Csöndes délután
nézek a kertbe
szobám ablakán,
őszül - egy elkésett
légy kereng bőszül,
s a kertben hullnak
a levelek táncra kelve
az őszi széllel, kerengve
összeölelkezve.
A fáradt nap, búcsúzva
simogatja a szunnyadó
fát, s még rebben egy ág,
gyengéd ujjai nyomán,
s álmodik tovább.
Elmegy a nyár, szomorúan
int még, batyujába csomagolta
minden kincsét, az ég kékjét
a nyíló virágok tarka színét,
kár, sóhajt a táj,
s még vissza int a nyár
aranyhaja lobbanva száll
a szélben mint ezernyi
ökörnyál.
Búcsúzóul könnycsepp
hull a felhős égből,
ellopja emlékül az utolsó
nyári fényt egy kószáló
őz szeméből, csókot dob
s elreppen búzakalász
illatú szoknyája lebben,
az őszi csendben.