Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 8. rész

, 236 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Zelk Zoltán kísérőjének kiválasztása

Gyönyörű tavasz volt a csillogó vizű Duna partján. Épp ahogy a Mennyben, úgy a Földön is kitavaszodott. Eloszlottak a ködből álló falak a Panteonban, virágok és virágzó fák vették át helyüket. Hatalmas, színpompás parkká változott a díszterem is, ahol a hóvirágok mellett már az égszínkéken virító ibolyák is kibújtak. Nem hervadtak, megvárták a tulipánt is. Olyan szín és illatkavalkád lebegett a Panteonban, hogy az ihlethez nem is kellett több. A madarak csiviteltek és mindenhol méhek porozták a virágzó orgonát és gyümölcsfákat.
A parkban Tóth Árpád és neje, Lichtmann Anna piknikeztek Csokonai Vitéz Mihály és egykori múzsája, Lilla társaságában. Együtt csodálták a tavaszt. A díszes pléden szépen megterítve tea, sütemények és szendvicsek. A tavaszról, és elsősorban eljövendő isteni küldetésükről ábrándoztak. Tele voltak kíváncsisággal és várakozással. Vajon új földi feladatukat is együtt kapják majd szerelmeikkel? Csokonai Lilla felé fordult:
– Beárnyékolja ezt a boldogságot az állandó félelmem. Végre megvagy és már nem akarlak elengedni, amíg világ a világ!
Tóth Árpád vigasztalóan barátja vállára tette kezét és így szólt:
– Nyugodj meg, Mihály! Isten így együtt tartott titeket, nem fogjátok elveszíteni egymást. Bízz jóságában! Nem tesz ilyet.
Lilla szeretettel, mosolyogva simította meg Csokonai arcát.
– Nagyon szeretlek én is! Nem lenne értelme leszületni nélküled. Ezt érzem.
Anna szólt közbe:
– Biztosan nem fogjuk elveszíteni egymást, drágáim! Életeink összeforrtak, ezért töltünk együtt ennyi időt idefent is. A lelkeink egymásra találtak. De most ne foglalkozzunk a terhes gondolatokkal, csak élvezzük a tavaszt és ezt a gyönyörű pikniket!
Hirtelen Ézsaiás szakította félbe a beszélgetést:
– Igaza van, kedves Anna! Szépségénél már csak hite és intelligenciája nagyobb. Megvallom önöknek, uraim, egy kicsit irigylem magukat gyönyörű és okos kedveseikért.
– Ez nagyon kedves öntől, Ézsaiás! Nem elég, hogy az úr jobb keze, de még a gyengébbik nem nyelvén is oly szépen beszél!
– Köszönöm, de attól félek, hamarosan kissé magamra haragítom önöket, hölgyeim. Egy kicsit el kell raboljam az urakat. Véleményüket kell kikérnem egy fontos ügyben. Örülnék, ha maradnának, de állást nem foglalhatnak. Tudják, e témában csak a költők alkothatnak véleményt.
– Ne szabadkozzon, kedves Próféta! – szólalt meg Anna.
– Gyere, Lilla, sétáljunk egy kicsit ebben a gyönyörű parkban! Addig az urak is kifecserészik magukat.
A két hölgy felállt a pokrócról és kacagva sétálni indultak napernyőikkel kezükben.
– Nos, uraim, gondolom már sejtik, hogy ismét egy nagy költő érkezett el utolsó órájához.
– Sejtettük. Azt hiszem, ezt mondhatom Árpád nevében is – szólalt meg Csokonai, s kortyolt egyet a teájából. – Apropó, elnézést, nem kínáltuk meg. Süteményt? Szendvicset? Esetleg egy teát?
– Nagyon kedvesek, de az ebéden már túl vagyok – mosolyodott el Ézsaiás és így folytatta: – Zelk Zoltánról van szó.
– Nocsak, Zelk? – szólt közbe Tóth Árpád. – Érdekes költő volt, elvitathatatlan tehetség. Hihetetlen verseket írt diktátorokhoz, no meg gyönyörűeket gyermekekhez. Nem tudok eligazodni rajta. Két külön világ. Vajon melyik lehet az igazi Zelk Zoltán?
– Igen, ez elég érdekes. A gyerekekhez szóló verseit olvastam – szólt közbe Csokonai. – De diktátorok, népsanyargatók... Mi vezethette oda, hogy hozzájuk írjon verseket?
– Az élni akarás, barátom, az élni akarás – válaszolta meg a kérdést Tóth Árpád. – Hitt egy jobb világban. Egy ideális rendszerben.
– Nem volt túlságosan elvakult ez a hit? – kérdezett vissza Csokonai.
– De! Azt hiszem, az volt. De nem éltünk abban a világban. Nem minket ért az a nyomás és félelem. Hogyan is ítélhetnénk őt meg? – mentegette Tóth Árpád Zelket.
– Azt hiszem, Árpád, neked kéne menned. Az a korosztály közelebb van hozzád, mint hozzám – javasolta Csokonai.
– Félek, nem tudom majd megnyugtatni. Az én kísérőm nagyon jó volt. És én igazi nyugalomban tudtam elhagyni földi létemet.
– Ne bolondozz, csak azt mondtam, amit akkor éreztem – válaszolta Csokonai. – Nagy költő vagy te, és egy ilyen nagysághoz neked kell menni. Meg hát mindnyájunknak el kell végezni egyszer ezt a feladatot, és te még nem voltál soron ezidáig.
– Ez igaz – szólalt meg Árpád.
– Misi, kérlek szépen, szórakoztasd helyettem is Annát, amíg visszatérünk!
– Csupán egy óra az egész! Bár uraim, a pikniknek akkor is búcsút inthetnek, hisz utána jön a szokás szerinti fogadás.
– Hát azt hiszem, ezért örömmel hagyjuk itt a pikniket, s bizonyára a hölgyek is egyetértenek velem – felelte Árpád.
– Kedves Próféta barátom – állt fel Tóth Árpád. – Ha egyetért, indulhatunk.
Felvette zakóját, megigazította nyakkendőjét és odalépett Ézsaiáshoz.
– Köszönöm, Árpád.
Megfordultak és együtt léptek át a földi tavaszba Zelk Zoltánhoz...

Zelk Zoltán átvezetése

1981. április 23. délelőtt 10 óra. Zoltán egy padon ült a János kórház kertjében. Gyönyörű nap volt. Virágba borultak már a fák. Hosszú betegeskedése és elgyötörtsége sem tudta megakadályozni abban, hogy elámuljon a gyönyörű tavaszi napon. A természet hirtelen kizöldült. Élénk volt minden szín, dalolásztak a madarak. Az emberek siettek, lehetett hallani a forgalom zaját. Zoltán ült a padon csíkos köntösében, és élvezte a jó időt. Ilyenkor délelőtt a tavaszi virágzásban megengedték a nővérek, hogy egy-egy órára kijöjjön. Több, mint egy hét van anyák napjáig, mégis oly kevésnek tűnik számára. Hetek óta folyamatosan az édesanyjára gondolt vissza, a boldog gyerekkorra és Érmihályfalvára. Hosszú-hosszú évtizedek óta erős bosszúvágyat érzett. Mindent elvettek tőle, ami fontos volt. A rendszer, amit istenített, amiben hitt, a rendszer, ami az övé volt, ami az ő felemelkedését hozta volna, a rendszer, amit úgy várt, végül csalódás volt. Hiába kapta díjak sokaságát, csalódott. Szeretett volna hinni egy jobb, egy igazságosabb világban. A hírnév, amire fiatal korában vágyott, idős korára érkezett meg, amikor gyümölcsét már nem tudta kellő élvezettel fogyasztani. A rendszert szolgálta, szembefordult önmagával és a költészettel. Tudta ezt Zoltán is. S mikor meglátta, hogy nem jól van ez így, még a lehetőséget is elvették tőle, hogy a felesége temetésén ott legyen.
– Drága Irén! Mennyire szerettem! Pár nap volt csak hátra a börtönbüntetésből. Pusztán csak szadizmusból nem engedtek ki, hogy egy újabbat tudjanak belém rúgni. Édesanyám másnap halt meg, ahogy kiengedtek. Mindenkit és mindent elvesztettem. Senkim és semmim nem maradt. S akkor kitoloncolva saját lakásomból, a feleségem és anyám elvesztése után valahogy még szégyenteljesebbnek tűntek az akkor Rákosihoz és Sztálinhoz írt versek. Sugdosták az emberek, hogy szörnyű dolgok történnek a Szovjetunióban és élesen láttam, hogy mi történik az országban, de hittem benne, hogy ez egy átmeneti állapot. Hogy Sztálin mit művelt, abba nem akartam hinni... – így merengett Zoltán azon a szép tavaszi napon a János kórház kertjében egy barna padon ülve. Merengését egy árnyék szakította félbe. Hirtelen felnézett és egy csuklyás ember állt előtte.
– Tiszteletem, Atyám!
– Üdvözlöm, Zoltán! Leülhetek?
– Foglaljon helyet! Szép tavaszi nap van, nemde?
– Igen, gyönyörű! Az én kedvenc évszakom is ez. A tavasz. Zoltán, tudom, hogy nem ismer, de kérhetek magától valamit?
– Ha autogramot akar kérni valakinek, csak ha hozott tollat...
– Nem, nem azért jöttem! Kérem, figyeljen rám és higgyen nekem!
– Na... – nézett rá Zelk felhúzott szemöldökkel –... ez érdekes! Tudja, mit? Ha ezen a szép napon megjelenik egy csuklyás ember, leül mellém a kórház padjára, akkor hiszek neki! Melyik rendtől érkezett? Ha esetleg a feleségem küldte, már nem hiszek a kommunizmusban és az ateizmusban. Már megtértem. Igen! Nincs szükségem a térítő munkájára! Elfogadtam Isten létezését, bátran fogok állni ítélőszéke előtt és amit rám ró, azt elfogadom.
– Értem! – szólalt meg a csuklyás. – Félig-meddig kitalálta, hogy miért jöttem. Persze félig-meddig meg nem. Örülök, hogy befogadta az Urat, de nem a felesége küldött.
– De, gondolom, nem a párttól küldték!
– Nem... nem a párttól küldtek! Egy prominens társaság, amelynek tagjai Vörösmartytól kezdve Karinthyig mindenki aki számított a magyar költészetben.
– Ez valami poszthumusz Társaság? – kérdezett vissza Zoltán.
– Nem, ők nagyon is élők. Isten országában vannak és a Jóisten küldött engem, hogy ön is odakerülhessen.
– Értem! – szólalt meg Zoltán. – Nem tudom, mire akar kilyukadni, de kérem, beszéljen egyenesen!
– Én magam Ézsaiás próféta vagyok. És egyenesen beszélek. Ön utolsó földi órájának perceibe lépett.
– Hogy érti, hogy az utolsó órámban?
– Zoltán, ez a vége! Egy órán belül ön elhagyja földi létét és csatlakozik a nagy magyar költők táborához.
– Betartom a szavam és hiszek önnek! Gondolom, akkor rajtam kívül senki sem látja önt.
– Eltalálta!
– De ki kell, hogy ábrándítsam, kedves Ézsaiás! Nem vagyok méltó, hogy a nagy költők közé tartozzam! Van egy része a múltamnak, ahol elárultam a költészetemet és önmagamat. Legalábbis én így érzem.
– Hívtam önhöz egy vendéget, aki talán segít a lelki problémáit lerakni ezen az órán.
A fehér murvával leszórt járdán fényesség támadt és kilépett belőle egy alak frakkban, kerek szemüvegben. Egy enyhén kopaszodó, középtermetű férfi.
– Üdvözlöm, kolléga! – és kezet nyújtott felé. Zoltán ámulattal nézett és ő is kezet nyújtott az idegennek.
– Tóth Árpád vagyok. Megengedi, hogy a másik oldalon maga mellett én is helyet foglaljak?
– Parancsoljon – válaszolt megrökönyödött arccal.
– Nos, remélem, nem haragszik meg, de kihallgattam eddigi beszélgetésüket. Úgy érzi, elárulta a költészetet? Megnyugtatom, Zoltán, nem árulta el. A katolicizmus és a kereszténység fő lényege a bűnbocsánat. Aki megbánja bűnét és mindent megtesz, hogy azt helyrehozza, az bűnbocsánatot nyer. Ön megvilágosodott. Mikor felnyíltak a szemei, belátta, hogy rossz úton járt vak igazságkeresésében. Kérem, nézzen rám! Az ön esetleges bűnei, ha azok egyáltalán bűnök voltak, bár szerintem mindnyájunknak voltak ehhez hasonló botlásaink, megbocsátottak. Higgye el, nekem is volt mit megbocsátania az Úrnak.
– Zoltán, valamikor régen én is ismertem egy öreg prófétát, aki túl volt már élete delelőjén. Mégis félt szembenézni végzetével és egy fába bújt sorsa elől. De az mégis utolérte. Kéne, hogy érezzek ettől lelkiismeret furdalást? Az úr feloldozott és én beláttam, hogy halandó ember voltam, aki gyarló és tele van félelemmel. Ahogy ön is hajdanán. Az, hogy önnek helye van köztünk, elsősorban az Úr döntése. Az egy Istené, akinek hatalmas a kegyelme.
Árpád folytatta:
– Nekem is megbocsátott sok bűnömért, mint ahogy Szabó Lőrincnek és megannyi más költőnek is. Nem voltunk soha szentek, kérem, ne okolja magát! Nyitott a Jóisten ön felé az ő országában.
Zoltán hálásan pillantott Árpádra és Ézsaiásra.
– Szóval az Úr megbocsátott? – kérdezte immár a prófétától.
– Hallotta, Zoltán!
– És a költőtársak? Beleártottam magam a politikába nyakig, rossz oldalon, rossz eszmékért harcoltam.
– Tévúton járt! Nem rossz eszmékért harcolt, csak igaznak mutatta magát egy hamis rendszer. Annyiunkkal megtörténhet és annyiunkkal meg is történt. A tehetsége mindig elvitathatatlan volt. Ez a tehetség és a múlttal való szembenézés hozta meg, hogy a legnagyobbak táborába tartozhat az életében és azon túl is.
– Reménnyel tölt el, amit itt mondanak nekem, uraim. Mondja, Árpád, fent a Mennyek országában is hasonlóan vélekednek rólam egykori költőtársaim?
– Természetesen, hiszen ők maguk határoztak úgy, hogy ön is tartozzon közénk a másvilágon. Zoltán, én most búcsúzom. Várjuk önt odafent egy felhőtlen fogadással. A mihamarabbi viszontlátásra! Odaát személyesen én fogadom, s vezetem be társaságunkba. Cseppet se aggódjék!
Amilyen hamar érkezett, azzal az elánnal távozott is Tóth Árpád.
– Akkor én most meghalok? Hogy szólítsam? Próféta úr, vagy Ézsaiás?
– Szólítson csak Ézsaiásnak, Zoltán. Én indulok és hamarosan ön is követ engem. Odaát találkozunk. Minden jót kívánok! Apropó! Meg sem kérdezi, hogy fájni fog-e?
– Miért, fájni fog?
– Szerintem nem, de fogalmam sincs, csak már megszoktam, hogy mindenki megkérdezi.
Zelk erre csak annyit mondott:
– Síron túli humor.
– De most már tényleg mennem kell, odaát várjuk.
A próféta felállt, belesétált a fényességbe és eltűnt.
– Azt hiszem, már tényleg a végét járom. Tóth Árpáddal és egy ókori alakkal beszélgettem. Szeretném hinni, hogy itt voltak, hogy igazuk volt és hogy megbocsátottak nekem az égiek.
Zoltán megállította az arra járó nővért:
– Mondja, nővérke, nem látott két alakot itt velem?
– Nem, Zoli bácsi, nem láttam senkit. De őszintén szólva nem is figyeltem. Elég üres most a kert, hisz csak fél kettőtől lesz látogatás.
– Értem, nővérke. Köszönöm szépen!
– De egy fél óra múlva vissza kéne mennie a szobába, le kell pihenjen.
– Jó, de addig még egy kicsit üldögélnék itt. Annyi elég is lesz... ha minden igaz! – gondolta magában. Hirtelen hatalmas álmosságot érzett, a nap felé fordította arcát és élvezte a meleget, ami átjárta egész testét. Hónapok, de talán évek óta ez volt az első pillanat, hogy nem fázott. Mindenhol és mindig fázott, bármilyen meleg takaró is volt rajta. Lehunyta szemét, fejét hátraszegte és fürdőzött a nap melegében. S hirtelen az egyik lélegzetet már nem követte a másik.
Gyönyörű, napsütéses meleg tavaszi nap volt Budapesten, amikor 1981. április 3-án meghalt Zelk Zoltán, majd megérkezett a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 3
Kereső robot: 23
Összes: 46
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.0341 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz