Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 9. rész

, 316 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Illyés Gyula kísérőjének kiválasztása

Vakítóan ezüstös sínpálya vezetett végig a Mennyországon. Smaragdosan csillogtak a vonatszerelvények. Írók, költők és festők utaztak ezen a gőzösön. A jegy béke és barátság volt. A harmadik vagonban és annak második kupéjában két költőóriás ült és sakkozott. Babits Mihály és József Attila. Attila állt nyerésre. Babits idegesen masszírozta arcát és töprengett, hogyan tudná elkerülni a mattot. A harmadik játszmájuk volt ez. Egy-egyes állás ezidáig, tehát ez volt a döntő játszma. Majd Babits hirtelen:
– Bástya üti futót!
Elmúlt Attila magabiztos mosolya az arcáról, majd ő is töprengésbe fogott.
– Attila, fiam, mi nehezen bírunk egymással – szólt oda Babits.
– Nem csak most, mi mindig is nehezen bírtunk egymással.
– Nem akarsz rágyújtani?
– Ha megkínál, Mihály bátyám... szívesen.
– Azt mondják, a füst megtisztítja az elmét. Bár furcsa itt cigarettázni, mintha köd jönne belőle és nem füst.
– Nekem is feltűnt – helyeselt Babits. – Na szóval! – kapta fel a fekete királynőt Attila, de abban a pillanatban kopogtattak a kupé ajtaján. Visszaeresztette a bábút a helyére és szinte egyszerre szólaltak meg Babitscsal: – Szabad.
– Uraim – húzta félre az ajtót Ézsaiás. –, hogy áll a játszma?
Babits hátradőlt, nagyot szívott cigarettájába, majd kifújta a ködöt.
– Szerintem egyáltalán nem érdekli magát, hogy hogyan áll ez a meccs. Másért jött.
– Ebben lehet valami – helyeselt Attila. – Ha maga jön, valaki odalent mindig meghal és most sem lesz ez másként.
– Szóval ön szerint olyan vagyok, mint egy halálmadár? – nézett rá Babitsra.
– Azt azért nem mondanám, de tény és való, ha maga jön, csökken a földi lakosság lélekszáma.
– Megengedi, hogy helyet foglaljak itt maga mellett, Attila? – kérdezte Ézsaiás ügyet sem vetve az előző témára.
– Egy régi barátnak mindig akad hely.
– Köszönöm. Valóban halálmadárként vagyok itt ismét. Egy régi jó költőtársuk ért utolsó órájához. Kérem, döntsék el, melyikőjük tart velem segíteni őt az átkelésben.
– Ez csak Illyés lehet – szólal meg Babits, és egy újabb slukkot szívott a cigarettájából.
– Igen, ő az – bólintott Ézsaiás. – Melyikőjük vállalkozik a feladatra, hogy eljön velem?
– Nekem kéne mennem, én voltam a legjobb barátja – vágta rá Attila. Erre karosszékében hátradőlve, önbizalommal telve így szólt Babits:
– Ezt nem olyan egyszerű kimondani, kedves József úr. Hiszen én atyja helyett atyja voltam. Én indítottam el őt igazán az irodalom útján.
– Nézze, Babits úr – szólt oda Attila megfelelő iróniával –, ezen lehetne vitatkozni. Akkor ezek szerint engem is maga indított el. Viszont Gyula és énköztem az volt a különbség, hogy maga csak neki adott díjakat.
– Attila, kérem, ezt már megbeszélték! – szólt közbe Ézsaiás, mielőtt elharapózna a csevej.
– Na, én sem haragból mondtam, de tény, ami tény, a díjakat magától kapta általában.
– Igen, mert sokra értékeltem és a mai napig is sokra értékelem a munkásságát.
– Mert igaza is volt, Mihály bátyám. A történelem magát igazolta. Illyés Gyula nagy lett. Babits hangszínt váltott.
– Attila, döntsük el ezzel a játszmával, ki tart Ézsaiással! Aki győz, az megy Gyulához az utolsó órájára.
– Uraim, csak szeretném Önöket figyelmeztetni, hogy az előző két partit jó pár órán keresztül játszották idefönt, ami odalent hosszú évekbe tellett. Ennyi időnk nincs.
Ekkor hirtelen felborult a sakktábla. Babits ráförmedt Ézsaiásra:
– Vallja be, ezt direkt csinálta!
Attila is rosszallóan nézett:
– Valóba szándékos volt?
– Igen, beismerem – válaszolta a legkevésbé sem megbánó hangon Ézsaiás.
Mihály nyugodtan hátradőlt, s így szólt:
– Legalább nem tagadja le. De mégis, mi volt ezzel a célja?
