Törékeny eszmény, mit irántad érzek,
Egy megtört szívben fogant gondolat,
Hittem, hogy összefonódhat két lélek,
S szerelemben fürödhet boldogan.
Újra kacérkodott velem a végzet,
A sors akarta, hogy új álmom légy,
Mert bár ábrándozni rólad bűn, vétek,
Vágyódásom tiszta, lobogó fény.
S talán te is pillanatnyi mámor vagy,
Csupán másodperc az öröklétből,
S holnap álmomban hangod nem hívogat,
Csak ma iszok még mohón e fényből...
De nem. Neved szívembe beíródott,
Arany betűkkel vésődtél belém,
S most gyötör a kétség, hogy milyen módon,
Milyen vallomással lépjek eléd.
Csak újrajátszom csendben, szavak nélkül,
Emlékezetemben szavaidat,
Szívem mélyén emléked felélénkül,
S megmaradsz titokban álmaimban.