Kavarog bennem a változás egy formája. Ez még nem maga a változás, hanem a változás igénye. Ez egy előbbi állapot. Mégis egybetartozik vele. Ahogy az első lépcsőfok a lépcsővel.
Axióma: megmenteni nem lehet. Senkit. Ez így van kódolva a világegyetemben. Ezért kell tudni nagyon segíteni. Mert megmenteni úgysem tudom, akkor segítek, de jól segítek. A rossz segítség károsabb, mintha nem tennék semmit.
A művészet mindig erő. Sőt, erőszakos. Semmiben nem különbözik, ha egy koncerten százak üvöltik egyszer, hogy "fuck", vagy egy nagyon kiöltözős komolyzenei koncerten a hegedűs jó keményen meghúzza a vonót. A zene (mint minden művészet) a bennünk létrejövő súrlódásokból születik. Nincs boldog művészet. Mert ha egy boldog művészeti alkotás nem a szomorú dolgok ellentettjét képviseli, ha nem hasonlít az öröm a szenvedéshez, akkor az termék, nem alkotás.
Ez a leghidegebb tél. Az oltalom hiánya belső hideg. Előfordul, hogy pulcsiban ülök a felfűtött szobában. A meztelen derekak, amiket nem simít végig az ujjam, az másik öt ujj, ami egybeér az enyémmel, megfagyaszt belülről. Érzéketlen, szúrós leszek. Megöli az empátiát, és sértődöttséget tesz a helyére. Hideg van, nagyon hideg.
Az élet nem akar semmit tőled. Nincsenek elvárásai veled szemben. Az életet megkaptad, bár kérés nélkül, de ajándékba. A szorongás abból fakad, ha elhisszük, hogy az élet elvár tőlünk valamit. Csak annyit vár el, hogy éljük. A hogyan teljesen ránk van bízva.
Az ócskapiacon megláttam egy használt, kék női magassarkút, és rájöttem, hogy nem tudom, mi az a szerelem.