Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Lassú süllyedés - Süllyedés Egerben (4. fejezet)

, 199 olvasás, AViktor , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

 Talán kicsit túl vagányan is támasztottam a pultot, amikor kikértem a negyedik sörömet. Jobb könyék kint, bal kéz léhán lógatva a test mellett, cigi a szájban. Így viselkedik egy igazi köcsög. A pultosnak odahánytam a papírpénzt amolyan „nesze, a jussod”-stílusban, és igazából azon se csodálkoztam volna, ha titokban telehugyozza a korsómat.
 Nem volt rossz hely. Alternatív és szellemes; a plafonról egy bogárhátú lógott, a falakon graffitik futottak körbe, és mindenfelé ősrégi, elbarnult márkák reklámjai díszítették a termet. Az egész úgy festett, mint egy rég letűnt kor cigifüsttől ködös utópiája. Ez volt a Pics A Moment Studio.
 Az emeleten voltam, ami a földszinttel ellentétben szinte teljesen üres volt. Odalent nyüzsögtek a diákok, épp olyan alternatív fajták, akik nem hazudtolták meg a hely szellemét; szoknyás és szemérmetlen lányok, meg borostás fickók szemétre tépett vörös szemekkel söröztek, beszélgettek, és tekerték egymás után a cigiket. Többségük erasmusos volt, ami manapság annyit jelentett, mint néhány évtizede hippinek lenni. De az emelet kihalt volt. Ennek a pontos okát nem tudtam, de éltem a gyanúperrel, hogy köze volt Erdész koncertjéhez, amire úgy tűnt, az ég világon senki sem kíváncsi. Igazából engem is inkább a lojalitás tartott az emeleten, mintsem annyira élveztem volna. Hallgattam őket, néztem őket, ahogy Erdész gitározik, énekel, igyekszik ritmusban maradni a dobossal, és próbálja magát eladni az első sornak, ami egy emberből állt. Az az ember is Bob volt, a túlsúlyos haverunk.
 – Kösz – köptem oda a pultosnak, amikor átnyújtotta a korsó sörömet. Biztonság kedvéért megszagoltam.
 Bobot és engem leszámítva mindössze két lány volt idefent. Az öntöttvas asztaloknál ültek, és koktélt kortyolgattak. A zenekar hidegen hagyta őket, vidáman társalogtak. Biztos Erdész ismerősei voltak, máskülönben mit kerestek volna idefent? A rosszul beállított erősítő megölt a teremben minden jó hangulatot, nincs ember, aki önként feljött volna ide.
 – Köszönjük! – szólt bele Erdész a mikrofonba, mikor az egyik szám után Bob eszeveszett tapsolásba kezdett. – Nagyon jó közönség vagytok, igazán kivételes bagázs gyűlt össze ma este is. Mit szólnátok, ha kicsit bekeményítenénk?
 Bob önkívületi állapotban üvöltött.
 – Helyes, ezt már szeretem! – folytatta Erdész. – Akkor most szóljon az Amerikai lány.
 Bobnak több se kellett; lehunyt szemekkel és égnek emelt fejjel sikított, mint aki transzba esett a hírtől.
 Jó zene volt. Még az én lábam is ütemre dobolt a padlón, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá.
 Három számmal és egy elfogyasztott korsóval később épp rendelni készültem az ötödiket, amikor váratlanul megkocogtatták a vállam. Vontatottan megfordultam, mint aki előre eldöntötte, hogy a háta közepére se kívánja azt, aki ott fog állni.
 – Szia, meghívhatlak egy sörre? – kérdezte farzsebre dugott kezekkel egy sportos, szőke lány. Kellemes mosollyal nézett rám, aminek nem lehetett nemet mondani.
 – Ööö… – Olyan fejet vághattam, mint akinek kisvártatva felnyúltak a seggébe. Beszarás, ez a nő fel akar engem szedni. Még ilyet! – Ha tényleg ezt akarod, akkor én benne vagyok.
 Huncutul bólintott, és rendelt. Zavartan álltam ott, és kerestem a rejtett kandikamerát.
 – Nem te beszélgettél az előbb ott a barátnőddel? – mutattam az öntöttvas asztalra, ahol most magányosan nézelődött a lány.
 – De igen. Baj? – A szemei. Imádtam a női szemeket, éveken át el tudtam volna bennük merülni, mert beszédesek és izgalmasak voltak. Mint ahogy nincs két egyforma mell, vagy két egyforma szeméremajak, úgy nincs két egyforma szempár sem. Ha ezek nem így lennének, kihalna belőlünk a vadászösztön. De ezek a szemek mások voltak.
 – A legkevésbé sem – mondtam.
 Különös. A szemei hidegek voltak, semmitmondóak. Ha mosolygott, ha lebiggyesztette a száját, a szemei meg se rezzentek. Belső hangok, ösztönös megérzések vészriadót fújtak és arra buzdítottak, hogy hagyjam faképnél. Végignéztem rajta; a teste príma volt, lábujjhegyre állva dőlt neki a pultnak, és adta le a rendelést. A bal vállamon ülő kisördög halkan azt súgta, hogy dugjam meg, a jobbomon lévő angyalka pedig vasmarokkal ráncigálta a fülemet, és könyörögve kért, hogy mégse fogadjam el azt a sört.
 – Tessék – nyújtotta át a teli korsót. – Egyébként a nevem Alice.
 – Egyenest Csodaországból? – Az ujjaink összeértek, ahogy magamhoz vettem az italt.
 – Új vicc – csapta le a magas labdát, de közben bátorítóan mosolygott. Volt benne valami mesterséges, mintha ezen a lányon semmi se lett volna őszinte. Tetőtől talpig, a mimikáitól kezdve, a hanglejtésén át egészen a kisujja hegyéig nem találtam rajta semmi hiteleset. Azon se lepődtem volna meg, ha az arcát pettyező néhány anyajegyet is csak úgy tapasztotta volna magára, mielőtt elindult az éjszakába.
 – Az én nevem pedig…
 – Vary – fejezte be helyettem.
 – Na most jól rám ijesztettél – feleltem kerek szemekkel. Eddig kettő–null a kis angyal javára. Ha még egy pontot szerez, akkor megköszönöm az italt, és hátraarc.
 – Jaj, nem, félre ne érts, nem vagyok pszichopata! – emelte magasba a kezeit. – Erdész mesélt rólad.
 – Áh, értem. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel megnyugtatott.
 Felém tartotta a korsó sörét, és koccintottunk.
 – Egészségedre! – mondta, és viszonoztam.
 Az ötödik sör nálam lélektani határokat feszegetett. Körülbelül ilyenkor váltak a nemek igenné, az igenek pedig megmaradtak igennek. Ezért is tudtam, hogy észnél kell lennem, nehogy belemenjek valami hülyeségbe, mert ha reggel varratokkal a hasamon ébredek, megcsonkítva néhány belső szervvel és fél liter vérrel, akkor nem leszek boldog.
 – Van kedved leülni? – kérdezte, de nem érdekelte a válaszom; elindult az öntöttvas asztalok felé a barátnőjéhez. És ha nekem nincs kedvem leülni? Ribanc!
 Bemutatott a lánynak, aki addigra rég kiitta a koktélját, és unalmas magányában a kacskaringós szívószállal kopogtatta a pohara alját. A lány félénken tartotta felém a kezét, és olyan halkan beszélt, hogy ha Erdész rockkoncert helyett felolvasóestet tartott volna, én akkor se értem egyetlen szavát sem. Éppen, hogy leültem, amikor szapora pislogások közepette közölte, hogy neki haza kell mennie, mert lesz valami valakivel valahol. Alice színpadiasan próbálta marasztalni, de mérget vettem volna rá, hogy ő kérte meg a távozásra, egy asztal alatti jól célzott rúgással.
 Nevezzük fél pontnak.
 – Mióta ismered Erdészt? – kérdezte, mikor kettesben maradtunk.
 – Az első napom óta itt, a főiskolán.
 – És hogy tetszik a suli?
 – A legjobb dolog, ami valaha történt velem.
 – Milyen szakos vagy?
 – Mérnök.
 – És szereted?
 – Nem rossz.
 De kínos. Tipikus kérdezz–felelek társalgás, ahol kivételesen nem én igyekeztem foggal-körömmel görgetni a beszélgetés ganajkupacát. Alice épp olyan esetlenül próbált megismerni, ahogy azt a férfiak szokták tenni hasonló bárokban. A társaságáért azonban kárpótolt a teste. A fejemben egyre szaporodtak a pajzán gondolatok. Igazából nem akartam mást, csak megragadni a feszes bőrét, belemélyeszteni az ujjaimat, és jó keményen megbaszni. Ez a beszélgetés azonban lappangó vírus volt az erekcióm ellen. Már-már attól féltem, hogy ha tovább folytatjuk, akkor átterjed másokra, szét a városban, majd az országban, és végül súlyos erekcióhiány következtében kihal az emberiség.
 Túlságosan sokat nevetett. Teljesen mindegy volt neki, hogy a viccem csak E-kategóriás, ő mégis úgy röhögött, mintha egy A-t mondtam volna. Erőltetett vihogás, megfeszült arcizmokkal, színpadias láb- meg asztalcsapkodással, és továbbra is hideg, változatlan szemekkel. Ez a lány valamiért nagyon meg akart nekem felelni.
 Mikor a koncert véget ért, és én túl voltam megannyi kínos csenden Alice-szal, Erdész és Bob odaültek hozzánk. Úgy tekintettem rájuk, mint a felmentőseregre, akik kiszabadítanak ebből az analfabéta beszélgetésből.
 – Kritika? – kérdezte lelkendezve Erdész. Alice és én hazudtunk; dicsértük és bátorítottuk. Bob őszintén dicsérte és bátorította:
 – Nekem az Éjjeli találka tetszett a legjobban, annyira szomorú az a szám – mesélte meghatottan. Olyan részeg volt, hogy alig látott; az egyik szemhéja félig lecsukva pihent a fején, a másik szeme pedig mintha egyenest a nagy büdös semmire fókuszált volna. Bob különleges figura volt. Mindenki híres valamiről a főiskolán, mindenkinek volt egy dossziéja, amit néhanapján fellapoznak, ami alapján egy-két mondatban lehet jellemezni. Nos, Bobnak is volt ilyenje: ő volt a srác, aki két menet között elvégezte a főiskolát. Tavaly diplomázott, de az érettségi óta még egy lányhoz se nyúlt hozzá. Sosem tudtam eldönteni, hogy együtt érezzek-e vele, vagy röhögjem pofán minden alkalommal.
 – Nagyon dögös voltál a színpadon – mosolygott Alice, és közben a keze valami egészen váratlan módon csúszott rá a belső combomra. Az ingertől hirtelen kihúztam magam, mint akit megrázott az áram. Bob még rá is kérdezett, hogy mit pattogok.
 – Több csaj is gondolhatná így – felelte Erdész fanyar mosollyal Alice-nak – A pultosnak még a szája sarka sem rándult meg, pedig tök jókat mondtam, amíg csapolta a sörömet.
 – Lehet, hogy csak irigy – rántotta meg a vállát Alice, és ujjait enyhén megfeszítette a farmeromon. Egyre szimpatikusabbá vált. – Lehet, hogy mindig is gitározni akart, énekelni meg koncertet adni, de soha nem jött össze neki, és most azt látja benned, aki ő lehetne.
Alice ezzel kicsalt belőlem egy félmosolyt, és nem tudtam eldönteni, hogy azért tűnt hirtelen kellemesebb jelenségnek, mert Marcit rég ismerte és a társaságában nem érezte magát feszélyezve, vagy csak mert az agyamból lassan minden vér a farkamba áramlott, és ez elködösített.
 – Kedves tőled, de nem kell szépeket mondanod – morogta Erdész, és mélyet húzott a söréből. Mellette Bob olyan ingatagon dőlt jobbra-balra mint egy keljfeljancsi. – Egyébként is jövőhéten stúdiófelvételünk lesz.
 – Komolyan? – tört ki belőlem, és talán most először sikerült valaminek elterelnie a figyelmemet Alice ujjairól, melyek úgy játszottak a farmerom anyagával mint gitáros a húrokkal.
 – Bizony – bólintott büszkén Erdész még büszkébb vigyorral. – Nemrég nyertünk egy tehetségkutatót, és ez volt a fődíj. Felvehetünk négy számot, rendesen felszerelt stúdióban, digitális effektekkel, meg amit el tudsz képzelni. Ez az első komolyabb előrelépés.
 – Ez nem lépés, hanem ugrás! – tártam szét a karom, és önkéntelenül is eszembe villant, hogy vajon én mikor fogok végre valamit elérni az életben.
 – Fizetek egy kört – jelentette be Alice váratlan, és lassan levette rólam a kezét. Ahogy felállt, erotikusan végigsimította a csípőjét, mint aki nem találja a zsebét elsőre, majd a farzsebébe nyúlt és kivette belőle a gyűrött papírpénzt. – Ezt meg kell ünnepelni!
 A vállamon pihenő angyalka már közel sem volt olyan magabiztos, mint fél órával ezelőtt. Az ördögnek bezzeg állt a fasza.
 Még órákon át beszélgettünk. Sör- meg tequila tavakat pusztítottunk el és hugyoztunk ki. Annyit ittam, hogy már a jelent is olyan hézagosan éltem meg, mintha csak egy másnapos reggel szanaszét szabdalt előző esti emléke lett volna. Hangosak voltunk, borzasztóan artikuláltunk, és minden bizonnyal visszatérő alakok leszünk a pultos rémálmaiban, akihez Erdész minden kör tequila után odament, hátha engedékenyebb lesz a telefonszámával kapcsolatban, mint néhány perccel azelőtt. Eleinte még szépen megmívelt kecses szavakkal próbált neki bókolni: dicsérte a mosolyát, a szemét, a kisugárzását, de később már csak a seggéről érdeklődött, míg a végén csupán annyit kérdezett, hogy „telefonszám? ”, mire a pultos megrázta a fejét, és Erdész beletörődőn rendelt egy újabb kört. Így telt el az éjszaka.
 A buli vége valahol ott lehetett, mikor Bob lefejelte az asztalt és Supermanbe verte magát. Éjjeli fél kettő volt, és én épp arról tartottam előadást, hogy a mérnöki munkáról mindenki azt hiszi, hogy ilyen, miközben az okosak szerint olyan, de véleményem szerint teljesen ilyen-olyan, mikor Erdész megrázta a fejét, és közölte, hogy ő ehhez fáradt.  Reménykedve nézett rám, hátha együtt megyünk fel a kollégiumig, de Alice jelzésértékkel bíró ujjai újra a lábam köré fonódtak.
 – Bocs, haver, én még maradnék – válaszoltam neki sajnálkozva, de láttam rajta, hogy azonnal megérti. Itt az én szavamnak már nincs súlya.
 – Hát jó – motyogta maga elé, majd erőt vett magán, és felállt. – Gyere, te! – csapott Bob hátára, aki az asztalon szétfolyva aludt. – Első sor, ébresztő! – kiáltotta a fülébe, mire Bob nyáladzó szájjal felnézett rá és "He? "-fejet vágott.
 Elköszöntek, és néztem őket, ahogy megindulnak lefelé a csigalépcsőn; Bob átkarolta Erdész nyakát, és úgy lépkedtek fokról fokra. Mikor eltűntek, még egy darabig bámultam utánuk, majd mindkét combomon megéreztem Alice tenyerének érintését, ami ennyi ital után kezdte elveszteni az értékét, ellenben a szavaival, amit a fülembe sugdosott;
 – Azt akarom, hogy dugj meg a fiúvécében, most! – Halk szavaiból tömény erotika áradt. – Részeg vagyok, nedves, és akarlak! Nem akarom kétszer elmondani, nem akarok több beszélgetést, csak azt akarom, hogy dugd belém a farkadat! – Végszóra nedves ajkai közé szorította a fülcimpámat, és én abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogok nemet mondani. A szemeit vizslattam, azt a semmitmondó, jellemtelen, beesett szempárt, és a testét, a lábát, a melleit. A kis angyal bekaphatja. Mit számít ilyenkor a rossz előérzet? A szaros intuíció nem veheti fel a versenyt egy önként felajánlkozó lánnyal szemben, akivel a szextől csupán egy budiajtó választ el. A csókja elfeledtette velem az ajkak mögötti embert, és nem láttam át a szenvedély ködén. A valóság megszűnt, csupán nyelvek voltak mindenütt, testek, érintések, és egy túl szűk nadrág.
 Sosem szerettem vécékben dugni. Halálra ítéli az aktust. Mintha rendelnék magamnak egy szénné égetett Cordon Bleu-t, hozzá egy adag háromnapos sült krumplival. Laktató, van benne fehérje meg szénhidrát, és a szervezetem is megelégszik vele, de közben mégsem esik olyan jól. Az előjáték még valahogy elment; ő a lehajtott deszkájú vécére ült én pedig elvárásokkal teli férfiassággal álltam előtte – mindenfajta értelemben. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bennem lévő pia megkönnyítette a dolgunkat; a gravitáció még negyedórányi orális kéjelgés után is úgy húzta a csövet a bolygó közepe felé, mintha gumiból lenne. Végül aztán felidéztem magamban a koleszszoba ajtajára ragasztott Miss Október posztert, és vért izzadva kierőlködtem magamból egy jóindulattal erekciónak nevezhető valamit. Ennek Alice úgy megörült, hogy azon nyomban letolta a nadrágját, feltérdelt a deszkára, megtámasztotta magát a tartályon, és magába tolt, mindezt szélsebesen, mielőtt elmúlt volna a varázs. A vécé laza rögzítése nyikorgott, mint egy börtönágy, Alice pedig minden újabb lökésnél le akart róla csúszni, úgy kellett rá visszamásznia újra meg újra. Ezt a folyamatot végignézni percenként négyszer legalább olyan illúzióromboló volt, mint eljátszani. Neki se lehetett egy leányálom, és én is csak szenvedtem, hogy valahogy megteremtsem a merev fasz illúzióját. Az első pillanattól kezdve ez nem volt más, mint erőltetett színjáték, hogy másnap egy jó sztorival gazdagítsuk embertársainkat.
 A második próbálkozás; én ültem a vécén, kezemben a combjával, és ő teátrális nyögésekkel lovagolt rajtam. Praktikusabb póz volt az előzőnél, és talán kényelmesebb is. Egy felszabadult pillanatomban még élveztem is, ami történik; én úgy működtem, ahogy kell, ő azt csinálta, amit kell, nem volt itt probléma. Aztán Alice mindent tönkre vágott. Ott, a férfi vécé kellős közepén, néhány órányi ismeretség után, miközben a szemérmetlenség egy igen magas fokát műveltük, felemelte két kezét, lassan, próbálva valami érzékiséget belevinni (de igazából úgy festett, mint egy lassított felvétel), s tíz ujját gyengéden az arcomra helyezve, végighúzta őket a szemöldökömtől az állam hegyéig. Félrebiccentett fejjel színpadias csodálattal méregetett. Közben láttam, ahogy könnybe lábad a szeme, és úgy néz, mintha a megváltó lennék, aki épp isteni magvakkal készül őt megszórni.
 – Te mit csinálsz? – kérdeztem tőle.
 – Hihetetlen vagy – felelte rémisztő túlvilági hangon, és hervasztóan túljátszott ámuldozással lengette a fejét. Pedig ez az egész minden volt, csak hihetetlen nem. Először arra gondoltam, hogy most jött el a pillanat. Amikor előveszi a kését, és leszúr.
 Igazából Alice csak szeretett volna csempészni egy cseppnyi romantikát ebbe az egyértelműen nyers helyzetbe, de teljesen komikus volt. Ezzel az erekció meghalt, az aktus véget ért, és ő csókot lehelve az ajkamra megnyugtatott, hogy biztos csak a pia miatt van. Ja, akkor rendben. Lemászott rólam, felöltöztünk, és néhány közhelyes, de mégis szükségszerű viccelődéssel próbáltunk úgy tenni, mintha az elmúlt fél óra nem hemzsegett volna a kimondatlan szavaktól.
 Legszívesebben kitöröltem volna az egészet az emlékezetemből, de sajnos az este többi részével ellentétben ez elég masszívan megmaradt. Nem baj – gondoltam, miközben a nadrágomat gomboltam. – Legalább ilyet is láttam. Persze, ha előre láttam volna bármit is abból, ahová ez az este vezetni fog, akkor ellenvetés nélkül a kis angyalra hallgatok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Regény
· Írta: AViktor
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 330

Page generated in 0.1993 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz