepén… – Mondta Gerg. – Ha összetömörödünk, úgy nagyobb az esélyünk a túlélésre. Azt hiszem a taktikájuk az, hogy megpróbálnak elszakítani egymástól. A csoportot rémisztgetik. Az egyént tudják csak bántani…
A Második Hatos Számú elvesztette a fejét: szitkozódott és köveket hajigált a sűrűbe abban a reményben hátha kárt tesz bennük, de a barna hajú lecsitította. Gerg ismét Alberthez fordult:
– Ezt akarják elérni! De az ilyesfajta vergődés hatástalan, mert hazai pályán úgy játszanak velünk, ahogy csak akarnak. És rengetegen vannak, mint a termeszek…
– Ami most történik velem, elképesztően bugyuta! Mintha egy elmebeteg író kitalált meséjének szereplője lennék – siránkozott elképedve Albert. – Valószerűtlen fikció az egész,… gondoljatok bele, ilyen lények nem létezhetnek! A világ, amit átélek, kezd álomszerűvé válni…
– De hiszen álmodsz, nem?
– Már nem tudom…
– Segíts nekünk! Bevethetnéd ellenük azt a híres mentális erődet!
– Bajt hoznék a fejemre – magyarázkodott, hogy elkerülje illúziórikus, kényes témáját, de ezen a használhatatlan érven kívül mást nem tudott mentségére felhozni.
– Tehetsz egy szívességet! – Fakadt ki Gerg és érzelmei hevében nem kímélte barátját. - Sajnáltatod magad, miközben te vagy mindünk közül a legkönnyebb helyzetben, mert egy gondolatra visszatérhetsz a világodba, és ha úgy akarod vissza sem térsz onnan soha. De elmondanád, mihez kezdjünk mi, akiket megteremtettek és magunkra hagytak?!
- Mit értesz ez alatt a szarság alatt? - Albert felháborodása azon ijedtségből fakadt, hogy Gerg szavaiban Arcnélküli hanghordozását vélte kihallani (minek tényét azonnal felejtenie kellett, különben aláássa az Ideális Világ hibátlanságát). Elege lett a helyzetből, feldúltan próbált úgy tekinteni a körülöttük ólálkodó fajzatokra mintha nem is lennének, elképzelte mi lenne ha egyáltalán nem is…
Nem vett észre maga előtt egy térdig érő gödröt, amibe szerencsétlenül belelépett. Orra bukott, és kiáltott, mert fájdalmat érzett, de kilépni sem tudott a lyukból, mert az a súlyától még jobban besüppedt, de valójában a meglazult teret húzta magával beljebb, ahogy küzdött a szabadulásért (úgy képzeld el, mintha egy romos padláson lévő óriási szőnyeg takarásában lévő lyukba lépett volna bele).
A mélyedés kitágult, az Ideális Világ eltűnt, Albert lecsúszott, zuhant a sötétben és már felkészült az ébredésre. Fel is akart ébredni, mert mérhetetlen űrt érzett. Ebben az űrben pedig oly sok mindennek jutna még hely: tengerpart, tejszínhab, golfozás, hullámvasutazás, alkoholgőzös táncolás az Indo Silver Clubban, üvöltözés focimeccseken, ugrálás a Topfactsnewsandinfo nevű kultikus együttes koncertjén, kosárfonás, lemezlovaglás, szeretkezések, miegymás… Megunhatatlan nappalok és soha véget nem érő éjszakák vágyaktól duzzadó ízléstelen keverékében.
Az ismeretlen parkban – ami mégis oly ismerősnek tetszett – emlékmorzsák után kutatott, mert az ugyan kérdés, pontosan hogyan is került ide, de az nem hogy határozottan jól érezte magát a mértani pontossággal lenyírt bokrok között sétálva, kenyérmorzsákért kéregető galambok társaságában, kerékpározókat kerülgetve és a szökőkutakat bámulva. Rég hiányolt már egy ilyen kötöttségektől és nyomasztó terhektől mentes verőfényes korzózást, és elámult a gyönyörűségtől, a helyzet lehetetlen életszerűségétől, hogy arra megy ahová csak szeretne, azt tesz amihez csak kedve tartja és nem verik láncra béklyók. Mert Albert szabad.
„Ez mind az enyém. Megtapasztalom, tehát létezik. És sosincs vége. ”
Megborzongott a nő láttán, aki könnyeden felé lépkedett, mert felismerte benne azt, aki emlékezete szerint az eredeti bensőséget és megnyugvást jelentette neki: édesanyja jött vele szembe, teljes valójában, kinek zöld szemeit és hosszú vöröses haját évtizedek óta hiányolta, és mielőtt örülni tudott volna neki, megrémült: életének egy álmában sem fordult ez elő, legyen az bármilyen éber vagy tompa. Egyetlen egyszer sem, azóta…
Azóta!!!
Egy-egy eltávozott szerettet éjjel viszontlátni kellemes, nyomasztó vagy épp mosolyra késztető, mondhatod ébredés után, de szívbemarkoló egy olyan álomban találkozni velük, ami olyan, mintha ébrenlét lenne, hidd el! Te is faggatóznál és én is, hogy mit keresel itt, és hol voltál ennyi ideig és honnan jöttél elém, de ha hosszan kongó szótlanság fogadná kérdéseidet az téged is feldúlna, és könnyek nélkül zokognál ebben a felhők nélküli mennyországban. Anyja a tökéletesség ruháját magára öltve lépett ki a kómában elfekvő feledésből fia elé, annak könyörgései és minden beszéde hatástalanul pergett le róla. A nő egy szót sem szólt, állt vele szemben, megérinthetetlenül, miközben ijesztően élőnek tűnt, még arcán a szeplőket is egyenként látta, és e tükéletes illúzió bűvöletében szinte kétségbe vonta, hogy anyja valaha meghalt. Albert térdre rogyott.
Nem tudta mit higgyen és mihez kezdjen, ezért számon akarta kérni anyjától, hogy mit keres ő holtan ezek között az asztrálalakok között, aztán fel akarta képelni, aztán átölelni majd elpusztítani és még vagy ezerféle egyebet, mert nem kapott választ arra, hogy ki ez a halott ember élve, ez a rég látott (ál) eleven hús! Lehet valóban az ő szelleme és üzenetet hozott neki a holtak világából, vagy egy édesanyjának álcázott asztrállény, vagy a legkiábrándítóbb és legkeservesebb esetben az anya képe, csak önnön részéből egy darab, annak maga elé vetülése ami darabot emlékeiből raktározott el és rejtett lelkének kincsesládájába.
Reszketve kavicsokat markolt fel és dobált az ég felé, mert onnan sem érkezett magyarázat dilemmájára és akkor elfogadta az egyetlen biztos tényt amit megmásíthatatlanul tud róla, és egy mozdulattal elsöpörte az egész látomást.
Az idő lecövekelt, mint az a levegőből megjelent füstszerű, koromfekete, majd’ két méteres alak ágya végénél, az idő bebetonozódott, mint ő maga, akit több tonnányi láthatatlan súly fogott satuba; teste egy millimétert sem mozdulhatott. Bénultsága teljében szemgolyói is megmerevedtek és kínok közepette viaskodott tüdejével. Megbilincselt izmaival levegővételre sem volt képes, küszködött a megfulladás és a rémséges agyrém, az eltüntethetetlen frász ellenében, az életért...
Kikeveredve e tudattalan álomkavalkádból, kitisztult fejjel feküdt, a hajnal sötétjében izomláztól szenvedve és levegő után kapkodva már világosan látta, hogy alvásparalízisben volt része, amit sosem vett komolyan, mégha olyan biztosan is fenyegette a legszörnyűbb véggel. Kerülte az alvást és inkább úgy döntött, ébren várja meg az ébresztőt, mert káprázat ide vagy oda, inkább elkerült volna egy újabb küzdelmet egy ilyen fura, valóságok és tudatállapotok közé beszorult állapotban. Ami talán mégsem álomparalízis volt, hanem egy egyszerű rémálom, korábbi átélt rémségek alapján szimulált ál-alvásparalízis.
Ebbe az agymenésbe egyébként bele lehet őrülni, bár akár szórakoztató is lehet, csupán nézőpont, élethelyzet és idegállapot kérdése. Albert úgy vélte, hogy e paralízis, vagy akármi is volt, koncentrációjának hiányát jelezte, és szerencsétlenséghez vezet, ha álombéli tudatállapotát nem tudja állandóan magas szinten tartani. Gondolta, mire számíthat a továbbiakban, ha e kapaszkodó, mi életét egyben tartja kicsúszik a kezei közül. Mi menti meg akkor a teljes széthullástól?
Erőtlenül, elhasználtan, hullafáradtan még gondolatmenete végére sem ért, az éjszaka utolsó néhány percére álomba zuhant; mintha lökték volna, mintha soha nem pihent volna egy percet sem.

---------------------------------------------------

'részlet a könyvből 8'

A tudatos álmodás eléréséhez alapvetően két fő technika létezik.
Az „álomba csúszás” módszerének alkalmazása során úgy alszunk el, hogy miközben testünk a fiziológiailag szokásos nyugalmi stádiumba kerül, a tudatossági szintünk megközelítőleg a nappali, ébrenléti szinten marad.
Az álomba merülés kezdetekor megjelennek az ún. hipnogóg víziók; az alvás és az ébrenlét közötti szakaszban érzékelt jelenség az alvás első fázisának, az álmodás előszobájának kísérőjelensége. Ekkor árasztják el az elmét a tudatalattiból feltörő képek, megjelenésük egyénileg változó: jelentkezhet színes, forgó alakzatokként, fénylő pontokként vagy csíkokként, fényjelenségekben, zajokban és zörejekben. Lehet, épp egy napközben hallott dal erősödik fel a fejedben és válik életűvé (ami szebben hangzik a legprofibb hifi-berendezések által megszólaltatottnál), vagy előző napod egyik jelenetébe keveredsz bele. Ez a káprázat igencsak képlékeny, és mivel ekkor még az alvás peremvidékén járunk, könnyen kizökkenthetnek ezekből váratlan külvilági ingerek (pl. az utcán elhaladó autó hangja), de nem ritka – főleg kezdőknél –, hogy becsap téged e hiperrealisztikus mozi: elfelejted, hogy az álmodás irányába tartasz, és szó szerint „bealszol”.
A kezdeti lelkesedésedet könnyen letörheti a hipnogóg jelenségek sokkoló jellege. Minél jobban beúszol az álomvilágba, annál erősebben jelentkezhetnek ezek a képi és hanghatások. Megijeszthetnek a vibráló fények, szagok, robbanó, csattanó, visító hangok és hátborzongató üvöltések. Egyetlen megoldás, ha felülkerekedsz félelmeiden, mert ezek a veszélyesnek tűnő hangok és képek csak az elalvás kísérőjelenségei (ugyanilyen, hasonló érzetekkel járhat az ébredés is egy eleven álomból). Ebben a labilis állapotban még ne akard a rossz élményeket megszűntetni, inkább kövesd őket és használd őket vitorlaként a továbbsikláshoz. Viszont meg kell találnod a koncentráció kényes egyensúlyát, mert ha ellustulsz, elalszol, túlzott erőlködéssel pedig felébreszted magad.
Ha továbbra sem adod fel és „tudatosan beljebb merészkedsz”, további változásokat tapasztalhatsz: bénultságot érezhetsz, zsibbadtságot, viszketést, nyomást, húzó-toló érzéseket, esetleg fájdalmat. Ezektől az ártalmatlan kísérőjelenségektől sem kell tartanod. Gondolj bele, hogy más éjjeleken ugyanígy alszol el, csak tudatod kikapcsol épp amiatt, hogy e kellemetlenségeket ne kelljen átélned.
Az érzések szélsőséges felerősödése jelzi a teljes álom szakaszának közelségét. Az ebbe történő hirtelen átcsúszás kellemetlenül érinthet: mintha fentről esnél egyenesen az álom közepébe, de lehet az fülsiketítő robaj közepette csúszik köréd, esetleg a hipnogóg képek egyszerűen elhomályosulnak és az álomkörnyezet fokozatosan fog kirajzolódni körülötted. Készülj tehát fel megterhelő ingerekre, de biztosíthatlak abban, hogy a „beutazás” teljességgel biztonságos és hajad szála sem fog görbülni.
(…)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Spirituális
· Kategória: Regény
· Írta: HungarianStoryteller
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 229
Regisztrált: 0
Kereső robot: 50
Összes: 279

Page generated in 0.2039 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz