Nőttem, mint fűben a gyom, vadvirág,
a természet lágy ölén ringatózva.
Akkor még értettem a fák szavát.
Hittem, értem fakadnak a rügyek,
miattam borulnak virágba a fák,
értem öltöznek új zöld ruhába,
az édes gyümölcsöt nekem érlelik,
nekem öltöznek zúzmara kabátba.
Éreztem, mikor ébrednek tavasszal,
új reménnyel, örömmel, gazdagon.
Félelmüket is éreztem nagyon,
vigasztalni őket hogyan fogom?
Karom köré fontam, fülébe súgtam,
máskor rettegve sírtam magam is,
mindaddig, míg megvigasztalódva,
talán új reményt adtam nekik is.
Most? Most nem értem a fákat.
Lehajtott fővel, meggörnyedve járnak.
Mintha süketek lennének és vakok,
némák is, hisz jajszót sem hallok.
Ők sem hallják a szót, a vigasztalót.
Nem jut el szó lélektől lélekig.
Állnak dermedten, mint élő holtak.
Pedig az élet ősze nekem közelít…
Megállj! Lehet, hogy fordult a kocka,
Nekem van szükségem az ő vigaszukra!