Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Inspiráció

, 391 olvasás, P. Molnár Ágnes , 8 hozzászólás

Ezek vagyunk

A szoba meleg, csend van.
Valami változás kell az íróasztalon, a szobában, vagy bennem.
Jó lenne régi írógép! Minden leütésnél kopogna, ülnék az ablak előtt, néha mélyen és távolba merengőn kinéznék az ablakon.
Esetleg szeretnék régi töltőtollat tintával, vagy még jobb lenne lúdtollat szerezni.
Inspiráló lenne! Sercegne a papíron a toll, halkan. A gondolataimat belevésné mélyen a papírba.
A gondolat, mint egy bő szoknya, körülöttem suhogna, lilán, vagy épp halványzölden.
Csend van!
Most azt képzelem, hogy elrepültem a múltba! Régi illat, esetleg távoli illatos pipafüst?
Az íróasztal tömött diófa, nehéz és tiszteletet parancsoló. A lúdtoll ott fekszik a tintatartó, a kalamáris mellett. Vár! Arra, hogy felemeljem, és kalligrafikusan írjak.
A ruhám bő, nagy és suhogó, alig fér a széken, konty a fejemen, és ahogy a regényekben írják, egyenes derék, karcsú és halovány arc.
Talán sok romantikus regényt olvasnék, talán sok romantikus regényt írnék, és a tömör íróasztal titkos fiókjába rejteném, mélyen, hogy csak én tudjam.
Érzékeny és érzéki lenne az egész, tele túlzó romantikával, pipafüsttel. A vastag falak mesélnének! A lovagokról, az elrabolt hercegnőkről, a sárkányról, aki nem is olyan rossz, és nem is olyan félelmetes, vagy a lecsúszott dzsentri álnok és ármányos házasságáról.
Valami más lenne, valami inspiráló!
Egy-egy érzéki szótól megremegne a kezem, félőn vésném a papírra, „csók és érintés”, „boka és kivillanó”.
Izzana a szívem, várnám a lépteket, a sarkantyú pengését, a lovak dobogását, a hintó kerekének zörgését.
Kinéznék a parkra, a kertész épp a sövényt egyengetné, a fű sötétzöld, és rózsabokrok illatoznának szerteszét.
-Nem jön senki! - sóhajtanám, és visszaülnék a nehéz íróasztalhoz. A szorosan feltűzött hajamból kiszabadulna egy játékos fürt, egy huncut pillanat. Nem zavarna, írnék tovább, fantáziám túllibbenne a vastag falakon, a parkon, az istállók és a lovak felett messzire.
A sok-sok pillanat a várakozás pillanata lenne, várnám a lovagot, a herceget, a férfit. Várnám, hogy lelkem révbe érjen. A kastély nehéz falai béklyóba zárnák a lényem, várnám a felszabadítót, a hőst, aki első csókjával felébresztené bennem a vágyat.
Mindezt a társadalom elvárásai ellenére mindig megírnám, lúdtollal és sercegve, vigyázva, hogy a tinta ne piszkolja össze abroncsos ruhám. A szolgálók halkan lépnének, szinte észrevétlenül, lesnék minden kívánságom. A fűző összeszorítaná a derekam, a vágy pedig a lelkem. A szabadság vágya átlibbenne a szobán, maga után húzva a pipafüstöt, ami a másik szobából szállna felém.
Most azonban itt ülök a „mában”. Itt ülök a számítógép előtt, a billentyűk csak kattognak és nem sercegnek. A vágy néha biceg, a falak nem tudnak béklyóba zárni, az autó bármikor indulásra kész, a világ kitárulkozva, egy gombnyomás.
Információ áradat. Minden azonnal és rögtön, minden szemtől szembe, minden elém tárul.
Néha úgy érzem sok ez a szabadság!
Jó lenne megborzongani néha olyan szavakon, mint a „csók és érintés”, „boka és kivillanó”!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 196
Regisztrált: 2
Kereső robot: 19
Összes: 217
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Sutyi


Page generated in 0.2705 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz