Indián lován nyeregbe száll az ősz,
tépázott árny közt így jut el közénk,
magánybazárt madárdal lesz a csősz,
lepke szárnya nem repteti körét.
Sápadt páráját őrzi szarka-völgy,
ágak közé bújik a néma éj,
a víz didergőn fut, mint télidőn,
s lúdbőröz, mint ki titkát rejti épp.
A csipkebokor rőt tüzet éget,
veres bogyója rozsdás dísze mind,
napszámláló pergeti az évet,
rózsafüzérhez hívja híveit.
Merengő vándor vezette ösvény,
hanyatló múlt idézi bíborát,
a Nap fakó sugara már fösvény,
boltívű fény sápadtan csillog át.
Mézillatot őriznek a dombok,
s a dús venyigék roppant fürtjei,
borprést kívánnak és öles hordót,
lám a murci forrásnak ül neki.
És forr, - mint felszálló szavak, igék -,
Legyen áldáshoz bor, kenyér, malaszt,
s hogy senki el ne veszítse hitét,
ha forr is a világ, ember maradj!