Támad a Tél, terjedő szeretet-éhség,
zajos tömegben, magányos lélek – sziget
Lépnek fázós, kopogó nagymama lábak,
De talán észre sem veszik az emberek
Nagyon ráncos a teste, öreg mint Zugló,
Ahol már leélt egy embernyi életet,
Érdes, kopott, málló tűzfalak látványa,
Arcára, ráncokból rajzolt már bélyeget.
Ott az úton, ahol minden nap áttipeg,
Mint vénülő testén a sok makacs fekély,
Száguldó, tonnányi súlyokat hordozó
Járművek okozta fagy-marta kráterek
A bolt, ott szemben, ha ő átmegy az úton,
ott oktánszám-lelkű, száguldó gyilkosok
Ő nem fél, mert nem lát, ezért nem hiszi el,
Amit még tegnap a hírekben olvasott
Újra megy, elhozni azt, amit még tegnap
Az eladókkal pontosan leméretett,
Friss párizsi, túró, fél kiló szép kenyér,
Szerinte, valóban megér egy életet
Neki az Élet nem boldogság-sziget,
Csak egy év, ezernyi, fájdalmas mozdulat,
Mikor mindennapok lépcső-golgotáján
felfelé, lassan a lakás felé halad
Korallszínű az ég, mogorva szél átbújt
lakását fedő, kopott ablakréseken
Rég letűnt idők, fájó megfagyott percek,
a falat borító. sárgult fényképeken
Üres szobák, a rideg magány elterül,
mint gomolygó köd, fagyos, zöld réteken
Szürke por, üres pókháló, csend mindenütt,
s fáradt szívében lappangó félelem
Itt minden emlék, mi másnak ócskaság,
Por lepte emlékek, roskatag polcokon,
Sok csorba bögre és hűséges könyvek,
s fényképeken a sok, már nem élő rokon
Végre, holnap Karácsony, Ő erre gondolt,
és arca felderült, sok bánat-ránc alatt
Kivett minden pénzt egy intim bankbetétből,
csak ami minden napra kellett, az maradt.
Évekig gyűjtötte, nyugdíját felélve,
Minden kis pénzt, amiről senki nem tudott
Nem akart csodát és csak is arra kellett,
hogy szervezzen magának egy szép napot
A kopott szobába, titkon besurranva
mint létező, látható, valós angyalok
Már estére fényes ünnepet varázsolt,
oly szépet, amiről mindig csak álmodott
A legszebb terítő a díszes asztalon,
rajta csábító, kéjes sütemény – halom
Csillogó díszek, szinte életre keltek
A zöld fenyőfa ágán és az ablakon
Felragyogott minden, újra égő gyertya,
amit szeretet – lánggal csonkig égetett
Dobbant a szív, amint a magányos lélek,
magába szívta a parázsló fényeket
Szemét lehunyta, s ott volt a szobában,
a család, a szerelmek és a sok gyerek
Kezek simultak, forró csókok az arcán,
és már eltűnt szívéből minden félelem
Megélt újra, minden csodás pillanatra,
annyi ifjú, szerelmes, forró éjszakát
És csodát a ragyogó gyermek szemekből,
a rég volt családi ünnepek illatát
A sok finom ételt, amit varázsoltak
azok az egykor ügyes, szép kezek,
mosoly az arcán, a ráncok elsimultak,
már széppé varázsolta az emlékezet
A Halál már ott ült, némán, észrevétlen,
S rettenve nézte a mosoly-glóriát
Végtelen szemében nem volt semmi részvét,
Csak várt, amíg az óra lassan körbejárt
S Ő mosollyal arcán, szép felhők felett,
Fent a csodás Menyben, már régen messze járt,
mikor hideg padlón heverő testére,
egyik szomszédja másnap, sírva rátalált
Megjegyzés: Átírt változat
|
Online látogatók:
Látogató: 45
Regisztrált: 5
Kereső robot: 17 
Összes: 67
Jelenlévők:
