Még nem hagytam el álomország határát.
Kávé nélkül óvtam alvó utcák álmát.
Kiskutyám vígan egy oszlopot szimatolt.
Az idő pont hajnal és reggel között volt.
Egy férfi tűnt fel, a ruhája szegényes.
Felém fordult, mint aki valamit kérdez.
Haja hullámos volt, félhosszú, hófehér.
Köszönt, éreztem, nem kenyérért volt... szeszér`.
Dicsérte a ruhám. Pedig nem sok látszott.
Rajtam kabát volt, ő pulóverben fázott.
Kutyáról kérdezett, és persze hangosan.
Szerencsés volt, kinek jó alvókája van.
Mesélt életéről, majdnem hogy üvöltve.
Semmi tragédia, a sors sem püfölte.
Majd cigarettáról beszélt, hogy dohányzik.
Most éppen nincs neki, meg hogy kicsit fázik.
Kísért jobbra, balra, merre a kutya ment.
Ablakok nyíltak ki zörögve odafent.
De nem szólt senki, csak csendben figyelt minket,
Tán úgy fogták fel, mint rosszul elsült viccet.
Zsebéhez kapott, megbújt cigit remélve.
Mondta, hogy magányos, néha úgy beszélne.
Anyja nemrég halt meg, talán másfél éve,
Temetőbe indult most, hogy ott elérje.
Zsebéből kis csokor gyöngyvirágot vett ki.
Nekem adná, mondta, de most kell őneki.
Szemében könnycsepp ült, megsajnáltam, tényleg!
Íme, egy ember, ki maga maradt végleg.
Elköszöntem tőle. Kutyámat felvettem.
Már csak azt láttam, hogy fehér haja lebben.
Zárult a sok ablak, hisz` nem maradt titok.
Magányos emberem mindvégig ordított.
Felébredtem, kávé nem is kellett hozzá.
Elég volt egy ember. Magányt mért a sors rá.
Vitte magával, üvöltve a világgal,
Kezében egy kis csokor, friss gyöngyvirággal.