Eltemetett emlékek
porladó hamvai táplálják
a múltamban gyökeredző,
majd csontig feltépett
félévszázados félelmet,
hogy nem lesz friss rügy,
nem lesz új hajtás
és nem keresek megváltást,
- nem lesz rá ürügy -
mert érzem, nem lesz már,
ki önzetlenül dédelget.
Elpazaroltam és sóval
hintettem be az éveket.
Vitatkoztunk sok éjszakán,
mindketten érv-harcoltunk
és sokszor csak önfeledten
mosolyogtunk a vén szaván.
Az apró maródásokból
számtalan szemölcs
szövődött szerte-szét
szőrtelen magamon,
melyekből hegek sora
továbbra is lehet még.
Így maradt meg arcomon,
eltakarva a mosolyokat
az évek hosszú sora
alatt a hallgatag grimasz,
melyet álarcnak hittél.
De én voltam az, igazán
naturálisan magam,
képviseltem mindazt,
aki rengeteg bánattal
és örömmel itt él
csont-rácsai közt árva,
sokszor felsebzett lelkével.
Most pedig csak árván
üres tenyeremet nézem,
mialatt szemben a hófehér
falon egy lány vigyorog
boldogan a világra egy képen.
Belépnék én is, fel arra
a csodálatos festményre,
de érzem e kívánságom
álom marad ebben a térben,
hiába reménykedem elkésve.
Online látogatók:
Látogató: 126
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27 
Összes: 155
Jelenlévők:
