Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lélekvándorlás

, 489 olvasás, P. Molnár Ágnes , 10 hozzászólás

Misztikum

Hatalmas szél fújt, erejétől a vén tölgy is megropogtatta a derekát.
A falevelek már az ősz színeit játszották, végtelen színárnyalatban. Még utolsó leheletükkel kapaszkodtak az ágakba, de a szél erősebb volt, letépte őket és megforgatva a levegőben messzire fújta. Lehullottak a földre, egymásra. Csendesek voltak, csak belül fájt az elmúlás.
Az őszi napfény megcsillant egy-egy vörös és narancs levélárnyalaton, a szél néha–néha még belekapott az avarbuckákba.
Ott voltam én is. Lelkem ott feküdt a buckák tetején, egy tölgyfalevél formájában.
Váratlanul felkapott az őszi szél. Szálltam a szél szárnyán, vitt magával. Könnyű voltam. Talán nem is vagyok!
Madártávlatból láttam az erdőt. Bensőmben mélyen szomorúságot éreztem, mintha elhagytam volna valakit. Magányosság érzése fogott el! Elhagytam valakit, vagy engem hagytak el? Repültem, a szél nem gyengült, már átrepültem az utcákon és tereken. Aztán éreztem, ahogy lassan lejjebb ereszkedem. Egy padra tett le, gyengéden és puhán. Ott feküdtem a hideg zöld színű padon. Néztem az égfelé, kék volt és tiszta, a nap pedig lenyújtotta a sugarait, igaz ugyan, hogy már nem melegítettek olyan erősen, de még mindig reménykeltőek voltak.
Ott feküdtem, a sors akarta így. Bensőmben éreztem, hogy ez furcsa és felfoghatatlan. Az ősz összes színe a sejtjeimben volt, gyönyörű és megfoghatatlan érzésekkel töltött el.
Aztán lépteket hallottam. Te jöttél. Leültél a padra, fáradtan, hátad meggörbítetted. Éreztem az illatod, és ez az illat ott volt bennem legbelül. Mindig is ott volt legbelül, a színek mellett a sejtjeimben. Nagy sóhaj szakadt fel belőled, nézted a fákat, a szél borzolta a hajad. Elővetted a telefonod, és egy képre kattintottál. Én is látni akartam azt, de csak feküdtem a padon. Nagyon akartam, annyira, hogy a szél megérezte ezt, felkapott, és a válladra repített.
Egy arcot néztél. Ismertem. Belül éreztem, hogy ismerem! Sokáig nézted, az arcodon a bánat barázdákat rajzolt. Sajnáltalak, annyira sajnáltalak! Megrezzentél, körbe néztél, de csendes és kihalt volt a park. A telefont kikapcsoltad, és ettől a mozdulattól leestem a válladról az öledbe. A kezedre. Meleg volt a kezed, lelkem érezte ezt, és azt is, hogy az érintést, a bőr tapintását ismerem, ismertem. Megfogtad a levelet, Engem! Forgattad, nézted, aztán szórakozottan felálltál, de kezedben maradtam. Végig vittél a sétányon, meleg kezedtől megnyugodtam. Néha megpörgettél az ujjaid között, szórakozottan. Nem figyeltél a világra, csak a belsőd hangját hallottad. Bennem érlelődött a felismerés, mert megtaláltam a lelked. Ismertem, éreztem és szerettem. Tudtam én ezt, én mindig szerettem a lelked! Én! Én voltam, emlékszel? A felismerés belém hasított.
– Szerelmem! – Sikította a néma hang, a néma száj, a néma lélek.
– Én vagyok! – kiabáltam hang nélkül, pörögtem a kezedben, ordítottam a széllel. – Én vagyok, nézz rám, érints meg! Itt vagyok!
Te mentél tovább csendesen, csak erősebben fogtál a kezedben, nehogy az újból feltámadt szél kiragadja a levelet, Engem a kezedből. Harcoltál értem, bár semmit nem értettél, csak sejtelmek és érzések voltak. Nem voltál egyedül ebben a pillanatban. Minden erőmmel igyekeztem, hogy tudd, én vagyok, és nem vagy egyedül, minden levegőrezzenéssel üzentem, hogy engem fogsz, engem ölelsz, és én itt vagyok veled. Segítségül hívtam a szelet, a napot. Éreztél valamit, néha körbepillantottál, mintha követnének, de tántoríthatatlanul mentél tovább. Amikor az ajtó elé értél éreztem én, hogy megérkeztünk. Kinyitottad kulccsal az ajtót, letettél a szekrényre, kabátodat felakasztottad. A szobában a képekről az arc nézett vissza, az ismerős arc. Én! Én vagyok! Most azonban ez békével töltött el. Úgy éreztem hazaértem. Most már itthon vagyok és vigyázok rád.
Szép szerelmem!
Te megfogtál és az íróasztalodra tettél, a tollak mellé. Néztelek. Leültél, és komoly arccal megnyitottad a számítógépet, és az ujjaid élénk táncba kezdtek a billentyűkön. A monitor megtelt betűkkel, szavakkal és mondatokkal.
– Szép szerelmem! – jelent meg a képernyőn. – Szép szerelmem! Ma sétálni indultam. A sétám végén leültem egy padra, és úgy éreztem, hogy a szél a te illatodat hozza el, hogy a te érintésedet érzem. Minden idegsejtemben te voltál Szép Szerelmem! Aztán, mint egy jel, egy tölgyfalevél megsimogatott. Elhoztam hát, hogy vigyázzak rá!
… és egyre csak írtál, írtál és írtál. Kiírtad magadból az összes fájdalmadat, az összes elsiratott könnyedet.
Itt vagyok veled, és itt is leszek! Vigyázok rád én Szép Szerelmem!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Próza
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 290
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 312
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.661 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz