Repülj messzire, madárkám,
Ha ez a vágya lelkednek,
Ne nézz vissza, repülj tova,
Most már végleg elengedlek.
Értem tört el gyönge szárnyad,
Értem zuhantál a mélybe,
Ma már másképp cselekednék,
Hagynám, hogy szárnyalj az égen.
Nyílj ki, régóta bús virágom,
Mindeddig én voltam az árnyék,
Szerelmes, s önző lelkem tőled
Elvette az éltető napfényt.
De most idd meg az élet vizét,
Mely kibontja csodás szirmaid,
S én többé a fényt nem lopom el,
Mely valóra váltja álmaid.
Tudd, hogy te vagy a hullócsillag,
Egy apró, szikrázó reménysugár,
Ki sötét égen megjelenve
Aranyra fested szívem fájdalmát.
Mosolyodtól, mi fekete volt,
Hirtelen ezer színben tündököl,
Mert nem hiába imádkoztam,
Megkaptam Istentől az örömöt.
Csak annyit kértem szüntelen,
Hogy szíved felvirágozzon,
S bár az életedből kizársz,
Legyél végtelenül boldog.
Most végleg el kell köszönnöm,
Hogy megkönnyítsem életed,
Két szó: sajnálom, és köszönöm,
Mit ajándékként hagyok neked.