Rólad álmodik a nyomor,
de ki mint tett, úgy maradt.
Sok másnap volt, bár volt sok bor,
oxigén életünk alatt.
Önzőségem benned pulzál;
magamnak rólad írok dalt.
Szemnek és testnek adtál már,
de rád szívem is igényt tart.
A külsőség csak puszta tény.
Az is angyal, ki bont szárnyat,
s dics köreidbe férkőzvén
jóságod ellen fellázad.
Jóllehet túlzásba vittem,
de Candide neje candida.
Snasszos passzban leng itt minden,
csak mert matek ötös: pipa.
Kloáka-kettős élvezet.
De te-ingyen fröccs a pultnál.
És még ez a jobbik eset
mert vagy porrá reinkarnál
az élet. Az a bizonyos
elfajult atomorgia.
S közben időt kérni jogos,
de egyszer meg kell halnia
mindenkinek, drága Anett!
S e vers küldene halálba.
Nincsen utcsó csók, ez a dekk
nem kaphat már újra lángra...
Látlak! Még ott kisértesz
minden páratlan zoknimban.
Hozzám így csak te értesz,
s mit magamról tudtam elillan.
Már sorsom berozsdásodott,
s oly véletlenül esett meg.
S most mindennél biztosabb, hogy
én itt, te ott, de szeretlek!