Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Várakozás

, 292 olvasás, Ylen Morisot , 3 hozzászólás

Szeretet

Két komor vonal futott párban a lábam mellett, a lecsorgó sárga fényben épp csak derengtek a talpfák. Szaladt a sínpár a messzeségbe, bele a vaksötétbe.
Álltam a peronon, szemem a távolt fürkészte. Lestem, vártam a vonatot, amellyel érkezik.
Nagyon távol, talán csak a szemem káprázott, végre parányi csillag gyúlt a feketeségben. Lehet, az ég egy fénypontja, de nekem a várva-várt remény. A hangszórók közönyös, monoton szövege ujjongott a fülembe, a mellkasomat szapora dübörgés feszítette. A szemem hunyorogva vizslatta a fénytelen végtelent.
A felfénylő csoda lassan, nagyon-nagyon lassan, de kitartóan növekedett. A pont hízott, ereje nőtt, de úgy tűnt, sohasem akar megérkezni. Álltam és meresztettem a szemem. Szél fütyült a fülem mellett, a lámpa ontotta rám a melegét, s én hívogattam, csalogattam magamhoz a jelenést.
Alig hallható zúgás zsongított, erősödött, közeledett. A dübörgés hirtelen robbant be az állomásra, kattogás, csikorgás, és vele a mozdony vakító, tolakodó fényorgiája. A vonat befutott az állomásra.
Örömlángok gyúltak bennem, mozdult a lábam, rohantam volna, de csak tétován tébláboltam. Melyik ajtón fog leszállni? Hol jelenik meg a kar, mely kinyitja a vagon ajtaját, a fej, mely kíváncsian kitekint, s a két láb, lefelé lépkedve a lépcsőn óvatosan? Hol láthatom majd először meg a lányomat, a degeszre tömött utazótáskáját vonszolva?
A fék még egyet utoljára csikordult, s a szerelvény görcsösen megrándult. Varázsszóra kipattantak az ajtók, egyszerre, katonás rendben, kifelé nyílva. Senki nem nézett ki rajtuk. Senki sem szállt ki. Feketén ásítoztak a lyukak a vagonok falában, vakon sötétlettek az ablakok. Mögöttük senki nem ült.
Üres és kihalt állomás komor világában elárvultan álldogáltam magamban. Döbbenten. Csalódottan. Felettem a lámpa pislákolni kezdett, és kialudt. A torkom mélyéről feltörő pengeéles sikoly fájdalmasan hasította fel az éjszaka szövetét.

A levegőt kapkodva, kétségbe esetten ültem fel az ágyamban. Fülemben még csengett az álombéli kiáltás, hajam csatakosan lógott, az arcom nedves lett a könnyeimtől. Fájt nagyon.
Lassan magamhoz tértem. Belül még zokogtam, de már a megkönnyebbülés langyos hullámai ringattak. Csak egy rossz álom! Hiszen itt van, megérkezett!
Az ágyán, összegömbölyödve és nyakig a takaróba burkolózva, mint kislány korában, ott aludt az én egyetlen, csodálatos, legdrágább asszonylányom. Áldott nyugalomban, édesen. Meg se moccant, szuszogása alig hallatszott. Angyali fehérség és ártatlanság szépséges arcán. A hajnali derengés halvány köde borította a szobát.
Ujjongtam. Itt van! Ismét az enyém, csak az enyém! Mindegy, hány éves, az én gyermekem. Egy napra. Ami most tizenkét teljes órát, azaz hétszázhúsz percet jelent.
Aztán jött a hitetlenkedő csodálkozás, mint minden látogatásakor, hogy ez a tökéletes ember belőlem született meg. Áldottam a szerencsémet, hogy megszülhettem. Mérhetetlen büszkeség hizlalt az okossága, jósága, talpraesettsége miatt. Az apja is hogy dicsekedne vele, ha még élne!
Óvatosan melléültem az ágya szélére, gyöngéden, alig érintve, végigsimítottam a haján. Megmoccant, karja kinyúlt a takaró alól, megfogta a kezem. Arcát belefúrta a tenyerembe. Bőre bársonya forrón tapadt az én érdes bőrkeményedéseimhez.
Simizz! Alig hallatszott álmos hangja, talán csak képzeltem. Kicsiny gyermek a paplan melegében, én simogatom a hátát, ő elnyújtózik kéjesen. Milyen sokszor játszottuk ezt reggelente! A múlt nem szűnik, visszatér. Emlékezünk.
A szája húzódott először mosolyra, aztán lustán kinyitotta a szemét. Tudtam, hogy ennek az anya-lánya napnak is minden pillanata felejthetetlen, varázslatos, és örömteli lesz.

Esteledett ismét. Álltunk a peronon, szemem a távolt fürkészte. Késleltettem volna az időt, amely vészesen fogyott. Vártuk a vonatot, amely majd elviszi tőlem. Vissza a párjához.
A horizonton fényes csillag gyúlt. A mozdony lámpái világítottak, és tolakodóan, bántóan gyorsan közeledtek. Tartóztattam volna, de csak az autók várakoztak a sorompónál, a vonat sietve, túl hamar ért be az állomásra.
Én pici anyukám – ölelt magához a lányom a lecsorgó sárga fényben, és nevetett rám a magasból. Sietős puszit adott, felkapta a degeszre tömött utazótáskát, és már a lépcsőről integetett felém.
A vasutas jelzett, a szerelvény csikorogva elindult. Egy ablakban az ujjak szívet formáztak.
A távolodó fény szempillantás alatt elenyészett. A sóhaj kiszökött belőlem, hiába próbáltam visszatartani. Már a következő találkozáson gondolkodtam, amely ki tudja, mikor lesz megint. De már abban a pillanatban elkezdtem várni.
Mert az anyák sorsa az örökös várakozás.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szeretet
· Kategória: Novella
· Írta: Ylen Morisot
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 194
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 216
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.3666 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz