Ha egyszer szertefoszlik a lényeg,
megtalálom magamban a semmit.
Ha fáradva elfeledlek téged,
és az álom a ködben eloszlik,
olyan leszek, mint dülöngő részeg,
kiben már az emlék sem tolakszik.
Lelkem széthull száz és száz darabra,
egészét akkor a csend sem őrzi.
Mint egy megperzselt könyv, polcra rakva
porladnak láng-emésztett lapjai,
és fehér szavak fúlnak hamuba,
végtelenségünk szép darabjai.
Elhord a szél, és akár a zátony,
nyomtalan nyomom marad egyedül.
Mint egekre kifeszített álom,
egy látomás a felhőkbe merül,
majd visszahull szárnyatlanul gyászom,
távozó lépted nyomába terül.
Fölkavarja majd az erdők csendjét
a télbe-reccsenő ágak zaja.
Jégcsappá fagy bennem az öröklét,
ha elvész emléked lágy bársonya,
semmi marja lelkem könnyű röptét,
szívembe váj a feledés foga.
Ha egyszer a lényeg szertefoszlik,
fekete semmi lesz a gondolat.
Mindegy, ha minden felhő eloszlik,
és a nap tűz-szárnyakat bontogat,
mindenem vak-nincstelenné romlik,
ha nem tudhatom magamban magad.