Szokatlan szenvedés
motoszkál szívemben.
Vérvörös rózsát
szorítok kezemben.
Elmélázok rajta,
hogy átszúrom vele a szívem.
S soha többé nem
nyitja semmi fel a szemem.
Eltűnik a világ amiben
én éltem,
s emlék lesz már
csupán halandó létem.
Testem földre hullik,
minden vérben úszik.
S félholt testem lassan
egy régi képhez kúszik.
Szorongat az öröm,
míg megsebez az emlék.
Jaj, csak halott testem
máris földbe tennék.
Vagy csak égetnék el,
s úgyis hozzád szállnék
füstfelhőként, széllel.
Dacolva viharral,
hulló falevéllel.
Folyton azt motyogva
nem mehetek még el.
Nem mehetek még el,
látnom kell még egyszer
azt a huncut mosolyt.
Éreznem kell ajkad,
vagy hogy puha
kezed simogatva altat.
Gyémánt fényű szemed,
bár ragyogna újra,
s borulnál nyakamba
vidáman sikoltva.
Lenne csak még egyszer
kezemben a kezed,
így érezhetném megint
azt is, hogy Te vagy aki szeret.
Bárcsak így lehetne,
bár csak így is volna.
De ilyen örömökben
nincs a füstnek dolga.
S tova tűnik lassan,
mintha nem is volna.
Így veszi kezdetét
az örökös kóma.