– Az, hogy mindketten jöjjenek. Ahhoz, hogy Illyés békét tudjon kötni életével földi létének utolsó órájában, a legnagyobb segítség az önök megbékélése lenne.
– Ebben igaza van, úgyhogy induljunk! – ugrott fel hezitálás nélkül, indulásra készen Babits.
– Uraim, csak önök után! – mondta Ézsaiás, és a két költő kilépett a kupéból. Attila hátrafordult és odaszólt Ézsaiásnak:
– Meg kéne várnunk, amíg jön a megálló. Ugye nem akarja, hogy a vonat alá ugorjak?
– Nem, Attila! De ezen már túl vagyunk.
– Ugyanis ha itt meghalnék, nem tudom, hova kerülnék. Mondja, amúgy van a mennyországnak mennyországa?
– Megnyugtatom: nincs. Úgyhogy innen csak a pokolba kerülhet!
Babits vágott közbe:
– Vagy úgy! Akkor tényleg várjuk meg a megállót!
Pár pillanattal később nyikorogva állt meg a gőzös, és mind a hárman leszálltak a vonatról.

Illyés Gyula átvezetése

Gyula már évek óta betegeskedett. Folyamatos alvási zavarai voltak. Kimerítette az utolsó időben a kórházba való ki–bejárkálás. Éjszakánként csak az ágya szélén ült és nem tudta álomra hajtani fejét. Megvárta, míg felesége elaludt, majd mindig fölkelt. Próbálta magát lekötni, újság-, könyvolvasással, de nem tudott koncentrálni. Egy ugyanilyen éjszaka volt az 1982. április 2-a is.
Általában éjszaka 2 és 3 óra között ment lefeküdni. Ilyenkor mélyen aludt és nem észlelt semmit a külvilágból, de 7 óra tájban már felébredt. Nem álmodott. S ebben a kimerültségben, félálomban teltek napjai. Ebéd után sem tudott egy jót szunyókálni, mint régen. Bármilyen gyógyszer, gyógytea is volt soron, a pihentető alvást nem hozta meg számára. Fél három tájt ezen az éjszakán is a megszokott, kába álmosságot kezdte érzeni. Eloltotta a szekrényen lévő kis lámpát és lefeküdt az ágyára. Egyedül volt a szobában. Feleségétől már évek óta külön aludtak. Jobb is volt így. Nem zavarta. De ez az alvás valahogy máshogy alakult, mint a többi. Hosszú idő után álmodott. Egy tiszta álom volt ez, hol érzékszervei úgy működtek, mint ébrenléte alatt. Egy kávéházat látott, ahol költők ültek és egymással beszélgettek. S mint egy hógömb belsejében a táncoló pelyhek, úgy nyüzsögtek az emberek. Mindent látott és érzékelt, de odalépni nem tudott hozzájuk. Mintha egy üvegfalba ütközött volna, s a költők ügyet sem vetettek rá, pedig néhány centiméterrel előtte sétáltak el számos alkalommal.
Az volt a legfurcsább, hogy tudta, hogy álmodik, de azt is tudta, hogy ez a valóság.
Radnótit pillantotta meg, aki a kerthelyiségben éppen egy kisfiúval ugróiskolázott. Szólni akart hozzá, kezével csapkodta az üvegfalat, de Miklós észre sem vette, csak tovább játszott.
Egy hang szólt hozzá:
– Gyula, ők nem látnak téged. Csak te őket. Hamarosan csatlakozol hozzájuk. Bizton állítom.
Illyés idegesen félrefordult, s látta, hogy a hang gazdája egy tibeti szerzeteshez hasonló alak, aki pillantást sem vetett rá, csak karba tett kézzel belemerülve nézte a zsibongó falon túli életet.
– Mi történik itt?
– Ez a te álmod, s én is az álmod része vagyok. Illetve jobb, ha úgy fogalmazok, álmodban ellátogattál az én valóságomba. De csak egy bizonyos határig. Aki ezen a falon kívül van, nem léphet kapcsolatba a bent lévőkkel. Te csak megfigyelő lehetsz most. Látogató.
– Olyan, mintha semmibe vennének... – mormogta, majd hirtelen felkiáltott? – Ott van Attila! Ha jól látom, éppen Babitscsal italozik. Ez nem lehet valóság, csak álom.
– Ez a megbékélés szigete – válaszolt nyugodt hangon Ézsaiás. – Ahogy ők békére leltek önmagukkal és egymással, úgy te is nyugalomra lelsz. A közelgő utadra szeretnélek ezzel felkészíteni. De a te időd még nem jött el. Csak közeledik. Élet nevű versenyednek a hajrájához érkeztél. Hamarosan, úgy egy esztendővel később újra eljövök hozzád és én foglak átkísérni hozzájuk. Addig is kitartás…
– Hogy? Egy év? Miről beszélsz? Még annyi kérdésem lenne, maradj még!
– Én maradok. Neked kell menned. De nézd csak! Felkelt a Nap! – s abban a pillanatban felesége hangját hallotta:
– Jó reggelt! De sokáig aludtál Gyulám, már fél 9 van. Kicsit megijedtem, amikor fél hétkor még nem voltál fönt, ahogy szoktál, de olyan nyugodtan aludtál. A világ összes kincséért sem ébresztettelek volna föl – s az asszony mosolyogva simogatta meg Illyés arcát. Gyula fölocsúdva az álomból reménnyel telt meg. Szeretetteljes, szelíd mosollyal nézett kedves párjára, és így szólt:
– Csinálnál nekem fokhagymás pirítóst, teával? Szívesen reggeliznék.
Az asszonynak öröm csillogott a szemében.
– Hogyne drágám! Úgy örülök, hogy ilyen szépen aludtál és még étvágyad is lett.
– Igen – mosolygott Gyula. – Ez egy reménnyel teli nap....

1983. április 15. reggel 9 óra. Ezen a verőfényes tavaszi napon résnyire nyitva volt a János Kórház egyik szobájának ablaka. Madarak csivitelése szűrődött be. Illyés Gyula sovány, megfáradt öregemberként feküdt az ágyban. Felesége szorgalmasan járkált körülötte és próbált a kedvében járni, mint oly régóta, szüntelen.
– Drágám, jó lesz így? – kérdezte párnáját igazgatva.
Illyés halkan, egykedvűen felelt:
– Igen, minden rendben.
– Nem vagy szomjas? – érdeklődött, miközben a lepedőjét próbálta simítani.
– Nem, köszönöm. De nyugodtan menj ki, most talán egy kicsit pihenek még.
– Jól van – nézett rá az asszony tehetetlenül, szeretettel telve. Megsimogatta az idős ember ősz haját és beleegyezően folytatta: – Rendben van, Gyuszi, kimegyek, de ha valami kell, csak szólj nyugodtan! A folyosón leszek.
Az asszony kiment és Gyula az ablak felé fordította a fejét. A madarakat nézte. A gyermekkora jutott az eszébe, Felsőrácegrespuszta. Az ottani madarak, a természet. Milyen jó volt gyereknek lenni! Mennyire más volt a világ! Mintha egy évszázad telt volna el azóta. Egy egész évszázad, és jóformán annyi is. Ezt állapította meg magában. Mennyi minden, mennyi hibás döntés, mennyi hiba. Töprengett. Majd hirtelen egy ismerősnek tűnő hang szakította félbe.
– Gyula, kérlek, nézz rám! – Illyés egykedvűen és szótlanul fordította fejét a hang irányába. Az ágy mellett lévő széken Ézsaiás ült.
– Szóval eltelt az a bizonyos év – konstatálta a helyzetet Illyés, meglepettség, félelem vagy izgalom legkisebb jelét sem mutatva.
– Bizony, eltelt. Tisztelettel közlöm veled, hogy az évezred magyar költői és az egy igaz Úr áldásával beválasztottak téged a Költők Panteonjába. Az én dolgom, hogy odakísérjelek.
– Tudom, amikor legutóbb találkoztunk, nem is akartam visszatérni a földre. De az az igazság, hogy ahogy akkor fogalmaztál, életem hajrájában tanultam meg értékelni az időtálló szeretetet. Még maradnék ebben a világban, csak egy kicsit, ha lehet.
– Sajnos, erre nem adhatok lehetőséget. Megváltoztatni nem tudom a jövőt. De segítségül hívtam hozzád két költőlelket.
Abban a pillanatban a fényes átjárón egyszerre lépett be József Attila és Babits Mihály. Attila hátracsapta zakóját és zsebre dugta kezét.
– Adjisten, Gyula!
– Szóval nem káprázott a szemem, még álmomban sem. Ezek szerint kibékültetek?
– Igen, megbékültünk egymással. Odafönt mindenki megbékél mindenkivel. Ez már így van. Ami rossz, azt lent hagyjuk – felelte Attila.
– Tudom, nekem most talán mentegetőznöm kéne, de sajnos ezzel nem szolgálhatok. Mert életem apróbb és nagyobbnál nagyobb bukásai vezettek ahhoz, ami most vagyok. Egy elégedett ember. De mindennek ellenére, nem tenném meg nem történtté botlásaimat, hidd el, nagyon sajnálom a fájdalmat, amit neked okoztam.
– De Gyula, én nem azért... – kezdett bele Attila a szabadkozásba, amit Illyés nem hagyott neki befejezni.
– Kérlek, Attila, azt még el kell mondjam neked, hogy Flórát úgy szeretem, mint senkit e világon.
– Gyula, megbocsájtottam. És nem azért jöttem, hogy a gyónásodat hallgassam. Babits és én jó példái vagyunk a fent lévő békének. Ebben még mi is egyetértünk. Azt szerettük volna, ha ezt saját szemeddel látod. Léteznek csodák. De elsősorban hírt hoztunk! Te vagy Illyés Gyula, a legnagyobbak egyike, akit beválasztottak a Költők Panteonjába.
Babits az ágy másik oldalához ment és Illyés vállára tette a kezét:
– Így van, barátom! Mind átmentünk ezen az utolsó órán és most magán a sor. Szeretném megköszönni, amit a Nyugatért tett énutánam.
– Megtiszteltetés volt egy ilyen előd után, de a tévedéseim a kommunizmusról... Váltást akartam, Mihály! Váltást szerettem volna... – erőlködött minden erejét összeszedve. – Azt szerettem volna, ha megváltozik a világ... hogy jobb legyen! De ez nem lett jobb! Ez szörnyűségesebb lett! Ez terror lett! Zsarnokság felső fokon!
– Ne izgassa fel magát a múlt történésein! Gyula! Az Úr önre áldását adta. Az Ő országában a helye.
Illyésnek könny csorgott az arcán és megszorította Attila kezét:
– Akkor indulunk?
– Mi ahogy jöttünk, együtt megyünk, de neked egyedül kell megtenned az utolsó lépéseket.
– Megtiszteltetés tőletek erőt kapni búcsúzásomhoz.
– Nekem volt a megtiszteltetés, Gyula – hajolt meg enyhén a próféta. – Barátaink most már visszatérnek az Úr országába és ott várják, hogy csatlakozzon hozzájuk.
József Attila kissé cinikus mosollyal Gyulára nézett, pont úgy, mikor együtt indultak a kávéházba:
– Akkor odaát! Na, Isten áldjon, Gyula! – és belépett a fényességbe. Babits még állt és nézte Illyést.
– Kedves kolléga! Odaát Radnóti mellett foglaltam egy széket magának. Már nagyon várjuk. Bátorság, nincs mitől félnie, bátorság! – mondta félmosollyal és ő is követte Attilát. Ketten maradtak Ézsaiással.
– Azt hiszem, most már én is megyek. Pár perc múlva csatlakozik hozzánk. Mélyedjen el, én ezt tenném. Gondoljon Simontornyára, a gyermekkorára, emlékezzen vissza nagyapja meséire! Lássa szeme előtt a párizsi utcákat, ahol sétált, ahogy megérkezett Luxemburgba, vagy ahogy először látta meg Flórát! Amikor először kapta meg a Baumgarten-díjat, amikor tiszta lelkesedéssel várta a változást, vagy amikor kilépett az orvos és megmutatta a gyermekét. Ezekre próbáljon koncentrálni!
Majd hirtelen köddé vált Ézsaiás. Pár pillanat múlva nyikorogva nyílt a fehérre mázolt kórházi ajtó és belépett rajta Flóra.
– Gyuszikám, hoztam neked egy kis teát. Igyál egy kicsit! Mindjárt jön a doktor úr és hoz fájdalomcsillapítót.
Odament az ágyhoz és gyengéden itatni próbálta férjét. Gyula felemelte a kezét és megsimította a nő arcát.
– Én gyönyörű feleségem! – csókolta meg az asszonyt. – Nagyon szeretlek! – s megadóan kortyolt a teából. Flóra szeméből könnycsepp gördült le, érezte, hogy ez egy soha vissza nem térő pillanat.
– Mindjárt jön az orvos – súgta férje fülébe. – Hogy érzed magad?
– Kicsit fáradt vagyok, pihennék egyet.
– Jól van, aludj csak... – mondta, s finoman megszorította a kezét. Gyula lehunyta a szemét és maga előtt látta a felsőrácegrespusztai házukat, ahogy édesanyja kint áll a kapuban, várja haza az iskolából. És egy pillanatra újból fiatal lett. Végigfutott az élete a szeme előtt. Látta magát. Egészséges volt. Már nem fájt semmije, nem volt lelkiismeret-furdalása, nem gyötörték kételyek. Boldog volt és elégedett. Az ablakon besütött a nap, csiviteltek a madarak a virágba borult fák ágain. Lágy szellő mozgatta a függönyt a János Kórház szobájának ablakán. 1983. április 15-én megérkezett Illyés Gyula a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 33
Jelenlévők:
 · Bádogbögre


Page generated in 0.0415 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz